Az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából ünnepi megemlékezést tartott Budaörsön az 1956-os emlékműnél október 22-én a Jobbik Magyarországért Mozgalom és a Templom téren a FIDESZ-KDNP (tehát nem együtt). Ezeken Császárné Kollár Tímea és dr. Horváth Katalin, a budaörsi pártszervezetek elnökei mondtak ünnepi beszédet.
Császárné így foglalta össze az elmondottakat: „megemlékeztem a budaörsi áldozatokról, felidéztem, hogy az ’56-os emlékműnek helyet adó utca 1991-ig annak a Molnár Pálnak a nevét viselte, aki karhatalmista volt a forradalom alatt. Központi gondolatként arról beszéltem, hogy az akkori összefogás magyar és magyar között – függetlenül attól, hogy egyébként milyen ideológiai elkötelezettségük volt -, megismétlődhetne-e a ma társadalmi, erkölcsi viszonyai között. A válasz az, hogy sajnos nem, pedig a mostani államhatalom igencsak diktatórikus eszközökkel irányítja az országot. Nem, mert a gyűlöletkeltés családtagokat, barátokat, munkatársakat fordít egymás ellen. Ráadásul úgy, hogy ezt magát nemzetinek és kereszténynek vallva teszi a kormány és lakájmédiája. A beszéd végén azt kívántam, hogy váljunk olyan társadalommá, amelyre büszkék lehetnek ’56-os hőseink, azok, akik életüket áldozták azért, hogy szabad nemzetként élhessünk.”
Dr. Horváth Katalin beszéde:
TISZTELT EMLÉKEZŐK, KEDVES BARÁTAIM!
1956. október 23-át – mint az egyik legnemesebb nemzeti ünnepünket – a rendszerváltás óta sokan és sokféleképp ünneplik. Egyesek szerint annyi 1956 van, ahány résztvevője volt a forradalomnak. Én úgy gondolom, hogy a forradalom október 23-i manifesztuma nem akkor kezdődött. Ez a dátum szerinti nap az a nap volt, amikor a magyar egyetemi fiatalság, a Petőfi Kör értelmiségi ellenállói a kommunisták által kiszipolyozott gyári munkások, a lesöpört padlás tartalékait éhezve nélkülöző TSZ-ekbe kényszerített parasztok gyűlölete egyre csak fokozódott és elérte a tetőfokot.
Ez a forradalom tulajdonképpen már 1948-ban megfogant, amikor a szovjet mintára létrejött Kommunista Párt választási fondorlatot előkészítve átvette a hatalmat és a kertek alatt settenkedve, bedarálva szinte valamennyi haladó erőt, totális hatalomra tört, és Magyarországon is meghonosította a népi demokráciának csúfolt kommunista diktatúrát.
Rákosi és bandája nem tett mást, mint kopírozta – igaz, hogy jó szokás szerint az elvárásokat túlteljesítve – a szovjet mintát. De a magyar túlélő nemzet. 1000 éves történelme során ezt bebizonyította mind a törökök, mind a Habsburgok és – mint 56 példája bizonyítja – a szovjetek ellenében is.
1956. október 23-án soha nem látott egységbe forrva nyilvánította ki a magyar nép, hogy elege van mindenféle importált ideológiából, a magyar keresztény gyökerű kultúra felszámolásából, és a szolgalelkű janicsár-nevelés rendszeréből. Visszaemlékezve, az eltelt évtizedek hamuja alól is látszik, hogy akkor a Magyar Nép magára maradt.
Naivitás volt a forradalom vezetőitől nyugati segítségre számítani és a nemzetközi nagypolitika (kubai válság) a geopolitikai értéktelenségünk ellenére abban reménykedni, hogy majd Amerika vagy valamelyik nyugati nagyhatalom tankokat állít meg. És 1989-ig tartott a gyászos kísérlet. A tankokon érkezett a forradalmi munkás-parasztkormány, amelyik elvtelenül egy idegen nép kultúráját, ateizmusát és a proletár diktatúra magyar lélektől mindig idegen kultuszát 40 évre ránk erőltette.
Ma, amikor a harcokban elesett pesti srácokra, a könyörtelenül kivégzettekre, a gerincüket megtört, egzisztenciájukat vesztett és disszidálásra kényszerített magyar emberekre emlékezünk, akaratlanul is dé’javu érzés vesz rajtunk erőt.
A szemünkbe ugyan könny szökik, amikor kimondjuk, hogy a kivágott közepű, nemzeti 56-os lobogó több üzenetet hordoz, mint bármely ma kecsegtető vagy fenyegető üzenet, azonban tudomásul kell vennünk, hogy reálpolitikánk, különösen az, amit az utolsó 8 évben elértünk, újra veszélyben forog.
Annak ellenére, hogy a migrációs hullám elindulásakor hazánkat több bírálat, mint elismerés érte, ma már Magyarország példaképként szolgál egyre több európai ország számára! Tudjuk, és nem felejtjük azt a segítséget, amit a kényszerűségből világba szaladt magyaroknak a befogadó országok akkor nyújtottak.
Ki kell jelenteni, hogy az akkori helyzet nem hasonlítható a maihoz.
Vasfüggönyt nem akarunk, de a határainkat és az országunkban élő magyar emberek biztonságát megvédjük, mert ezzel tartozunk 56 hőseinek!
Kapunk nyitva áll mindenki előtt, de a kerítésünk nem! Mert sajnos jelenleg az a helyzet állt elő, hogy a magyar emberek szabadságát, eddig elért életszínvonalát, vallási és kulturális identitását, de, tovább megyek, az egész Európai Unió biztonságát ez védi! És ha emiatt bennünket a kórusból kiéneklő „forradalmárnak” neveznek, akkor ezt a titulust – emlékezve elődjeinkre -, büszkén vállaljuk!
Október 23-án megáll az országban a munka és ez a nap az emlékezésé. Virággal, mécsessel, imával, de van, aki csak egy főhajtással, de szinte egy lélekkel emlékezik az ország 56 hőseire. Sajnos egyre kevesebben vannak köztünk, de megbecsülésük mindig kiemelt jelentőséget élvezett a Polgári Kormányunk számára.
Ígérjük, hogy örökségüket tovább visszük, és ebben sem világmegváltoztató terveket szövő milliárdosok, sem alkalmi szövetségbe tömörültek nem tudnak bennünket feltartani!
Úgy érzem, ha ezt kimondatlanul, de legalább magunkban megfogadjuk, akkor emlékezünk méltón 1956 októberének hőseire, és akkor vagyunk méltók egy szebb jövő tovább építésére!
Végezetül Orbán Viktor miniszterelnökünk szavaival búcsúzom: HAJRÁ MAGYARORSZÁG, HAJRÁ MAGYAROK!
A városi, hivatalos megemlékezésen Wittinghoff Tamás polgármestert hallgathatjuk meg, időpontja október 23-án 10 óra, helye a rossz időre való tekintettel a művelődési házban!
Fotó: Buda-környéki Televízió
