„Ez volt a csúcs, hogy minket választottak a Hilton ellenében” – A Villa Mária múltja üzenet a jövőbe

0
241

„A külföldieknek olykor történelemórát is tartottam, felvilágosítva őket arról, hogy itt ezer év óta keresztény államrend és ugyanolyan magas szintű kultúra van, mint Nyugat-Európában” – meséli a városunk nyugati határában működött egykori Villa Mária panzió egykori háziasszonya, Bajor Ervinné Mária néni, aki jövőre lesz 90 éves.

A kilencvenes évek végétől csaknem húsz éven át Budaörs nyugati határában működött a Villa Mária panzió. Az egykori vendégház háziasszonyával, Bajor Ervinné Mária nénivel beszélgettem a helyszínen, ahol népes családjával él jelenleg is. Árnyas kis terasza a nyugalom szigete. A főút és az autópálya távoli morajlását elnyomja a feketerigó véget nem érő fütyülése. Tompa puffogások jelzik a közeli lőtér aktív idejét. Kíváncsian nézek Mária nénire: „Engem, aki átéltem a második világháborút, ez nem zavar” – mondja.

Ezt leszámítva feltűnő itt a csend, annak ellenére, hogy milyen közel van az 1-es út.

Igen, ez egy paradicsom. Néha azt hiszem, meghaltam és a mennyországban vagyok. Onnan tudom, hogy mégsem, mert fájnak a lábaim. De nem panaszkodom, 89 évesen ez a legkevesebb… Igyekszem az életben a kellemes dolgokra koncentrálni, a jót, a szépet, a derűt hangsúlyossá tenni.

Annak idején hogyan jutottak arra az elhatározásra, hogy panziót nyissanak?

A fiam ötlete volt, hogy alakítsunk ki, és adjunk bérbe öt szobát, az öt gyermeke taníttatásának fedezésére. Ennek megvalósítása persze óriási költségeket és rengeteg munkát jelentett, igen vérharmatos volt. A férjem és én egy nagy panellakásban éltünk akkoriban már hosszú ideje, nem szívesen változtattunk, de végül eladtuk azt a lakást, hogy a terv megvalósulhasson.

Volt akkor önnek vagy a családban bárkinek vendéglátós tapasztalata?

A menyemmel, Rabár Eszterrel, aki egyébként tanár végzettségű, gyakorlatilag ketten vittük a panziót, de egyikőnknek sem volt vendégházas tapasztalata korábban.

Hogyan találtak önökre a vendégek?

Kint volt néhány tábla a városban, sokan csak úgy beestek az utcáról. Volt, aki éppen a mi utcánkban lett rosszul, úgy került hozzánk, de annyira megtetszett neki a családias fogadtatás, a környék nyugalma, hogy később az egész családját elhozta ide pihenni. Eszter szerződést kötött egy utazási irodával, onnan is megtaláltak minket, de sokan évről-évre visszatérő vendégek voltak. Néhány családdal azóta is tartom a kapcsolatot telefonon és e-mailen. Amikor az egyik házaspár férfi tagja elhunyt, a felesége ideutazott, hogy segítsek neki a gyász feldolgozásában.

A vendégkönyvet lapozgatva úgy látom, főleg külföldi vendégeik voltak.

Igen, és gondoskodtam arról, hogy kiigazítsam tévhiteiket Magyarországról. Ez lett az én misszióm, hogy jó hírünket vigyék szerte a világban. Szüleim rettentő fontosnak tartották, hogy az európai nyelveket megtanuljam, és ennek itt nagy hasznát vettem. 1944-ben, mikor a németek megszálltak minket, itt is megjelent a propagandaújságjuk. Míg Franciaországról a Loire-menti kastélyokat közölte, Magyarországot egyetlen hortobágyi csikóslegényt ábrázoló fotó képviselte benne. Nem csoda, hogy egy osztrák hölgy, akivel a ’70-es években Ausztriában beszédbe elegyedtem, úgy tudta, hogy még mindig amolyan nomád életet élünk, és megkérdezte: igaz, hogy a magyarok szőrén ülik meg a lovat? Úgyhogy aztán a külföldieknek olykor történelemórát is tartottam, felvilágosítva őket arról, hogy itt ezer év óta keresztény államrend és ugyanolyan magas szintű kultúra van, mint Nyugat-Európában. Legjobban egy francia fiatalember lepődött meg. Motoros átutazó volt, Marne-i születésű. Különösnek találta, hogy Magyarországon egy vidéki fogadósnő nem csak hogy hallott már az ő városáról, de még az ott lezajlott híres csata részleteit is ismeri! Édesapámat 1912-ben avatták hadnaggyá Bécsújhelyen, és sok hadtörténelemmel kapcsolatos könyve volt. Néhány, köztük egy gót betűs, az I. világháborúról szóló vastag kötet is túlélte a későbbi háború pusztításait, ezeket megőriztem, tehát volt honnan tájékozódnom a marne-i csatáról is.

Mennyire lett sikeres végül ez a vállalkozás? Megfelelt a várakozásoknak?

Mire megnyitottunk, a férjem meghalt, a fiam meg betegre dolgozta magát. Sokáig csak a hitelek törlesztésére ment el a bevétel. Később, amikor külső segítséget kellett elfogadnunk, a pluszköltség miatt nem érte meg. Ilyen értelemben nem volt sikeres, nem gazdagodtunk meg belőle. Viszont néhány unokámnak van most helye, ahonnan elkezdje az életét. Gondoltam már arra, hogy az én lakrészemet is felszabadítom a fiatalok számára – sok unokám van, hála Istennek! Pontosabban 16 unokám és 17 dédunokám. Megnéztem néhány idősek otthonát, de nagyon szomorkásak, kesergőek az ott lakók, és ez rányomja bélyegét a légkörre. Ezért maradok inkább. El tudom látni magam és az itt élő menyeimmel is rendkívül jó a kapcsolatom.

Visszatérve az aktív panziós életre, mi volt a legnagyobb elismerés a vendégek részéről?

Volt egy házaspár, akik Budapestre, a Hilton Szállóba igyekeztek, de egy nappal korábban érkeztek, és nálunk szálltak meg egy éjszakára, majd azután mentek tovább a Hiltonba. De pár nap múlva újra fölbukkantak, hogy ők inkább itt kérnek szállást, mert a Hilton annyira személytelen, ott az ember csak egy szobaszám, itt viszont törődést kapnak. Ez volt a csúcs, hogy minket választottak egy nagynevű hotel ellenében. Ennél feljebb már nincs is.

A kialakult barátságok, a jó vélemények sikerként könyvelhetők el, amelyből a mai vendéglátósok is tanulhatnának. Pontosan mitől volt a Villa Mária ilyen népszerű?

Rengeteget dolgoztunk, az egész család, de főleg a menyem, pedig neki a munkahelyén is helyt kellett állnia. Volt, hogy éjjelre vártunk vendéget, egymást váltottuk a virrasztásban. Ha sokan szálltak meg egyszerre és sok volt a munka, az unokáim is segítettek a takarításban. Nálunk mindig minden szoba ragyogott a tisztaságtól. Ránk mindig számíthattak a vendégek, lett légyen szó akár Budapest nevezetességeinek bemutatásáról, vagy komolyabb gondokról. Előfordult, hogy a menyem, Eszter, Bécsbe fuvarozott haza egy osztrák urat, annak egészségi állapotára való tekintettel. Volt, aki ismerve az árakat, és amit mi cserébe nyújtottunk, kerek-perec kijelentette: maguk tönkre fognak menni! Tény, hogy elsősorban nem a pénzt hajhásztuk, én valóban komolyan gondoltam, hogy megismertessem a külföldiekkel a valódi Magyarországot. Azóta is úgy tartom egyébként, hogy nem a pénzen múlik a boldogság.

Hanem min?

Amint már említettem, ne a vélt, vagy  valós sérelmeinken rágódjunk, mert a dramatizálással tápláljuk, s nőttön nő a keserv. Keressük inkább az élet jó oldalát (mert van!), rögtön jobban érezzük majd magunkat, sőt másokat sem kedvetlenítünk el. Annak idején férjem cserkészparancsnoka Vili bá’ a hogyléte felől érdeklődőknek azt válaszolta: “Mi csak jól lehetünk.” Manapság megszűnőben van szerte a világon a keresztény világnézet. Szidják, szidják. Sőt, üldözik. Pedig  szerintem ez az egyetlen út és lehetőség, ami még megtartja és megtartaná az emberiséget. Kár, hogy manapság mindezt  nevetségesnek – avítnak – tartjuk, hovatovább ismeretlennek. Az erény szót már talán nem is ismerik. Nem csak a szót, hanem a jelentését magát, mint – uram bocsá’ –  tulajdonságot, vagy cselekvést.  Az emberiség nagy része vakvágányon  száguld. Az eredményt sajnos érezzük, látjuk, tapasztaljuk. A törvényt, azaz a Törvényt be kell tartani és be kell tartatni!  Hú, de elkanyardtunk a Villa Mária történetétől! Látszólag talán, mindez azonban ott bujkált bennünk,  vendégeink kiszolgálásában, ellátásában, szeretetünkben. Itt Budaörs szélén, ebben a kis vállalkozásban pár napra derűsebbé tettük – ezzel az avítnak tartott légkörrel – a betévedt vendégek ittlétét. Ezt jelzik a vendégek visszajelzései, az évek óta tartó szeretettel teli, baráti levelezés, kapcsolattartás.

{gallery}villa{/gallery}