Szombat délután volt Simon Erika (1970-2023) a Jókai Mór Művelődési Ház igazgatójának a búcsúztatója a nyugdíjas házban és a művelődési ház kertjében. A terembe lépve a betegségét magában tartó, így a környezete számára váratlanul elhunyt Simon Erika óvodáskori fotója fogadta az eseményre meghívottakat, ami az első kockája volt annak a pár perces videónak, amiben kollégái összefoglalták Erika tartalmas életének jellemzően vidám pillanatait, és amit később közösen megnéztünk.
A megható megemlékező beszédet Kőporosy Borbála megbízott igazgató tartotta, elmesélve, hogy több mint tíz éve hogyan hívta őt Erika maga mellé dolgozni, segíteni, és a pár hónapra tervezett munkakapcsolatból hogyan lett egy évtizednyi közös munka és mély barátság.
Ezt követően a megjelent barátok, ismerősök, közeli és távolabbi munkatársak egy-egy szál virágot és egy-egy égő mécsest helyeztek el annál a kis aukaliptusz fánál, amit Erika emlékére ültettek most el.
Az önkormányzattól Wittinghoff Tamás polgármester is megjelent a búcsúztatón, illetve Erika nővére Simon Margit, továbbá elsősorban a budaörsi civilszervezetek tagjai és mind azok, akik ismerték és szerették őt. Hiszen Simon Erika itt nőtt fel a városban, és kisebb kitérő után ide jött vissza dolgozni a művelődési házba. Ahol előbb művelődésszervező volt, majd az intézmény vezetője lett.
Ahogy Bori fogalmazott: rendhagyó volt ez a megemlékezés, hiszen azt volt a szervezők kifejezett kérése, hogy színes öltözetben jelenjünk meg és ne szomorkodjunk, de főleg ezt az utóbbit ugye nem lehet irányítani. Ezzel együtt jól esett fel-felnevetni egy-egy vicces történetnél, megjegyzésnél, és a sírás helyett/után mosolyogva felidézni Simon Erika kedves lényét.
Fotók: Eperjesi Zsuzsa
Kőporosy Borbála búcsúztatója
“Nem lehetek mindig jó fej, / és nem lehetek mindig boldog, /és nem mondhatom többé a barátaimnak, / hogy ez nem a te dolgod”
A mai búcsúztató cseppet sem átlagos. Nem átlagos, mert nem klasszikusoktól fogok idézni, hanem a kedvenc zenekaraimtól. Nem átlagos, mert nem szívszaggató zenék mennek majd a háttérben, hanem olyanok, amikre Erika bármikor táncra perdült volna, vagy énekelne, az ő lejátszási listájáról válogattam. Cseppet sem átlagos, mert ma tőle búcsúzunk. De nem sírni jöttünk!
Simon Erika. Era. Eri. Ercsi. Ercsike. Főnökasszony. Nekem csak Erika. Nem tudtalak becézni, ezt sokszor fel is róttad nekem.
Sosem tartottam a feladatoktól ,amit kaptam tőled, de el kell ismernem, hogy ez most azért ütős. 12 éve ismertelek meg, éppen végeztem a főiskolán, de még nem tudtam mit szeretnék kezdeni magammal. Illetve de, egy dolgot azért tudtam, azt, hogy nem szeretnék művelődési házban dolgozni. Te ebben az évben olyan helyzetbe kerültél, hogy szükséged volt egy kisegítőre. Anyukámmal, Selmivel akkor már dolgoztál együtt, tőle tudtad, hogy van végzettségem a munkához, ezért megkértél, hogy egy hónapig segítsek neked, amíg találsz új munkaerőt. Kerestem a kifogásokat, hogy miért nem tudok jönni, de végül rábeszéltetek.
Az az egy hónap szinte napra pontosan most tart 12 éve. Az első hónap alatt rájöttem, hogy nem szeretném másnak átadni ezt a munkát. Mindig jó kedvvel mentem be, mert olyan légkört teremtettél, ahol jó volt dolgozni. Az első perctől bizalmat szavaztál mindannyiunknak.
Veled nagyon hamar azon kapta magát az ember, hogy bizalmas dolgokat oszt meg az életéből. Te kérdeztél, és őszintén érdeklődve hallgattad a választ, hallgattál mindenkit, bármikor. Mindig a másik volt fontos Neked.
Rajongással és végtelen szeretettel meséltél mindig Lilyről, Lukiról, a szüleidről, Margitról, arról, hogy milyen finomakat főz, a beszélgetőkörödről, a barátaiddal átélt kalandokról, szerelmeidről, és persze Cicuról. Szerettél mesélni, de kérdezni, hallgatni talán még jobban.
Az idő múlásával már nem csak munkatársak, hanem barátok is voltunk. Konkrétan szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik, be tudtuk fejezni egymás mondatait. Persze volt, hogy ajtót is csapkodtunk,de a végén mindig együtt ültünk ki kávézni a kertbe.
Nagyon, nagyon sokat nevettünk, sok vicces szituációba kerültünk együtt. Pl. a Spotify használatát is én tanítottam meg Neked, remélem, hogy jól, és a mai zenék, amiket hallgatunk nem véletlenül kerültek fel a listádra! 🙂
Mindig mosolygok, ha a driftelős autóvezetési stílusodra gondolok, vagy arra, ahogy nem találjuk az autódat a parkolóban, vagy a hangos funky délutánokra, amik az irodádból szűrődtek ki olykor, az órákig tartó kulcskeresésekre, vagy a macskamentő akciónkra, aminek a végén tetanuszt és veszettség elleni oltást is kellett kapnom. De ott van Marcipán is, a gazdaszédelgő cica, akit hosszú hónapokig ápoltál, etettél, amikor kiderült, hogy a szomszédodé. Ezeken hónapok után is nagyon jókat tudtunk nevetni, mint az összes csetlésünkön, botlásunkon – hiszen azokból is volt jó pár. Mindig, mindenkinek segíteni akartál és segítettél is, ahogy csak tudtál.
Imádtál itt lenni, nagyon szeretted a csapatot, mindig figyeltél is, hogy jól működjünk, kirándulásokat, biciklitúrákat szerveztél nekünk. Ez egyikünknek sem egy szimpla munkahely.
Idén már sejtettük, hogy baj van. De te azt mondtad megoldod. Idővel már visszafordultunk az emelkedőkről, már nem sétáltunk fel a kedvenc cukrászdádba, egyre többet dolgoztál otthonról, a telefonhívások is egyre rövidebbek lettek. Bezárkóztál. Tudtuk, hogy fáj, De fogalmunk sem volt arról, hogy ennyire. Egy őszi napon Margit vette fel helyetted a telefont, és mondta, hogy orvosnál vagy, majd visszahívsz, inkább ne én hívjalak. Másnap fel is hívtál, megkértél, hogy menjek be hozzád beszélgetni, ha van kedvem, jól esne. Úgy húztam az időt, ahogy tudtam. Egyszerűen éreztem, hogy mit fogsz mondani. Elmentem hozzád, eldaráltad tárgyszerűen a diagnózis egy részét, fáradtan, de nyugodtan, mintha egy torokgyulladásról beszélnénk. Én sírtam, nem úgy, mintha egy torokgyulladásról lett volna szó, tehetetlennek éreztem magam.
De megbeszéltük, hogy nincs aggódás, ezen is túl leszel majd. Amikor megkérdeztem, hogy mit tehetek érted, te csak mosolyogva mondtad, hogy ha lehet, ne zokogjak fel hangosan, ha valaki kimondja a nevedet. És ez is annyira jellemző volt rád… rögtön arra terelted a szót, hogy velem mi van, válaszolt-e xy, milyen volt a hétvégi koncert, amin voltam. Sőt, este még rám is írtál, hogy én rendben leszek-e.
Ezután nagyon gyorsan történt minden. Idővel már az üzenetekre sem reagáltál, majd egyszercsak felhívtál, már a kórházból. Először nagyon megörültem, hogy már jó kezekben vagy, de amikor találkoztunk ott, éreztem, hogy nagy a baj. Mégis még mindig kapaszkodtam az orvosok és a te ígéretedbe, mert a szívem akarta hinni, hogy van még visszaút.
Csak másfél hét telt el az utolsó találkozásunk után, amikor egy vasárnap délelőtt Margit üzenetére ébredtem, hogy hívjam fel. Neked már nem fáj. És most csak erre tudok gondolni. Mindig azt mondtad, hogy merjük megélni a nehéz érzéseket is, hiszen ezek is az élet részei, a menekülés nem megoldás.
Nekem most nagyon fáj a szívem. Olykor félek. Néha dühös vagyok. Értetlen vagyok. És végtelenül szomorú. Nehéz elkezdeni a napot. Megtörtem, mind megtörtünk, de én azt gondolom, hogy büszke lennél arra, hogy milyen erővé tudtuk formálni ezt a fájdalmat! (Még ha ez nem is pont ma látszódik a legjobban.)
Olyan törékeny az élet, kiszámíthatatlanul rövid. A rossz percek ugyanúgy elillannak, mint a jó pillanatok. Merjetek ti is megélni mindent, a rosszat, a nehezet is, és a jót, az örömöt! És bár nem élünk egyszerű időket, a nap végén, még ha rossz nap is volt, keressétek meg a legapróbb örömforrást benne, bármennyire is banális az. Mindig várunk valamit, a karácsonyt, a jövő nyarat, vagy visszavágyunk valahova, közben olyan könnyen siklik el a figyelmünk az adott pillanatról. Az utolsó beszélgetéseink erről szóltak. Én panaszkodtam, hogy híztam, ő meg csak csóválta a fejét, fáradt mosollyal a kerekesszékében, hogy mennyire nem tudom még, hogy nem ez számít, és ha tudna, ruha nélkül szaladgálna most itt a kórház udvarán.
Aznap nagyon siettem hozzá be, próbáltam beszerezni mindent, amit kért. Izzadtam, mert meleg volt, dühös voltam, mert várni kellett a dohányboltban, elolvadt a csoki, amit vettem, csak a harmadik kávézóban volt koffeinmentes kávé, ráadásul elszállt a héliumos lufi, amit neki szántam (spoiler:visszaszereztem). Egyszóval zaklatottan értem be, elegem volt a napból.
De aznap láttam, ahogy ő csukott szemmel élvezi az őszi nap erejét. Láttam, ahogy a rózsába nagyot szippant, hogy érezze az illatát. Láttam, ahogy megöleli hosszan a testvérét. Láttam, ahogy örül egy lufinak. Láttam, ahogy a botrányosan olvadt csokit lassan ízlelgeti. És láttam, ahogy elszív titokban egy cigit a tiltótábla mellett. Ezek apróságok, amiket mi talán nem is jegyzünk, pedig ezek is mind ajándékok. Hiszen ez az élet.
Ma mi is mennyi mindenre emlékezhetünk majd örömmel. A barátságokra, kapcsolatokra, programokra, szokásokra, tanácsokra, annyi mindenre, amiben Erika ott van. És a pogácsára, vagy a kedvenc sajtos rúdjára, amit együtt eszünk mindjárt.
“Nézd, ahogy hull a levél, / aztán földet talál / ez is csak sejthalál / Nézd, mi is elmúlunk majd, / és ez jól van, / talán ez is csak sejthalál”
Simon Erika. Era. Eri. Ercsi. Ercsike. Főnökasszony. Nekem most már mindig csak Erika. Ma búcsúzom tőled. Vagyis, csak a fizikai valódtól.
Csináltam mára egy vetítést, és szinte hallom, ahogy mondod, hogy BORCSI MEGÖLLEK, ha ezt a képet belerakod!!!! Bárcsak itt lennél, és haragudnál rám!!! Bár elsőre furcsán hangzik, de arra kérlek most Titeket, hogy a délután további részében ünnepeljünk, mert tudom, ő ezt szeretné. Ünnepeljük Erikát, azt, hogy élt, azt, hogy útjaink keresztezték egymást, ünnepeljük az életet! És, ha magamba nézek, a nehéz érzések mellett, a legszürkébb napokban is bizony ott van az öröm.
Az öröm, mert a barátomnak tudhattam őt, az öröm, mert tudom, hogy amit adott, az a szívemben örök! Legyen neked könnyű már minden! “A föld nálam, / az ég veled!”
