Könnyes szemmel fogadták a hangszerek királynőjét
A Paulus Orgonaépítő Műhelyt szerény méretű réztábla jelzi a budaörsi Naphegy utcában. A manufaktúrában mindennel foglalkoznak, ami a ritka hangszerrel kapcsolatos: építenek, restaurálnak, karban tartanak. Itt készül minden alkatrész a síptól a billentyűzetig, vagy az orgonaházig. Paulus Frigyes eddig harminc orgonát épített, a cégalapító édesapa tizenötöt, és a közelmúltban a harmadik generáció, Paulus Marcell is bekapcsolódott a műhely munkájába. Paulus Frigyes a Budaörsi Naplónak adott interjúban szól arról, hogy miként lehet valaki jó orgonaépítő, a megújulás közben őrizhető-e a hagyomány és hogy egy orgonaépítő mester legalább tíz szakmában jártas.
– Hogyan egyeztetik össze a tradíciót és a megújulást?
– Az orgonaépítés szakmai tradíciókon alapszik, követjük a hagyományokat, ragaszkodunk hozzájuk. Gépsort nem használhatunk, igaz, egy-egy fázisban szükség lehet például számítógépre, marógépre. Természetesen nekünk is van gépparkunk, ám némelyik gép munkaórában mérve évente összesen nem megy többet három hónapnál. Vagyis a kézi munka dominál. Példaként említhetem az új szári orgonát, melyet reneszánsz stílusban építettünk. Kialakítását lehetetlen gépesíteni. Minden alkatrésze egyedi.
– A hagyományokhoz való ragaszkodás ad-e lehetőséget a megújulásra?
– Az ezerhatszázas évek óta rengeteg tudás halmozódott fel. A hang fizikájáról rengeteg mindent tudunk, a kutatások eredményit hasznosítjuk. Köztük annak feltárását is, miben hibázhattak a régi mesterek. Törekszünk a precizitásra, és arra, hogy könnyebb legyen játszani a hangszeren. Bizonyos esetekben, amikor két sípot kell megszólaltatni, kétszeres erővel kell lenyomni a billentyűt. Megfelelő technikával ezt lehet könnyíteni. Itt szerepet kap az innováció. Persze előfordul olyan igény, hogy úgynevezett kópia hangszert kell készítenünk, amely minden részében pontosan megegyezik az eredetivel. Hozzám közelebb áll a historizáló hangszerépítés, amely megfelel az adott kornak, alkalmas az akkor írott művek lejátszására. Ilyen a szári orgona is, amely csaknem száz százalékban korabeli, követi a stílust, mind szerkezetileg, mind a sípok méretezését, az intonációt, vagyis a hangzást tekintve. A megújuláshoz hozzátartozik, hogy rengeteg az új anyag, technológia. Ezeket bizonyos mértékig követni kell. Használunk számítógépet, a dokumentációkhoz hozzáférünk, kinyomtatjuk, ami kell, képletekkel dolgozunk. Ez nem jelenti azt, hogy megállna az élet, ha nem élnénk a modern technikával. Mindemellett kézzel meg kell tanulni dolgozni. A fiam, amíg tanuló volt, gépet nem használhatott, csak kéziszerszámokat. Így fizikailag is belerázódott a munkába, az amúgy is jó kézügyessége tovább fejlődött. Úgy gondolom, hogy aki kézzel el tudja készíteni, amit szeretne, az tudja, mit milyen nehéz megcsinálni. Ha gépet lát, már tudja azt is, milyen módon könnyítheti, rövidítheti a munkáját.
– Miért vállal a hangszerkészítő restaurálást?
– Legalább évente két új orgonát kellene megépítenünk ahhoz, hogy a műhely kapacitását lekössük. Jelenleg nincs ekkora igény új hangszerekre. Az orgona ma éppen úgy luxuscikk, mint az ezerötszázas években. Hiszen az ár egy regiszterre vetítve nettó két és fél millió forint átlagban. Nem minden egyházközség engedheti meg magának a többregiszteres orgonát, amely akár hatvan-nyolcvan milliós is lehet. A restaurálás külön történet. Mindig betekintést enged a régi mesterek gondolkodásába. A szempontok teljesen eltérnek az új orgona építésétől. Egy kicsit „szolgalelkűvé”, „csőlátóvá” kell válni, fel kell adni az újító megoldásokat. Az eredeti állapotra koncentrálva az kerül előtérbe, hogy a korabeli mester mit hozott létre, és azt hogyan lehet visszaállítani, megőrözni.
– „Valamennyi hangszerünk egyedi, az adott térbe tervezett, diszpozíciójuk és külső formaviláguk igazodik az adott tér stílusához és akusztikai adottságaihoz.” – írják a honlapjukon. Vagyis amikor az orgonát tervezik, akkor nemcsak az a szempont, hogy jó hangszer készüljön, hanem többről van szó. Honnan a tudás a formavilág és a stílus figyelembevételéhez?
– Az orgona megjelenése minden korban követte a divatot. Más faragást kapott a barokk környezetben felállított vagy a klasszicista térben épített hangszer. Például a budaörsi templomban barokk szekrény van. Minden kornak vannak stílusirányzatai, ám az is igaz, hogy az orgona belső elrendezése, szerkezete meghatározza a megjelenést. Itt nem a díszítésről van szó, hanem az orgonaszekrény felépítéséről, szélességéről, magasságáról. A háttértudást meg lehet szerezni a hangszerészképző iskolákban, például a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Hangszerészképző Szakközépiskolájában. A szakma érettségihez kötött, a képzésben részt vesznek óraadóként egyetemi tanárok is, továbbá különböző területek szakemberei, köztük például akusztikus, művészettörténész is. A képzésből kikerülő fiatal már elindulhat, tudja, hol keressen adatokat. Az pedig természetes, hogy az orgonaépítő mellett dolgoznak szakértők.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki jó orgonaépítő legyen?
– Tudás, megszállottság, monotonitás tűrés. Az orgonaépítészet felölel legalább tíz szakmát, köztük van a műbútorasztalos, szerkezeti lakatos, hiszen hegesztünk, esztergálunk, magunk öntjük a fémsípokhoz való anyagot, ónt ólommal keverünk. Majd jön a szabás, a bádogos munka, dolgozunk papírral és bőrrel, ragasztókkal, valamilyen szinten restaurátornak is kell lenni. Mindezek elsajátításához hallatlan türelemre van szükség. Szakmunkássá körülbelül hat-nyolc év alatt válhat valaki. Ezt ki kell bírni. A mai kor nem kedvez ennek. Kevés a jelentkező, a fiatalok inkább diplomát szereznének, ma a kétkezi munkának nincs értéke. Ha a gazdasági stabilitás megmarad, akkor talán meg lesz fizetve a szakmai tudás, és emellett megnőhet a társadalmi presztízse is.
– Ha tükörbe néz, önmaga előtt van presztízse? Megbecsüli önmagát azért, mert orgonakészítő?
– Kizsákmányolom önmagamat. Ez a hobbim, ez az életem. Az új orgona, amit építek, a saját „gyerekem”. Erre én így tekintek, ám nyilván nem minden orgonaépítő ilyen. Úgy tűnik egyébként, hogy a szakmán belül az orgonaépítők mindegyikének van önbecsülése. Létezik szakmai összefogás, ami működhetne jobban is, de törekszünk arra, hogy legyenek összejöveteleink, fórumok, amiken tanulhatunk egymástól. Sajnos inas képzés szinte sehol nincs, ez nagy baj.
– „A szakma szeretete apáról fiúra szállt.” – írják honlapjukon. Miért szeretik a szakmájukat?
– Egyszerre tudok, és nem tudok válaszolni erre a kérdésre. Nehéz szavakba önteni, amit érzek. Mindenképpen számít, hogy nagyon komoly értékteremtés az orgona megépítése. Nem a napi fogyasztói igényeket szolgálja ki. A szándékunk egybevág a régmúlt céljaival, hogy hangszereink akár több száz évig szolgáljanak. Erre vannak jó példák Nyugat-Európában. Itthon nem nagyon maradtak meg a régi hangszerek. Ennek egyszerű az oka, a történelem viharai miatt rengeteg orgona megsemmisült. Mégis felvidéken és Erdélyben nagyon sok megmaradt, ám a nincstelenség és a szocializmus megtette a hatását.
– Családjában három generáció élt az orgonaépítésért. Önnel összehasonlítva másképpen szerette-e a hivatását az édesapja, illetve miként szereti a harmadik generáció, a fia?
– Az orgonát a hangszerek királynőjének tartják. Terjedelmes, nagyon sok alkatrészből áll, mindegyiket le kell gyártani. Ezt szeretet nélkül, úgymond hideg fejjel nem lehet elvégezni. E tekintetben nagy különbség nem lehet a generációk között. Kereshető a különbség a megszállottság fokában. Az eltérő korok erre hatással vannak, mint ahogy a hangszerkészítő korosodása is, hiszen amikor már fáradékonyabb, a nagy tortából már megelégszik csupán egy szelettel is. Soha nem egyszemélyes feladat az orgonaépítés, még a javításhoz is több kéz kell, az építésről már nem is szólva. A szeretetre visszatérve: amikor a templomban megszólal az új orgona, a hívek arca felejthetetlen… Amikor könnyes szemmel megrázzák az ember kezét, hogy „köszönjük”. Ezért érdemes orgonát építeni. Törekszem arra, hogy a hangszer száz vagy akár kétszáz évig is fennmaradjon. A hivatásunkról elmondhatom, kitölti az életünket.
– Min dolgoznak most?
– Sok helyen építünk orgonát. Például Győrben, Vörösberényben, Mátészalkán. Baján átépítünk, valamint restaurálunk szerte az országban: Sopronban, Hajóson és a kárpátaljai Visken, ahol a magyar állam támogatásával újul meg a hangszer. A viski közösségben hatalmas az igény arra, hogy újra legyen orgonájuk. Napjainkban egyre több megkeresésünk van, de sajnos kevesen vagyunk, több tanulót kellene képezni a szakma felvirágoztatására. Az iskolákban szakmai bemutatókon ismertethetnénk meg, milyen sokrétű a munkánk. Sajnos a legtöbb tanműhely megszűnt. Szeretném, ha folyamatosan lennének tanulóim, szükség van az utánpótlásra, mert kiöregszik a szakma.
