Dombrády Evamaria 25 éve él Budaörsön és lételeme a szó szerinti értelemben vett közösségi szolgálat. Azelőtt külföldön élt, több mint két évtizeden át a Hilton szállodalánc egyik igazgatója feleségeként, fiatalon pedig az 1960-’70-es évek egyik legfoglalkoztatottabb magyar manekenjei közé tartozott. De mint a vele készített beszélgetésből kiderül, nem mindig kényeztette el a sors, sőt, élete minden szakaszában – ahogyan most is – ösztönösen szem előtt tartotta mások érdekeit az összetartás, közösségi szellem alapján. Több mint egy évtizede pedig a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetéséért küzd, mert hisz abban, hogy a világ gazdasága és a társadalom van olyan szinten, hogy képes megteremteni minden ember – így a nincstelenek számára is – az életfeltételek megteremtéséhez szükséges anyagi javakat, hogy mindenkinek lehetősége legyen a tehetségéhez mérten munkálkodni, alkotni, egy szebb világot létrehozni, ahelyett, hogy egyik napról a másikra élne, netalán nyomorogna.
A német luxusszálloda-igazgató egykori felesége, teljes nevén Langer-Dombrády Evamaria ma szerényen, de céljáért dolgozva aktív életet él Budaörsön, a kertvárosban. Beszélgetésünk során életútja érdekes történeteit, tapasztalatait osztotta meg velünk a világlátott emberek bölcs derűjével, de szó esett természetesen jelenlegi szívügyéről, az általa létrehozott Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesület munkájáról is, melynek elnöke volt maneken kollégája, Szentpéteri Györgyi. Ezért legelőször az iránt érdeklődtünk, milyen friss tervei vannak ezzel kapcsolatban. Szeptemberben lesz a nemzetközi FNA-hét, amikor majd egy adott téma köré építve szerveznek programot – tudtuk meg tőle. A tervek között szerepel egy, a fiataloknak szánt környezetvédelmi előadás – a fenntarthatóság ugyanis szoros összefüggésben van a gazdasági folyamatokkal -, és olyan elképzelések felvázolása, hogy hogyan lehetne bevezetni egy feltétel nélküli alapjövedelmet például kiskorúak számára.
Gyermek- és ifjúkor vidéki városokban
Dombrády Evamaria egri illetőségű édesapja biológia-földrajz szakos tanár volt, pályája kezdetén Budaörsön is tanított a Templom téri iskolában, és évtizedekkel később itt fejezte be, már 80 éves korában a Rózsa utcai iskolában. Az egész család hagyományosan értelmiségi, szinte csak tanárokból állt. Evamaria nagyapja iskolaigazgató volt, aki a második világháború alatt családját Németországba menekítette, ahol egy amerikaiak által fenntartott menekülttáborban éltek sok más magyar családdal együtt. Evamaria apja ott ismerkedett meg későbbi német feleségével, aki akkor már fiatalon özvegy volt és egy kicsi lány édesanyja. Majd 1946-ban már együtt jöttek Magyarországra. Evamaria Egerben született 1947-ben. Később Hatvanban éltek, ahol az általános iskolai tanulmányait végezte. Közben 1956-ban lehet, hogy a család ismét elmenekült volna az országból, ha akkor egyéves húga nem betegszik meg, így az ő gyógyulására koncentráltak és nem disszidáltak. Annak ellenére nem, hogy édesapja egy hónapig börtönben volt az 1956-os szerepe miatt, holott csak a diákokat tartotta kordában a forradalom zűrzavarában. Utóbb kiderült, hogy az egyik oktatási intézmény igazgatója jelentette fel, ebből következett, hogy lányait nem a helyi középiskolába íratta. Evamaria ezért Budapestre került a Vendéglátóipari Technikumba, nővére Ursula pedig az Eötvös Gimnáziumba.
„Nagyon szenvedtem, nem volt hozzá kedvem” – jegyzi meg interjúalanyunk. Ettől függetlenül egy tanévet végig csinált és akkor szabadulhatott meg, amikor nyári gyakorlatra egy kocsmába osztották be és édesapja felháborodva kijelentette, hogy nem engedi részegek közé. Mivel közben a család átkerült Esztergom-Kenyérmezőre (az édesapa a Bányagépészeti és Bányavillamossági Technikum kollégiumi tanára lett), a tinédzser lány az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumba jelentkezett át, ott is érettségizett le. Ő is pedagógus, tanító szeretett volna lenni, de nem vették fel a helyi tanítóképzőbe. A harmadik kísérletnél büszkén jelentette ki a KISZ-es felvételiztetőknek, hogy felmenői „megbecsült pedagógusok, bár templomba járnak”, így ezután már nem volt kétsége, hogy ide nem fog bekerülni. Később egy kicsit azért sikerült tanítóvá válnia, mert nyári gyerektáborokban segédkezhetett és óvodában is helyettesített.
Hogyan lett maneken 22 éves fiatal felnőttként?
A felkészülési években sem tétlenkedett, hiszen közben megszerezte a gépjármű vezetői jogosítványát, varrótanfolyamra járt (bár sosem szerette meg a varrást) és megtanult gép- és gyorsírni. „Egy régimódi titkárnő tanított, még körmöst is osztott, ha mellé ütöttem” – emlékezik vissza. A gépírással helyezkedett el végül, először a technikumban dolgozott, mint gépírónő, majd az Esztergom Megyei Bíróságnál, ami lélekölő munka volt kevés pénzért.
A technikum kollégiuma, ahol apja dolgozott, Évamáriának is otthona volt, és sok ismeretséget kötött a diákok szüleivel. Így hozta össze a sors egy bizonyos Jutka nénivel, aki a Hungarocoop Külkereskedelmi Vállalatnál volt protokoll főnök és ő javasolta a szép, fiatal lánynak, hogy jelentkezzen manekennek az OKISZ-Laborhoz. Ez 1969-ben történt. Ehhez azt is el kellett intéznie, hogy ott Evamaria „rendes munkát” is kapjon, mert a manekenség akkor még nem számított annak, különösen nem egy kezdőnek. A műszaki osztályon lett tehát gépírónő, teljesítménybérben, rengeteg mérettáblázatot gépelt. „Rabszolgamunka volt” – jegyzi meg. Ráadásul egy olyan idős hölgyrokonnál lakott, akivel nem jött ki jól. Szóval sok minden keserítette az életét. De a maneken kolléganői kedvesek voltak és beavatták a tudnivalókba. Hivatalosan ugyanis akkor nem tanította senki, hogyan mozogjon a kifutón, hogyan sminkeljen stb. Az első év manekenként tehát iszonyú nehéz volt, amíg elegendő rutint nem szerzett és le nem gyűrte a lámpalázát. Azután viszont egyre több örömöt talált ebben a munkában. Később a vállalatnál is átkerült a kereskedelmi osztályra, ahol tehetségének megfelelőbb munkát végezhetett. Tovább gondolva saját jövőjét, beiratkozott a Magyar Hirdető által éppen akkor indított reklám-propaganda két éves iskolájába is.
„Az ember elszemélytelenedik a ruhában… Nekünk nem az a kötelességünk, hogy mi csillogjunk, hanem az, hogy a ruhát ’adjuk el, úgy kell azt megmutatni, hogy a portéka szépségét villantsuk fel a vevők előtt” – nyilatkozta egy újságnak még 1971-ben. De ezzel együtt tudatában volt annak, hogy a maneken személye milyen mértékben nyom a latba a bemutatók során, „amikor kimész a függöny elé, érzed a hatást” – fogalmaz most arról, milyen csodálatos érzés volt az adott ruhát életre kelteni a kifutón.
Pályája során egyre több nagy bemutatón vett részt, külföldön is gyakran járt és a reklámfotózás mellett néhány filmben is felbukkant apróbb szerepekben (Macskajáték, Irgalom, Kapaszkodj a fellegekbe!). Mégis a divatbemutatókat szerette igazán, a fotózást nem, mert ahhoz például a solymári kőbánya katlanjában egy gumimatracos kép érdekében a kegyetlen forróságot kellett elviselni, vagy olyan kellemetlen utazást, mint amikor a göcseji skanzenba tartva egy teli Trabantba voltak zárva a fotózandó termékek tömkelegével, százzal „tépve” Budapestről Zalába.
Hogy éltek? Kábítószert soha nem fogyasztottak, de a korszakra jellemzően a manekenek közül sokan dohányoztak, így Evamaria is. Amivel évekkel később már külföldön élve hagyott fel egyik pillanatról a másikra, mert egy közeli ismerőséről kiderült, hogy tüdőrákkal küzd. „A cigaretta mellett azért iszogattunk is alkalmanként” – vallja be.
A mai általános nézettel ellentétben a hetvenes évek manekenjei nem voltak egymás ellenségei, nem volt rivalizálás, nem irigykedtek, nem áskálódtak egymás ellen, sőt, inkább támogatták, segítették egymást, mint egy nagy család, mert tudták, csak egymásra számíthatnak. Természetes volt, hogy megosztották maguk között a kapott bonbonokat vagy cigarettát, de még fontosabb volt, hogy a munkával kapcsolatos felkészülésben, például a frizurák, sminkek elkészítésében segédkeztek egymásnak, illetve az összetartás abban nyilvánult meg legjobban, ahogyan vigyáztak egymásra. Ha a kiutazás során a delegációt kísérő férfi vállalati vagy politikai vezető kiemelt érdeklődést mutatott valamelyik lány felé, akinek ez nem volt ínyére, a többiek oltalmukba vették, és esélye sem volt, hogy a nem kívánatos férfi a lány közelébe férkőzzön.
Családalapítás és a külföldi élet
Hasonló dolgok történtek akkor is, amikor Evamaria Kuvaitban megismerkedett későbbi férjével, a német Hugo Richard Langerral, aki akkor, 1975-ben az ottani Hilton hotel igazgatója volt. A magyar napok keretében megrendezett divatbemutatóra utazott ki a Hungarotex delegációja. Hugo a kifutón látva nézte ki magának Evamariat, és igyekezett minél több időt vele tölteni. “Nem történt semmi illetlen”, de a delegáció vezetői tiltották, hogy idegenekkel érintkezzenek a magyar manekenek. Különösen az egyik vezető elvtárs figyelte Evamariat árgus szemekkel, mert tetszett neki. Ahhoz tehát, hogy későbbi férjével külön is beszélgethessen, a lányoknak kellett fedezniük, például azon az esti „razzián”, amikor az elvtárs kereste Evamariát, megnyitották a zuhanyt, mintha éppen fürdene. Langer úr pár hónap után meglátogatta Evamariát Budapesten és mindjárt megkérte a kezét, talán azért, hogy egyszerűbb legyen az élet, hiszen őt Kuvaitba kötötte a munkája, Evamaria viszont egyáltalán nem utazgathatott tetszés szerint. Bár Evamaria nem érezte úgy, hogy igazán ismernék már egymást, de a férfi tetszett neki, ezért úgy gondolta, egy házasság mindig lutri, és további hónapok telefonálgatásai és levelezései után egy hónap próba együttélés után 1976-ban összeházasodtak.
A hoteligazgató feleségeként
Németországban született meg első gyermekük Diana, 1979-ben. Azért ott, mert akkoriban már Teheránban éltek, de az iráni forradalom miatt menekülni kényszerültek onnan. 1981-ben pedig Kairóban született meg a másik lányuk Christina. Ma mindketten külföldön élnek, Lyonban illetve Münchenben.
Évamária hoteligazgató-feleségként sem unatkozott. Kötelességei voltak a társasági élet szervezésében, ami jól harmonizált személyiségével és képességeivel. Egyrészt partikat szervezett, diplomáciai fogadásokat bonyolított le, illetve számos meghívásnak tett eleget. Ilyenkor hírességekkel is találkozott, akiknek bemutatták, például Frank Bormannek, Björn Borgnak. Kairóban jótékonysági bazárok rendezésében is részt vett, volt amikor Szadat, Egyiptom elnökének a feleségével együtt.
A sportolás mindig fontos eleme volt az életének. Középiskolai éveiben kosarazott, új életében pedig megtanult teniszezni, továbbá szívesen kertészkedett. Később már Münchenben, ahol férje utolsó Hilton állomása volt, megszervezte a First Munich Ladies Clubot. Ennek keretében a kulturális és utazási események mellett olyan hasznos programokat is szerveztek, mint az autóvezetési tréning vagy a főző- és nyelvkurzusok, teniszversenyek, de voltak például többször gleccser és magas treking túrákon, Ausztriában a világhírű hegymászó Peter Habeler vezetésével. „Egy hasadék be is szakadt a lábam alatt, úgy húztak ki” – meséli. Itt is szerveztek jótékonysági gyűjtéseket, például a jugoszláv háború elszenvedői számára, és támogatták a helyi idős vak asszonyok otthonát. Ahogy mondja: „You name it, we did it!” („Nevezd meg, megcsináltuk”)
A fiatalok okulásának érdekében kendőzetlenül beszélt interjúalanyunk a házasságáról is, amelyben több mint két évtizedet töltött. Ennyi idő elteltével jött rá, hogy káros hatással van rá ez a kapcsolat, mert nincs meg az igazi érzelmi kapocs közte és a férje között, a társalgásuk pedig igen egyoldalúvá vált. Az ismerősei nem értették, miért akar válni, hiszen “arany életem volt a férjem mellett. És nem is tudom érthetően megfogalmazni, mert hivatalosan funkcionáltam ugyan, de úgy éreztem, ebbe én belebetegszem”- mondja. Ma úgy gondolja, minden házasságkötés előtt teljes körű önismereti vizsgálódásra és pszichológiai tanácsadásra lenne szükség, hogy ne évek múlva derüljenek ki azok a tulajdonságok és meggyőződésbeli különbségek, amelyek megkeserítik vagy lehetetlenné teszik az együttélést. „A házasság, mint ahogy az élet bármelyik szakasza, változik, szinte napról napra. Kemény munka, de együtt kell a kapcsolatért dolgozni, fejlődni. Nemcsak az egyik félnek van feladata, hanem mindkettőnek. Én már nem vágnék bele egy új kapcsolatba, túlságosan megszoktam, hogy a magam ura vagyok, magam osztom be az időmet, ezért az energiámat a barátaimmal, ismerőseimmel való kapcsolataim ápolására fordítom, perszer csak addig, amíg arra a másik ember igényt tart” – szögezi le.
Amikor már tudta, hogy el fog válni és ismét saját lábára kell állnia, elvégzett egy kozmetikus iskolát, ami olyan jól sikerült, hogy utána az intézmény vezetője visszahívta óraadó tanárnak, így ismét pedagógusi szerepkörben találta magát egy kis időre. Mint kozmetikus pedig igen keresett lett, több ügyfele mind a mai napig ragaszkodik hozzá.
De ne ugorjunk előre! 1997-ben vált tehát el és 1999-ben költözött vissza Magyarországra, azon belül pedig Budaörsre.
A közösségi élet szervezése
Evamaria azt hitte, azzal, hogy hazaköltözik, újra összejárhat a régi maneken társasággal, és egy ideig rendeztek is találkozókat, de az új politikai rendszerben felszínre törtek a világnézeti különbségek, a lányok nem voltak egységes állásponton, nem lehetett összetartani a régi gárdát. Ő maga pedig kevés sikerrel próbált kiigazodni a sok új párt között, majd végül úgy sikerült meghatároznia a saját politikai irányultságát, hogy kitöltött egy tesztet az interneten, amiből az derült ki, hogy szociális beállítottságú liberális. Nehezen tanulta meg az akkor napi szinten a tévében szereplő politikusok neveit, és vicces történet, amikor „Horgyánnak” hívta „az egyik kis emberkét”, aki „Horn, Orbán és Torgyán közül volt valamelyik”.
Politológus persze nem is akart lenni, de kitartóan kereste azt a civil közösséget, ahova Magyarországon csatlakozhat. Végül a Magyarországon élő németek Deutscher Kulturkreis Budapest nevű szervezetébe lépett be, és velük a sok kulturális program és kirándulás mellett többek között jótékonysági bazárokon vett részt és egyebek között a zsámbéki premontrei női kanonokrend idősek napközi otthonának segítettek. Majd 2002 telén szervezeti háttér nélkül, egyénileg csatlakozott be a hajléktalanoknak és rászorulóknak az ételosztásba a Keleti pályaudvarnál. Több mint hét éven át (!) minden szombaton 18 liter tejeskávét és rengeteg szendvicset vitt ki a Baross térre, idővel néhány hajdan volt kollégája is csatlakozott hozzá. Nem értette, hogy Magyarországon miért nem működik az a külföldön már régen bejáratott rendszer, hogy a lejárt szavatosságú, de még fogyasztható élelmiszerek automatikusan eljussanak a rászorulókhoz, de tette, amit tehetett.
Az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesület
Evamaria 2011 elején hallott először a feltétel nélküli alapjövedelemről a német televízió egy kerekasztal műsorában, ahol Götz Werner könyvéről volt szó, melynek címe: „1000 euró mindenkinek”, és az ő szájából hangzott el: „Miért fogadjuk el a szegénységet, miközben dúl a túltermelés és a javak eltékozlása?!” A német vállalkozó, a Drogerie Markt alapítója az elsők között foglalkozott azzal a nem valószerűtlen társadalombiztosítási rendszerrel, melynek lényege, hogy minden állampolgár egyéni alapon és feltétel nélkül rendszeresen fizetett jövedelemre jogosult, és amely gazdaságpolitikai eszközként lenne alkalmazható. „Engem ez a beszélgetés annyira megfogott és szerintem olyan magától értetődőnek kellene lennie, hogy többé nem tudom elfogadni, miért nincs ez még mindig bevezetve.”
Még abban az évben itt Budaörsön megalakította az Első Magyar Feltétel Nélküli Alapjövedelemért Egyesületet, és májusban a saját kertjében megtartották első összejövetelüket. A nemzetközi szervezettel együttműködve és az egyesület tagjaival együtt több mint tíz éve folyamatosan dolgozik azon, hogy előbb-utóbb valóban megvalósuljon a feltétel nélküli alapjövedelem intézménye. „A koronavírus miatti pandémia időszaka 2020-ban remek alkalom lett volna a bevezetésére, mert akkor az emberek értetlenkedés nélkül könnyen elfogadták volna” – mondja Evamaria. De nem így lett. Magyarországon a kormány szerinte nem hogy nem segített, sok esetben akadályozta a korlátozások miatt nehéz helyzetbe került emberek és a vállalkozások boldogulását.
Az egyesület tagjai a felvilágosító konferenciák szervezésén, illetve az azokon való részvételen, továbbá a tájékoztató előadásokon túl időnként nehéz sorsú közösségeket is meglátogatnak, többek között Borsodban, ahova mindig adományokkal érkeznek, illetve gyűjtéseket szerveznek számukra. A kérdésre, hogy ezt miért csinálja Evamaria így válaszol: „Mert szeretném valamelyest jobbá tenni az életüket, mert nem tudom tétlenül nézni, hogy emberek nyomorban élnek” És nem érti, nagyon nem érti, hogy az ország vezetői miért nem tesznek érdemben semmit a mélyszegénység ellen.
Bár, ahogy az egyik FNA rendezvényen elhangzott, a feltétel nélküli alapjövedelem kitalálói elsősorban nem a szegénység megszüntetésére gondoltak, hanem arra, hogy a gépesítés, a robotizáció és a számítógépes intelligencia terjedése miatt az emberi erőforrás iránt csökken az igény, ami miatt már most és a jövőben még többen maradnak munka nélkül. Azonban a gazdasági szereplők átrendeződésével, élettelen plusz termelőerők bevonásával a javak elosztását újra lehet – és kell is – gondolni, ami a legszegényebbek számára is elviselhető életet biztosítana. (Cikkeink az FNA-ról ITT.)
Az egykori maneken tehát hisz abban, hogy a világ gazdasága és a társadalom van olyan szinten, hogy képes megteremteni minden ember – így a nincstelenek számára is – az életfeltételhez szükséges anyagi javakat, hogy mindenkinek lehetősége legyen a tehetségéhez mérten munkálkodni, alkotni, egy szebb világot létrehozni, a helyett, hogy egyik napról a másikra élne, netalán nyomorogna, vagy éhezne. És továbbra sem érti, egyre inkább nem érti, hogy az állam miért nem foglalkozik érdemben a rászorulókkal, sőt, a segítőket semmire nem becsülik és munkájukat inkább akadályozzák és nehezítik, mint támogatják.
Fotók: amatőr és archív
További képek:
1975. szeptember – Trogír Jugoszlávia Nemzetközi Divatbemutató -egy török modellben
1972. Macskajáték film Piros Ildikóval. Rendező Makk Károly, opeartőr Tóth János
Nők Lapja címlapfotó – Szebeni András fotója
Volán reklámnaptár
Okisz Labor bemutató az Inter Continentalban
Budapest Szalon – modell, Ökrös Zsuzsa terve
