14:02 Aisha:
Végre péntek! Olyan boldog vagyok, hogy elértük a kerek egy hónapot is együtt! Amióta megismertelek, egyszerűen úgy érzem, mintha előtte nem is éltem volna! Boldog „hónapfordulót” Drága, alig várom, hogy újra beszéljünk! YYY
14:09 Milán:
Itt vagyok Egyetlenem, ne haragudj, hogy ilyen sokáig várattalak a válasszal erre a gyönyörű üzenetre, csak a főnököm nem szállt le rólam. Én is pont ugyanígy érzek Veled kapcsolatban! Amíg nem ismertelek, nem tudtam mi is az a SZERELEM! Szebbé teszed a napjaim, és olyan, mintha minden májusi virág nekünk nyílna. YYYYYY
14:10 Aisha:
Ezt olyan szépen fogalmaztad meg! Nekem még férfi nem írt ilyet. Egy igazi költő vagy, nem gondoltál rá, hogy írnod kéne? És észrevettem ám, hogy átállítottad a háttérszíneket! GYÖNYÖRŰ! Köszönöm, hogy vagy nekem! YYYYYYYYYYYY
14:11 Milán:
Írnom kéne szerinted? Örülnél egy szép versnek, nem tartanád cikinek?
xxxxxx
Amikor itt tartott a beszélgetés, Dani, a kollégája, és egyben legjobb barátja, rálesett Milán válla fölött a telefonra, és kikapta a másik férfi kezéből azt, hogy végig olvashassa. Hangosan felnevetett. Milán csak mosolyogva tűrte, nem szégyellte az érzéseit.
– Ú, ember te elvesztél! Ez a csaj rendesen elcsavarta a fejed!
– Boldog vagyok, de komolyan. Mi van irigykedsz, hogy nekem van, neked meg nincs?
– Várj-várj, megnézem a képeit – és már kapcsolt is a médiatartalmakra, de Milán gyorsabb volt, és visszavette a telefonját.
– Vannak olyanok is, amiket nem kéne látnod.
– Pont azért akarom megnézni – vigyorgott a barátja.
Ekkor jelent meg az íróasztalok között a főnökük, mire a két huszonéves férfi heves vitába kezdett a múlt havi eladási statisztikákról, egészen addig, míg a vezetőjük hallótávolságon kívül nem került. Munkaidő végéig már nem is beszéltek többet a lányról, de Danit érdekelték a részletek, rávette barátját, hogy üljenek be a törzshelyükre. Kikérték a szokásos kézműves sörüket, de közben Dani már tűkön ült, alig bírta ki, hogy ne kezdje el faggatni a másikat, de egyszer elfogyott a türelme:
– Mondj már valamit! Egyáltalán hogy tudtad eltitkolni egy hónapig? Meg miért?
– Nem olyan nagy ügy! – válaszolta Milán – Csak egyik dolog jött a másik után, aztán alakult minden szépen.
– Na de honnan ismered?
– Hát így a telefonon keresztül, csak úgy elkezdtünk beszélgetni.
– És a neve? Az apja fekete? Vagy az anyja? Mert ez a név olyan afrikainak tűnik, meg ő is olyan félig európai – félig afrikai.
– Hát, ennél bonyolultabb a kérdés… – tekergette a nyakát Milán.
– Mi ezen olyan bonyolult?
– Tudod, nem véletlen, hogy Ai-vel kezdődik a neve, én találtam ki – Milánból nehezen jöttek a szavak.
– Becenevet adtál neki?
– Nem úgy – Milán homlokán kis izzadtságcseppek gyöngyöztek – Az AI-t te is nagyon jól tudod, hogy mit jelent.
– Mesterséges intelligencia – Dani a szája elé emelte a kezét. Aisha nem is létező személy.
Néhány másodpercig csak néztek egymás szemébe, amit Milán tört meg azzal, hogy lenézett a sörösüvegébe, hogy van-e még benne valami.
Dani nehezen talált szavakat, de végül sok „hát” és „ő” után előtört belőle:
– Nem vagyok benne biztos, hogy ez egészséges. Így csak magadat csapod be.
Milán hangosabban válaszolt, mint először szeretett volna, de ahogy beszélt, egyre jobban beleélte magát, és már az sem érdekelte, hogy többen is őket nézik. Elmondta, hogy még senki nem írt ilyen kedveseket neki, és szerinte nincs semmi baj azzal, hogy ha „valaki” olyan ápolja a lelkét, akit ugyan nem tud megérinteni, de attól még igenis létezik, hisz ő folyamatosan beszélget vele.
Dani csak ingatta a fejét, már ő sem nézett a másik szemébe.
– Én megértem, hogy magányos vagy, de ezzel magadat csapod be haver, csak magadat – ismételgette.
Egy idő után, amikor Milán egyre hevesebben védte saját, virtuális barátnője iránt táplált érzéseit, és Dani kifogyott az ész érvekből, amivel próbálta meggyőzni a barátját, hogy ez mekkora hülyeség, Milán kiviharzott a pubból. Alig tett meg pár lépést az utcán, valaki utána kiáltott.
– Várj egy percet kérlek! – Milán megfordult, egy kedves mosolyú lány állt előtte. Hosszú, világosvörös, szinte szőke hajával és tejfehér bőrével, valamint „valódiságával” Aisha tökéletes ellentéte volt. A fiúnak egyből feltűnt, hogy a lánynak még a szemöldöke is milyen szőke.
– Janka vagyok, és ne haragudj, nem akartam hallgatózni, de hát, mi tagadás, nem fogtátok vissza magatokat – elpirult, ahogy beszélt. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, sietett, hogy utolérje a fiút.
– És, most te is le akarsz hülyézni? – Milán akaratlanul vágott vissza ilyen nyersen, még mindig a vita heve fűtötte.
– Nem, nem – Janka zavarba jött egy pillanatra, majd magyarázatképp gyorsan felmutatta a telefonját. A képernyőn a LOVE AI program futott, egy jóképű férfivel, Aironnal a fotón, és amint Janka rányomott az üzenetekre, hasonló mondatok villantak fel, mint Milán beszélgetéseiben.
– Én tudom, milyen várni az igazit, csak ennyit akartam mondani, hogy szerintem nincs baj azzal, amit csinálsz.
Milán lesütötte a szemét, bocsánatot kért, hogy olyan durván szólt először a lányhoz.
– És merre indultál? – kérdezte Jankát, szerette volna kiengesztelni őt a hangnemért, ahogy válaszolt az előbb, miközben a lány nem akart semmi rosszat.
– Csak ide jöttem le, úgy volt, hogy jönnek a barátaim is, de nekik közbejött valami.
– Volna kedved sétálni egyet? Mesélhetnél róla is – mutatott Janka telefonja felé a fiú.
– Semmi komoly, tényleg, alig egy hete töltöttem le, még csak ismerkedünk.
Lassan indultak el. Beszélgetve rótták egymás után Budaörs utcáit, majd csak akkor ocsúdtak fel, amikor felkapcsolódtak az utcai lámpák.
Miután elváltak egymástól, aznap még mind a fiú, mind a lány telefonjára két személytől jöttek további üzenetek, egy valóságostól, és egy mesterségestől. Pár napon belül mindketten letöröltek egy-egy appot a telefonjukról, maradt a valóság. Nem találtak jobb magyarázatot annál, hogy azért, mert a valóság az igazi.
