Ha ismerős, lapozz tovább! Ha nem, megköszönöm, ha elolvasod és megírod a véleményed!
Idilli képek tanyán felnövő gyerekekről, állatokkal körülvéve; nevető fejkendős asszonyok a mezőn; régi használati tárgyak, fából, fémből; tiszta szoba a parasztházban…, hosszan sorolhatnám azokat a posztokat az internetes közösségi oldalakon, melyek mind ugyanazt sugallják, hogy de jó is volt régen és főleg vidéken.
Azután mobiljaikat nyomogató fiatalok, mellettük ellenpontként egy nyomtatott könyvet olvasó idősebb ember; vagy egy étterem felirata, hogy nincs wi-fi, beszélgess.., és így tovább.
Ezek közös üzenete, hogy milyen szörnyen értéktelenek és elidegenedettek lettünk a 21. században a városokban és a számítógépes kütyük világában. Egy pszichológus ismerősöm azzal kommentálta az egyiket, hogy nem érti, mit is akarnak ezzel igazán mondani azok, akik vélhetően nem egy elhagyott tanyán, de mindenképpen a modern kor technikai eszközeivel írják és teszik közzé a képeket és hozzá a közhelyeket, az általuk annyira kárhoztatott eszközön, az interneten.
Nagyon egyetértek. Engem is többször elgondolkodtatott, hogy tényleg, mi lehet az ilyen cikkek, bejegyzések célja.
Az egyik válaszom, amin gyakran bosszankodom is, hogy a kamuoldalak gyűjtenek vele lájkokat a hirdetéseik felpörgetéséhez. Ez azonban még nem magyarázat arra, hogy miért osztják meg olyan sokan. Ami ugyanis szerintem biztos, hogy ha valóban választaniuk kellene a mai, urbanizált és az informatikai fejlesztéseknek köszönhetően határok nélküli élet; és a képeken közvetített, ebben a formában talán soha nem is létezett „vissza a természethez” élet között; hát többen maradnának itt (illetve ott), ahol vagyunk/vannak, és igen kevesen költöznének vissza tényleg a múltba.
A hagyományok megismerése és megőrzése és átadása az utódoknak természetesen értékes. Nagyon értékes. De leginkább azon hagyományoké, melyek valóban a mi, saját, illetve őseink hagyományai és nem pedig elképzelt csodás valamik az agyonretusált múltból.
Ugyanakkor legalább ennyire értékes lehet – csakhogy érzékeltessem a különbséget – egy olyan mai találmány, mint a mindennapi életünket megkönnyítő informatikai alkalmazás, ami abban az okosórában van, ami a bőrünkön át méri és küldi a vérnyomásunk, a vércukorszintünk stb. adatait a legközelebbi hozzátartozónknak vagy a kezelő orvosunk okostelefonjára.
S igen, egyértelműen értékes és hasznos dolog az olvasás. Ráadásul szerintem is jobb érzés egy valódi könyvet lapozgatni, netán érezni a friss nyomdafesték illatát, mint egy e-bookot görgetni egy tableten. Ugyanakkor soha nem juthatnánk hozzá annyi tartalomhoz kinyomtatva, mint amennyit egy perc alatt letölthetünk a legkisebb számítástechnikai eszközre, hiszen az Országos Széchenyi Könyvtár állománya is csak kis töredéke annak, ami az interneten illetve elektronikus formában elérhető. Az pedig, hogy „értékes”-e amit olvasunk, teljesen független attól, hogy papíron vesszük-e kézbe vagy táblagépen, hiszen mindkettő csak adathordozó, így mindkettő közvetíthet értéket és szennyet is.
Elrettentő képként sokáig keringett a közösségi oldalakon, ahogy egy csoport diák a nemzeti képtár nagytermében ül, és bár mögöttük híres és hatalmas festmények, valamennyien az okostelefonjukat nézik. Majd pár nap múlva megérkezett hozzá a magyarázat: egy feladatot oldottak meg, a kiállításon látott képekről kellett információkat kikeresniük az interneten, amiket utána ott, a képek előtt beszéltek meg és értelmeztek. Ugye, hogy milyen jó lett volna ilyen segítség a mi gyerekkorunkban? Boldog gyerekkor címmel keringett egy másik kép, szintén a közösségi oldalon, egy testvérpárról, az egyikük maszatos arcú, sáros kisfiú, a másik az őt itató nővére, nem kevésbé koszosan és rongyosan, de a fotón nevettek, hancúroztak. Erről meg az derült ki pár nap múlva, hogy az egykori kislány ma már doktornő és azért választotta ezt a hivatást, mert az öccse, akivel szegénységben nőttek fel, belehalt egy fertőzésbe. Nem tudom, hogy ez a két történet, a diákokról és a testvérpárról igazak-e vagy csak tanmesék, de el lehet hinni őket, tehát jó tanmesék.
Visszatérve oda, hogy miért is lájkoljuk és osztjuk meg olyan szívesen az akár igaz, akár hamisan idillinek beállított képeket a tanyán felnövő gyerekekről és a nevető fejkendős asszonyokról, meg a vizeskannáról, a mángorlóról, a kézi darálóról…, hát mert szeretünk nosztalgiázni. És ehhez nem mindig kell saját emlék. Sőt, akinek valóban van ezekről saját élménye, az már kritikusabb. Tehát a lájkolással nagy valószínűséggel másoknak akarunk megfelelni. Másoknak akarjuk megmutatni, hogy szerintünk érték a múlt, a tanyasi nyugalom, mert nem vagyunk ám felszínesek és nem álltunk be a kütyürajongók vagy mondjuk a vagyonszerzést hajszolók sorába. Pedig – legyünk őszinték legalább magunkhoz – dehogynem!
Beálltunk és tudjuk, érezzük, hogy jó lenne legalább az arányokon és a mértéken változtatni, de egyszerűbb egy idilli képet megosztani, a lájk gombot megnyomni, mint tényleg megtalálni az egyensúlyt az életünkben.
