Észak-Koreában minden színjáték és képmutatás. „Mindent a szemnek, semmit a kéznek” – tudat alatt félelmetes volt ez a felismerés. Sári Ruth fotóművész és barátnője Frida bele sem mertek gondolni, mi lesz, ha nem kapják vissza az érkezéskor azonnal elvett útleveleiket. Az ott készült képekből nyílt kiállítás tegnap a budaörsi városházán, ami egy hónapig látható.
Sári Ruth fotóművész és barátnője Frida, 2017 augusztusában utaztak Észak-Koreába, hogy saját szemükkel lássák, milyen ott az élet. A budaörsi fotókiállítás tegnapi megnyitója előtt Sári Ruth a Budaörsi Naplónak elmesélte, hogy érkezésük után elvették az útleveleiket és néhány napig nem is kapták vissza. Amikor érdeklődtek, azt a választ kapták, hogy a minisztériumban vannak. Észak-Koreában bevett szokás, hogy ha külföldiek érkeznek, melléjük rendelnek egy személyes idegenvezetőt, aki minden percben velük van. S minden nap végén a kísérő jelenteni indul. Látszólag Ruthék is szabadon mozoghattak, de folyamatosan felettük lebegett, ha kimennek az utcára kémnek nézik őket és letartóztatják. Szabad volt fotózni, de leginkább autóból, ami igen gyorsan haladt, vagyis nehezítette a munkát.
A főváros, Phenjan nagyon szép, tele modern épületekkel. Ők egy 44 emeletes szálloda 33. emeletén laktak, de a fél emelet valami okból le volt zárva. Ebben az országban minden színjáték és képmutatás. Érződik, hogy errefelé nagyon igaz a mondás: „Mindent a szemnek, semmit a kéznek”. Tudat alatt félelmetes volt ez a felismerés. Mindig volt valami, ami ösztönösen visszatartotta őket a meggondolatlanságtól. Érezték, hogy itt bizony nem látják szívesen a turistákat. Találkoztak egy új-zélandi házaspárral, akik eleinte mit sem sejtve, harsányan élték az életüket, de rövid idő múlva ők is szépen lecsendesedtek. Ott tartózkodásuk vége felé találkoztak egy francia csoporttal, akiknek szerették volna elmondani, hogy egy bizonyos okból hamarabb mennek haza, de azok nem mertek velük szóba állni.
Jellemző történet, hogy egyszer elvitték őket egy erdőbe, ahol vidám emberek, szépen felöltözve, sok hús és köret kíséretében éppen grilleztek, táncoltak, énekeltek. Szóltak is nekik, hogy: „nos, itt lehet fotózni!”, hadd legyen dokumentálva, hogy lám szabadság van és gyönyörű az élet. „Erre persze csak utólag jöttünk rá, hogy az egész a látogatóknak szólt” – mondta Ruth. A kiállításon egy másik képen azonban már az látszik, hogy a gyerekeken lyukas cipők és foszlott felsők vannak. Ez úgy készülhetett, hogy a sofőr eltévedt és olyan környékre keveredtek, ahol a vizet a folyóról hordták a nők. Miközben a szállodában természetesen volt áram, fürdőszoba, és akadt, ahol 16 fogásos ételsor.
A két barátnő összesen 10 napot töltött Észak-Koreában, amikor a személyes idegenvezetőjük arról informálta őket, hogy a térségből a napokban valószínűleg négy rakétát fognak elindítani, ezért tanácsos lenne mihamarabb hazaindulniuk. Mivel a szállodába a hírek nem jutottak el az észak-koreai vezető Kim Dzsongun és Donald Trump amerikai elnök veszélyes szócsatáiról, „beteget jelentettek”, és erre hivatkozva kérték a korábbi hazautazás lehetőségét, mint ahogy eredetileg tervezték. Az idegenvezető segített nekik, illetve itthonról Ruth férje elintézte e repülőjegyek átiratását.
Észak-Koreában a félelem ott van minden pillanatban, de ezt „a nép” megszokta. Viszont, ha az utcán egy idegen szóba próbál elegyedni valakivel, nem ő, hanem az ott élő kerül bajba. És ebben az országban nem mosolyoghatnak egymásra az emberek, mert az már bensőséges kapcsolatot feltételez, ami gyanús. Mindenki megdöbbentően a semmibe néz. Mivel már az óvodában önkritikát kell gyakorolniuk a gyerekeknek, utána pedig meg kell vádolniuk valamivel a társaikat, mire felnőnek, mindenki fél mindenkitől.
Ruthék útjuk során nem láttak boltokat, egy kivétellel, amikor este Phenjanból hazafelé kivilágított üzletek tűntek fel. Csakhogy azokban sem volt semmi, csak üresség.
Miként hatott mindez Sári Ruthra? Akiről megtudtuk, hogy német származású, ám Magyarországon alapított családot. Enyhe akcentusa ebből ered, valamint abból, hogy otthon németül beszélnek egymással. Az NDK-ban az NSZK határszélen élt, oda járt egyetemre, így az az érzékenység, hogy mit szabad és mit nem kell látnia, már akkor kialakult benne.
Kérdésünkre, hogy miért utazik sokat és főként különleges helyekre, elmesélte, hogy még diákként autóstoppal jutott el a barátaival Bulgáriába. Azután szünet következett a gyerek és a munka miatt, de miután a gyerek kirepült és egyre több ideje maradt a fotózásra, az utóbbi tíz év alatt eljutott a majákhoz, Mexikóba, egy évvel ezelőtt járt Tibetben, a férjével együtt volt Kubában és Nepálban is fotózott már.
***
„Ruthot lassan három évtizede ismerem, és ez által a munkáját is. Amit itt láthatunk, időutazás. Elképesztőek ezek a képek. Nem tudom valakinek hogy jut eszébe 2017 augusztusban Észak-Koreába utazni. Én biztosan nem mennék szívesen” – ezt már Wittinhoff Tamás, Budaörs polgármestere mondta az észak-koreai kiállítást megnyitó beszédében. „Örülök, hogy láthattam ezeket a képeket. Kubában magam is voltam és láttam, hogy az ottani autószerelők nagyon tehetségesek, mert három rossz autóból képesek csinálni egy negyediket, ami működik. Ez a probléma a képek alapján Észak-Koreában nem nagyon van jelen. Vajon láttatok ott autót? Ahogy felidézem ezt a Kim Dzsongun világot, eszembe jut, amikor az előző kedves vezető meghalt és mindenkinek, a képernyők előtt is zokognia kellett. Egészen elképesztő látvány volt. Amikor pedig az elnök születésnapja van, vezényszóra mindenkinek mosolyogni és tapsikolni kell, a vezérüket éljenezve. Döbbenetes világ. Itt a kiállításon a metróban készült képeket nézve az arcokról látszik a reménytelenség, a letargia, az elkeseredettség. Nem mondom, hogy ezek a képek figyelmeztető jellegűek, de azért fontos oda figyelni a történésekre itthon is” – jegyezte meg a polgármester.
Sári Ruth is azt emelte ki a megjelenteknek, hogy „ne feledjük el, hova vezet egy diktatúra. Most ugyan demokráciában élünk, de nagyon könnyen visszaeshet egy ország diktatúrába. Ezekkel a képekkel szerettem volna megmutatni, hogy milyen egy elnyomott nép, milyen az, amikor valaki védtelen és kiszolgáltatott. Nagyon tanulságos volt ez az út, bár féltünk kicsit, hogy az ösztönünk működik-e, mikor kockáztathatunk, mikor nem. És örültünk, hogy működött. (…) Óvatosan fotóztam. A kiállításnak ezért is adtam ezt a címet: Bepillantás. S azért nem írtam a képek alá címeket, mert azt szeretném, hogy magukért beszéljenek. Örülnék, ha sokan megnéznék.”
Írta Pollák Judit
Fotók a kiállításról:
