Az utolsó szavaim hozzád azok voltak, hogy „Nekem egy szalámisat hozz, légyszi!”. Semmi magasztos. A kórházból hívtak csak, hogy a mentőben meghaltál. Nem kaptál elsőbbséget a jeges úton, ahol pedig kellett volna. Nekem te voltál az első, az örök, az egyetlen, és én belülről kezdtem el a telefonhívás után sorvadni. Azt reméltem, abban a hónapban megfogan végre a gyermekünk, hiszen évek óta próbálkoztunk, nem adtuk fel, de ez a remény is veled ment el.
Felkelés, munka, sötétedés, lefekvés. Minden nap, minden héten és hónapban ezután. Nem tudom mit ettem, kikkel beszéltem. Nem is érdekelt. A telefonom megállás nélkül csengett, pittyegett, ügyfelek alá temettem magam.
Kati és Jucus naponta hívtak, szerintem felosztották egymás közt a hét napjait, hogy mindig legyen kivel beszélnem, aki nem munkaügyben hív, de hát neked mondom? Hiszen tudod, hogy milyen testvérek is ők. Látták a fekete spirált, amin mentem lefelé, hogy elfogyok testileg, elfogy belőlem az élet. Pár naponta be is állított valamelyikük, mert épp „erre járt”, és hol egy új pólót hoztak nekem, hisz a régiek lógtak rajtam, hol egy fazék főzeléket, egy tálca sütit, csak mert „otthon nem eszi senki”.
Felkelés, munka, sötétedés, lefekvés. A telefon néha szinte izzott. Már ezt is gyűlöltem.
Mikor elmentél, még csak épphogy elkezdett fagyni. Fel sem tűnt, milyen hirtelen jött a június, a születésnapom. Tizenhat éve az első nélküled. Emlékszel a tizenkilencedikre? Az elsőre veled? Egyre halványabban látom az arcvonásaid az emlékeimben, ez fáj a legjobban.
Megtartottuk a születésnapom, mosolyogtam is, hadd nyugodjanak meg, hogy jobban vagyok, de nem hiszem, hogy átvertem őket. Érdekes ajándékot kaptam, anyuék is beszálltak. Befizettek egy hétre egy kulcsosházba a semmi közepén. Se térerő, se áram. Oda telefont legfeljebb azért visz az ember, hogy legyen mivel világítani, amíg le nem merül.
A GPS jelet fogta már csak egyedül, amikor megálltam a csikorgó fehér kavicson a kis faház mellett az erdő közepén. Ki is kapcsoltam hamar, hogy legyen benne szufla hazafelé is majd, hogy kivezessen valamelyik főútra.
Kézzel írt üdvözlő üzenet várt az ajtón, kockás spirálfüzetből kitépett lapon pár kedves tintakanyar. Odabent enyhe dohszag. Nagyjából húsz négyzetméternyi kis helyiség volt, hajópadlóval, tisztával vetett ágy, a kis ablakok miatt enyhe félhomályban. Asztal, két szék, mintha vendéget várnék, vaskályha, mellette némi fa és azon gyújtós papír. Apró konyhapultomra pakoltam ki a hozott konzervhalmot, mondták, hogy ide hűtőst ne hozzak, mert csak egy kis verem van az ágy előtt felhajtható csapóajtó alatt, ahova letehetek hűlni pár palack vizet, de amúgy hamar megromlana itt minden.
A ruháimmal teli hátizsákom csak ledobtam az ágyra, nem kellett sietnem a kipakolással, hát kiültem a ház elé a padra. Ekkor tűnt fel, hogy nem hallom az autópálya halk, messzi zúgását, mint otthon, Budaörsön. Sem a templomtoronyból jövő harangot nem hozta közelebb a szél. Levél surrant csak egymáson, ha megmozdult a levegő, vagy ág reccsent, ha valahol óvatlan állat mozgott.
Olvasgattam a magammal hozott könyveket. Gyerekként egyiket a másik után faltam, emlékszel? De rég leszoktam erről! Amikor úgy éreztem, hogy a vérem nem úgy áramlik az ereimben, ahogy kéne, hát felálltam, és elindultam az erdőbe. Eleinte féltem, hogy el fogok tévedni, de errefelé könnyű volt tájékozódni a sok jellegzetes szikla, a kidőlt öreg fenyő, és a patak miatt.
Imádtam a víz melletti nedves moha reggeli illatát. Imádtam a nap szárította mező illatát. Nappal kabócák zúgtak, este szentjánosbogarak zsarátnoklángja villant fel pár pillanatra a fű fölött.
Otthon alvás előtt azt éreztem, hogy az éjjeli magányom súlya olyan nehéz takaró, ami alatt a másik oldalamra sem tudok átfordulni, nem hogy levegőt venni. Itt a ház időnként megreccsenő öreg száraz fa falai biztonságot sugároztak a petróleumlámpa elfújását követően is, és a hosszú nappali sétáim után hamar elaltatott a testi kimerültség.
Az utolsó előtti napomon az erdei úton sétáltam, amin a kocsival is feljöttem. Lassan kezdett szürkülni, de már nem voltam messze a háztól, amikor tőlem ötven méterre a fák közül egy szarvastehén sétált ki komótosan, és megállt az út közepén. Csak a fejét fordította felém, végig az oldalát láttam. Egymás szemébe néztünk, egy magasan voltak a szemeink. Tettem egy lassú lépést hátra. Nem félelemből, hiszen ahogy összenéztünk, tudtam, hogy nem fog nekem rontani. A hátrálásom szándékos volt, jeleztem neki, hogy nem akarom én sem bántani őt. Megértett. Fordított még a fején, a bokrot nézte maga mögött, ahonnan kis suta borja botorkált elő, majd keresztezve az utat eltűnt a másik oldalon. Az anyja még egyszer megnézett magának, és amilyen lassan, kényelmesen kisétált elém, úgy követte a kicsit a fák közé. Mozdulataiban nyoma sem volt izgalomnak vagy félelemnek. Én még pár percig csak álltam, kedvesen sokkolt, hogy megértettük egymást egy szarvassal, mindketten tudtuk, hogy megbízhatunk a másikban.
Dörrenés hallatszott. Nem puska, az ég volt az, és nem is szürkült, hanem a tornyosuló fekete felhők miatt volt egyre sötétebb. Rohantam a házig, de mire odaértem, már az utolsó ruhadarabomból is facsarni lehetett a jegesen hidegnek tűnő vizet.
Mégiscsak hasznát vettem a kis kályhának. Ott az erdő közepén az esőtől átfagyva azt éreztem, hogy a levegő is percek alatt hűlt vagy tizenöt fokot. Ledobva a vizes holmit, meztelenül térdeltem a kályha elé, ám ahogy gyűrtem bele a papírokat, megakadt egy hirdetésen a szemem. A dátum egyhetes volt rajta, az hozhatta fel közvetlenül az érkezésem előtt, aki az üdvözlő üzenetet hagyta.
Emlékszel, mire vágytam egész életemben, hogy milyen pályán tudtam volna leginkább elképzelni magam? Emlékszel mennyit unszoltál, hogy próbáljam ki, ne várjak, mert soha nincs olyan, hogy legjobb alkalom? Igen, jól gondolod. Ez volt a hirdetésen. Épp csak a nevem hiányzott róla.
Nem vártam ki a hét végét, másnap reggel, az utolsó napon kocsiba ültem, és elhajtottam. Kezemben a hirdetés felvette a kormány görbületét, mentem a megadott címre, az irányt hangosan mondta a GPS.
Fotók: archív
A szerző
