Az 1848-as forradalom és szabadságharc „végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta Magyarországot” – Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde

0
469

A magyar történelemnek ez az időszaka az, amikor a haza és haladás, a demokrácia és a nemzet ügye még egybeforrott. Számtalan tragédiánk forrása, hogy később sikerült ezt a két fogalmat kijátszani egymás ellen” – mondta mai ünnepi beszédében Wittinghoff Tamás polgármester 1848. március 15-ére emlékezve.


Az 1848-as forradalom és szabadságharc 169. évfordulójára a Kossuth Lajos és Nefelejcs utca sarkán lévő Kossuth szobornál emlékeztek meg a budaörsiek. tömeg 2tömegAz érkezőket a budaörsi fúvósok fogadták. fúvósokWittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde egyebek között Deák és Kossuth szavait idézve számos mai, aktuális politikai üzenetet tartalmazott. Ezt követően a Sapszon Ferenc kórus alkalomhoz illő dalokat és megzenésített verseket adott elősapszon, majd a budaörsi Latinovits Színház művészei irodalmi színpad jellegű előadását hallhattuk.színházasok A program koszorúzással ért véget, a pártok, az intézmények és civilszervezetek nevében. boros

 koszorúzás mszpkoszorúzás fidesz

A polgármester ünnepi beszéde:

1848. március 15-e reggelén egy olyan folyamat indult el, amely végérvényesen és visszafordíthatatlanul megváltoztatta Magyarországot. Az átalakulás mérete és jelentősége talán csak a szent istváni államalapítással mérhető össze. Az április 11-én szentesített törvénycsomag egy csapásra eltörölte a feudális maradványokat. Olyan álmok váltak valóra hetek alatt, melyek milliók vágyait teljesítették be.

Felsorolni is nehéz a gyökeres változásokat. Eltörölték a jobbágytelkek után járó szolgáltatásokat, és ezek a földek ingyenesen paraszti tulajdonba kerültek. Szó szerint évszázadok óta vágytak erre a földművesek milliói. Megszüntették az ősiséget, amely a hitelezés legnagyobb akadálya volt.

Bevezették a közteherviselést, pedig a nemesség századok óta konokul küzdött, hogy nekik ne kelljen adózniuk.

A parlamentnek felelős kormány alakult, és a kor viszonyaihoz képest igen szélesen állapították meg a választásra jogosultak körét. Eltörölték a cenzúrát.

A kortársak számára szinte hihetetlen volt mindaz, ami történt. Ezért is élték meg sokan az álomból való ijesztő felriadásként, amikor egyre világosabbá vált, hogy a császári udvar csak taktikázott, valójában csak az ürügyre várt, hogy eltörölhesse az addig elért eredményeket.

Hogy mit jelentettek a magyarság számára a forradalom vívmányai azt a szabadságharc majd egyéves időszaka mutatta meg, amelynek intenzitása, elszántsága és hősiessége ámulatba ejtette egész Európát. Így csak azok harcolnak, akik valami olyasmit szeretnének megőrizni, amit az életüknél is fontosabbnak tartanak.

A magyar történelemnek ez az időszaka az, amikor a haza és haladás, a demokrácia és a nemzet ügye még egybeforrott. Számtalan tragédiánk forrása, hogy később sikerült ezt a két fogalmat kijátszani egymás ellen. Amikor meg akarták mondani, hogyan kell jól szeretni a hazát. Így lettek a demokrácia híveiből nemzetietlen, hazátlan bitangok, miközben ez a szembeállítás mindig csak egy szűk hatalmi elit érdekeit szolgálta.

1849 nyarán azonban ezt az ellentétet még nem ismerték, így minden társadalmi réteg egyetlen célra koncentrálhatta erejét: az ellenség feltartóztatására. A császári csapatok ellenében talán még elég is lett volna ez a roppant elszántság, de az Európa csendőreként fellépő cári orosz hadseregnek már nem tudtak ellenállni.

Amikor a forradalomra és a szabadságharcra emlékezünk, kevesebb szó esik arról, hogy mi következett utána, pedig az sem tanulságok nélkül való.

Bármennyire is véres és durva volt a megtorlás, a nemzetet nem sikerült megtörni. Majd egy évtizeden át tartott a dacos kitartás, amely végül meghozta a gyümölcsét. A legnehezebb időkben erőt adtak a nemzetnek Deák Ferenc máig érvényes intő szavai: „Amit erő vagy hatalom elvesz, azt idő és szerencse visszaadhatják. De amiről a nemzet önként lemondott, annak visszaszerzése kétséges.”

Az a radikális fordulat, amelyet a nemzet 1848-ban végrehajtott, egyszerűen visszafordíthatatlan volt. Ferenc József császár és az uralkodó körök előtt is egyértelművé vált, hogy birodalmának egységét csak súlyos kompromisszumok árán tudja helyreállítani. Ezért születhetett meg az 1867-es kiegyezés.

Az áprilisi törvények többségét érintetlenül átvették, és a kialakuló gazdasági liberalizmus alapozta meg azt a hallatlan fejlődést, amely a dualizmus időszakát jellemezte.

Ám politikai téren nagyon gyorsan megkezdődött, Bibó István kifejezésével élve, a demokrácia lerontása. Ami alapvetően abból adódott, hogy bizonyos 48-as elemeket csak formailag vettek át. Erről írja Bibó, hogy „Azok az alkotmányos intézmények tehát, melyeknek 1848 elgondolása szerint a politikai nevelődés iskoláinak kellett volna lenniök, így váltak a népbutítás intézményes eszközeivé.” Ennek legkirívóbb példája Bibó szerint „…a magyar politika ekkor kibontakozó és állandósuló legdemoralizálóbb jelensége, a választások megrontása.”

Az 1848 nyarán tartott népképviseleti választások még európai mércével mérve is korrektek voltak, ám a dualizmus éveiben folyamatosan erodálódott ez a jogintézmény. A választásra jogosultak köre nem bővült, egyre inkább a korrupció és az erőszak szőtte át a kampányokat, és a Mikszáth regényeiből ismert aljas furfangok, a leitatások és lefizetések jellemezték a rendszert.

Minden demokratikus vívmány legsebezhetőbb pontja, hogy kiüresítik, apró részletszabályokkal lehetetlenítik el.

Így járt a sajtószabadság eszméje is. De a forradalom első napjaiban még sokan voltak olyanok, akik harciasan reagáltak, ha úgy érezték, hogy annak lényegét veszélyeztetik. Amikor Pozsonyból Pestre jutott a sajtó törvény tervezete, amely nagy összegű kaucióhoz kötötte a lapindítás engedélyezését, azonnal dühös tömeg jelent meg a Városháza előtt. A börtönéből néhány napja kiszabadított Táncsics Mihály is közöttük volt. Életutam című művében így emlékszik az esetre:

„Közben egy hang emelkedett: meg kell a törvényjavaslatot égetni. Fáklyákat hoztak, de tétováztak. Én felkiáltva mondám: adjátok ide, ha ti nem meritek, – és a fáklyák lángjára tartva megégetém. Ennek folytán a biztosíték felére szállíttatott le.”

A dualizmus rendszere a helyi autonómiákat is igyekezett megfosztani valódi mozgásterüktől, és a végrehajtó hatalom meghosszabbításává kívánta tenni azokat. A kiépülő rendszerben a helyi vezetők a kormány kinevezettjei voltak, egyszerű bábok. Milyen távol állt ez attól, ahogyan Kossuth beszélt erről a kérdésről?

„Szabad embert nem elégítheti ki a politicai szabadságnak azon paránnyá szétmosott adagja, melly abban határozódik, hogy időszakonkint egy-egy szavazatot vet, ezrek vagy milliók szavazata közé a választásoknál, neki sérthetlennek kell magát éreznie egyéni jogaiban, s szakadatlan befolyással kell bírnia községi s megyei ügyeiben”.

Kossuth, ahogy ezt már máskor is idéztem tőle, mindig kérlelhetetlenül és egyértelműen fogalmazott az önkormányzatiság eszméjéről is:

“Vezéreszmém: az önkormányzat elve, egyéntől fel az összes államig… Az így szervezett állam szabad, és biztos szabadságában. Az önkormányzat elvén kívül nincs szabadság.” “…én hazám jövendőjét nem a hatalomban, hanem a szabadságban keresem. Beszéljenek erős kormányokról azok, kik a rend ürügye alatt uralomra vágynak… ellene vagyok a központosítás eszméjének, én gyűlölöm a mindenhatósági irányt úgy a törvényhozó, mint a végrehajtó hatalomnál, mert a hatalmat csak a szabadság rovására lehet összpontosítani.”

De szép is lenne, ha a Kossuthról elnevezett téren át a munkahelyükre bejáró, nemzeti érzelmeikre oly büszke honfitársaink, néha beleolvasnának abba, hogy miről is írt és beszélt annak idején Kossuth Lajos.

De hiába a történelem során a hatalom birtokosainak minden furfangja és aljassága. A demokrácia búvópatakként újra és újra előtör. Ahogyan ez történt a Monarchia szétesésekor, az első világháború végén, majd 1945 és 48 között, amikor keserves küzdelem folyt az egypártrendszer bevezetése ellen, aztán 1956-ban vagy éppen 1989-ben. És ez még akkor is igaz, ha végül ezekből korábban súlyos bukás, s a diktatúra újbóli kiépülése lett. És sajnos ma is nagyon messze vagyunk attól a demokratikus eszménytől, amely a nemzet valamennyi polgára számára azonos jogokat biztosítana…

Ugyanazok az eszmék, gondolatok és követelések újra és újra. A hatalmi ágak szétválasztása, a fékek és ellensúlyok rendszerének kiépítése, szabad sajtó, tisztességes, manipulációmentes választások, igazi helyi autonómia, joguralom és törvény előtti egyenlőség, átlátható, korrupciómentes kormányzás. Bármennyire is reménykednek egyesek, ezek az eszmék, amelyek először és legtisztábban 1848-ban törtek elő, változatlanok maradtak. Nem lép túl rajtuk az idő és nem veszítik el „politikai korrektségüket”.

Ezért olyan rettegett nap minden magyar zsarnok számára március 15-e. Bármikor is, bárki is bármiről is szónokoljon. Mert valamennyien tudták és tudják, hogy néha egyetlen nap is elég arra, hogy végleg elsöpörje a megingathatatlannak hitt hatalmat.

Megkerülhetetlen a kérdés, hogy vajon ezeknek az 1848-ban meghirdetett demokratikus alapértékeknek mi közük van a mi hétköznapjainkhoz? Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy valójában az égvilágon semmi. Pedig, ha nem figyelünk, akkor egy napon könnyen arra ébredhetünk, hogy a mi megkérdezésünk nélkül, kizárólag a kormány mondja meg, mit tanuljanak a gyerekeink az iskolákban. Hogy kreált álhírek, manipuláció és hazugságok áradnak felénk az általunk fizetett közmédiából. Hogy az ellenőrizetlen, a törvényeket semmibe vevő hatalom egyszerűen elveszi tőlünk azt a pénzt, amit, mi magunk termeltünk meg itt helyben. Tudnunk kell, hogy a személyes és közösségi szabadságunk garanciája ma is a demokratikus alapértékek következetes számonkérése és megtartatása.

Ha mindezeket nem követeljük meg, s nem tartjuk tiszteletben mi magunk is, akkor az ünneplés hiteltelen és hamis lesz. Mellyel nem a méltó megemlékezést szolgáljuk, hanem éppenséggel meggyalázzuk 1848 és a forradalom, az egyéni és kollektív szabadságért vívott harc emlékét.