Az autópályán egyre többen mennek szembe a forgalommal úgy, hogy nem is tudnak róla
(a „mobilrendelet” margójára)
15 évvel ezelőtt (szeretném hinni) még esélytelen lett volna eljátsza(t)ni ezt a kutyakomédiát iskolákkal, tanárokkal, diákokkal, szülőkkel. Azoknak, akik ízekre szedték az iskolákban való mobiltelefon-használatról szóló rendeletet, természetesen igazuk van szinte mindenben, de a heves érvelés közben észre sem vették, hogy a hatalom kottájából játszanak, éppen azzal, hogy felvéve a kesztyűt, belementek a vitába – legitimálva ezzel azt, hogy az iskolai mobilhasználatot így vagy úgy, de mindenképpen központilag kell szabályozni. A szabályozás egyaránt érint 6-éves kisdiákokat és felnőtt, szavazásra jogosult állampolgárokat. A rendelet alkotóival elsősorban elvi alapon pörlekedők azt kérik számon, hogy a hatalom egy szájból fúj egyszerre hideget és meleget. Egyik percben arra büszke, hogy a digitális társadalom egyik nagyszerű eszközével, a mobiltelefonunkkal immár legfontosabb okmányainkat (személyi igazolvány, jogosítvány, bankkártya, stb.) is jogilag teljes értékűen tudjuk helyettesíteni, a következőben pedig előírja, hogy „ezeket” (mindegyiket!) mostantól, minden nap kötelező leadni a „portán”. És akkor még egyetlen szót sem ejtettünk a mobiltelefonról, mint az információ- szerzés, tárolás, megosztás, feldolgozás eszközéről, amelynek éppen az a lényege, hogy mindig kéznél van („útmutató a mindig kéznél levő eszközök használatáról, ha éppen nincsenek kéznél”). A pragmatikusabbak inkább a telefonok begyűjtésének, nyilvántartásának, tárolásának terheitől és az ezzel járó felelősségtől féltik a pedagógusokat, akik így is már legalább annyira adminisztrátorok, mint tanárok.
De akár elvi, akár praktikus alapon kezdünk el vitatkozni a központi rendeletről, máris annak tartalmáról vitatkozunk, nem pedig kihirdetésének tényéről. Észre sem vesszük, de magunk mondunk le olyan alapelvekről, mint: iskolai autonómia, önkormányzás, önkormányzatiság. Tudom persze, hogy ezeket a szavakat korábban is sokszor, csak mint a „pedagógiai szókincs kötelező elemeit” használtuk, de ezen alapelvek érvényesülése nélkül nincs értelme iskolát csinálni, és az, hogy ezek ma mennyire érvényesülnek a közoktatásban, a rendszerváltás óta nem múlt ilyen mértékben rajtunk, pedagógusokon („rajtunk már csak mi segíthetünk” – Pál Tamás). Balgaság vitatni, hogy a mobiltelefonok iskolai használatát szabályozni kell. Balgaság vitatni, hogy iskolatípusok, évfolyamok, sőt képzési profilok szerint is óriási különbségek lehetnek (lesznek) a szabályozások között. Balgaság vitatni, hogy a tantestületek, a diákönkormányzatok, a szülői közösségek számára kevés ennél „értelmesebb”, valóban tétre menő, mindenkit érintő pedagógiai kérdés van (egy diák akár egész iskolai „pályafutása” során). A saját (intézményi) szabályozási folyamat ideális demokrácia „gyakorlóterep”, kiváló keretet adhat az iskolaszék érdekegyeztető tevékenységének, a (saját!) iskolai normákat kialakító pedagógiai folyamatoknak.
Mindezekből (véleményem szerint) egyértelműen következik, hogy minden iskolának magának kell elkészítenie saját mobiltelefon (infokommunikációs eszköz) használati szabályzatát és ennek a Házirendben, a Szervezeti és Működési Szabályzatban való megjelenítését. Az oktatási kormányzatnak „csak” a szabályzat elkészültét kell és indokolt ellenőriznie. „Természetesen” most is lesznek olyan iskolák, amelyek lemondanának erről a ritkán adódó pedagógiai lehetőségről. Számukra, fel lehetne ajánlani néhány központi mintát.
És néhány gondolat az írástudók, köztük a média felelősségéről. Ha már a hatalom (de hiszen ez a lényege) nem szakmai, oktatáspolitikai elvek alapján szabályozza, hanem kormányzási eszközökkel vezérli az oktatást, nem az alárendelt, a fenntartónak kiszolgáltatott intézményektől, iskolaigazgatóktól kell (lehet) (el)várni az elvi, szakmai reakciókat, hanem mindenekelőtt attól a közmédiától, amit éppen ezért hoztunk létre és tartunk fenn az adóforintjainkból. Jelen esetben nem egyrészt – másrészt, nem így is lehet – úgy is lehet kérdésről van szó. A mobiltelefon használat olyannyira korosztály- és intézményspecifikus, hogy kizárólag iskolai szinten lehet értelmesen és betarthatóan szabályozni. És ennek a szabályzatnak sem lehet más a célja, mint az intézményi pedagógiai program támogatása. Nem beszélve a korábban említett pedagógiai folyamatokról, amelyeket kizárólag csak a saját szabályozás során lehet „bejárni”. Ha valamilyen okból blokkolt a közmédia, akkor ez a felelősség a szakmai, és az ún. független médiára hárul, nekik pedig ugyanúgy kötelességük (lenne) a „hírpiac”, és különösen a napi pártpolitika oltárán nem feláldozni (beáldozni) a szakmaiságot. Ma, Magyarországon sokszor fontosabb címlapra kerülni, elérni a „hírküszöböt”, mint időt, energiát nem kímélve, folyamatokat, döntéseket és azok következményét (szakmai véleményeket ütköztetve) elemezni és értékelni.
Egy normális országban elképzelhetetlen, hogy ne legyen előzetes szakmai vita, egyeztetés egy ilyen kérdés szabályozásának mikéntjéről, ezáltal az is, hogy a hatalom ultimátumnak, nyílt ellenállásnak minősítse egy tantestület szakmai véleményét, olyan függelemsértésnek, amely azonnali retorziót követel. Jóllehet Magyarországon (az Unióban példa nélküli módon) hosszú évek óta kihirdetett veszélyhelyzet van, azért mégiscsak nonszensz, hogy azt is rendelettel szabályozza a kormány, hogy hogyan lehet mobiltelefont használni az iskolákban. És a sajtó, a szakma, a pedagógusok nem a rendeleti kormányzás tényén döbbennek meg, nem azt szedik ízekre, hanem annak van hírértéke, hogy melyik iskola menyire meri megszegni, kijátszani ezt a rendeletet.
Akik „lebuktak” (tanárok, igazgatók), elnyerték „méltó büntetésüket”, néhány százan (talán ezren is) elbúcsúztattuk őket, és megy minden tovább, mert nem csak hajózni, tanítani is kell!? És csak kevesen gondolják végig, hogy akiket elbúcsúztattunk, miért ragaszkodtak végig azokhoz a régi törvényekhez, szabályokhoz, amelyekben még akkor állapodtunk meg, amikor elkezdtünk közösen iskolát csinálni. Lehet, hogy miattuk merünk még (lehetőleg feltűnés nélkül) az eredeti irányban menni a pályán.?
Budaörs, 2024. szeptember 8. Árendás Péter
