Vajon elgondolkodtak-e már azon, kedves olvasók, hogy mik is lennének a szavazásaink közötti releváns különbségek? Miben más egy országos és egy önkormányzati választás? A közelmúltban Vágó Csaba a polgármesteri kabinet vezetője volt szerkesztőségünk vendége. A vele való beszélgetés inspirálta újságíró tanfolyamunk tapasztalt hallgatóját e jegyzet megírására.
Az utóbbi években számos olyan kormányzati intézkedés történt, amely Budaörs önkormányzatának tiltakozását váltotta ki. A megyei autópálya díj bevezetése miatti forgalomnövekedést követő világítás-lekapcsolás a lehajtók mentén, a város iskoláinak államosításával és az államosítással összefüggésben kirótt több mint 2,1 milliárd forintnyi szolidaritási hozzájárulással szembeni „elvi nyilatkozat”, a szemétszállítás állami holdingba szervezésével kapcsolatos berzenkedés – ezek talán a legismertebb helyi ügyek, amelyek az országos politika rivaldafényébe is bekerültek. Írásunkban a konfliktus hátterét próbáljuk bemutatni.
Vajon elgondolkodtak-e már azon, kedves olvasók, hogy mik is lennének a szavazásaink közötti releváns különbségek? Miben más egy országos és egy önkormányzati választás? Elgondolkodtak-e továbbá azon, hogy rendben van-e, hogy egy önkormányzati választáson tulajdonképpen az országos pártpolitikai témákat csócsáljuk, megspékelve természetesen a „jelöltünk már jó pár éve közöttünk él (esetleg őslakos), ismeri jól a helyi problémákat, s ha reá szavaz, biztos nem fogja megbánni” zöngésű helyi fogyasztásra szánt fűszerkeverékkel? Mivel permanens kampányban élünk, ezeken a kérdéseken két választás között is lehet gondolkodnunk.
Pusztán a játék kedvéért legyünk most olyan választópolgárok, akik a politikával kapcsolatos döntéseiket racionális alapon – értsük ez alatt: politikai érdekkövetés – hozzák, azaz vegyük ki a képből az ide nemigen tartozó emóciókat, például a személyi szimpátiát-unszimpátiát. Tudom, nehéz, de próbáljuk meg! A szakpolitikák mezejére érkeztünk meg így, ahol a programoknak és az akcióknak – ha úgy tetszik, a stratégiának és a taktikának – koherens egésszé kell összeállniuk. A racionális választó legalábbis erre vágyna. Tekintsünk most az ön-kormányzás mikéntjére, mint egy ilyen szakpolitikára. A pártoknak és mozgalmaknak, amelyek a mi (választópolgárok) politikai érdekképviseleti szerveink lennének, önkormányzati szakpolitikai koncepciókat és megoldásokat kellene kínálniuk. Mivel pártokról és mozgalmakról beszélünk, nem várhatjuk el, hogy a szakpolitikák ideológiamentesek legyenek – viszont a szakpolitika és az ideológia ugyancsak koherens egészet kell, hogy alkosson. Milyen ideológiai alapú szakpolitikai irányok létezhetnek az önkormányzatok világában?
Lehet például olyan, amelyik abból indul ki, hogy az önkormányzatoknak van miből gazdálkodniuk (vannak erőforrásaik) és tudnak is gazdálkodni (vannak menedzsment-képességeik). Az ilyen politika jegyében hagyjuk, sőt feladatul szabjuk, hogy az önkormányzatok fenntartsák és üzemeltessék az iskoláikat, az egészségügyi intézményeiket, az úthálózatot, a helyi közlekedést. Hagyjuk, hogy a szabad források felhasználása és hitelfelvétel révén a helyi hatalom maga döntsön a szükségesnek ítélt fejlesztésekről. Utóbbit illetően a „hagyjuk” természetesen nem azt jelenti, hogy „rájuk hagyjuk”, hiszen egy önkormányzat nem vállalat, ami egy hibás fejlesztési-beruházási döntés miatt ha tönkremegy, akkor „mindössze” annyi történik, hogy a dolgozókat elbocsájtják, a menedzsmentet kirúgják, a tulajdonosok pedig szomorkodnak az elveszett vagyonuk miatt. Egy vállalat megszűnhet, eltűnhet a piacról, majd jön helyette egy másik, de egy települést csak úgy nem lehet egy másikra kicserélni a térképen. Emiatt szükség van az önállóan gazdálkodó önkormányzatok állami ellenőrzésére, de ezt nem keverjük össze a befolyásolással, főleg nem a kényszerítéssel.
Lehet – ideológiai alapon – egy olyan önkormányzatokat érintő szakpolitika is, hogy a „tehetős” települések szabad forrásait ilyen-olyan megoldásokkal elvonjuk és átcsoportosítjuk – meglehet, több és az átláthatóságot csökkentő áttételen keresztül – azon településekhez, ahol nemhogy a fejlesztésre fordítható szabad források hiányoznak, de még a település önálló üzemeltetésére sincs pénz. Ebben a szakpolitikai keretrendszerben a települések infrastruktúrájának fenntartását az állam egységesen átveszi, a településvezetés menedzsment-képességei pedig nem értelmezhetők, hiszen a forrásallokációt az állam a bürokratikus koordináció eszközeivel oldja meg.
A szándékok mindkét szakpolitikai irányzatban kétségkívül nemesek. Az önkormányzatok szabad gazdálkodását támogató politika önállóságra, autonómiára nevel. No de, mi legyen az ország azon településeinek önkormányzataival, amelynek nincsenek elégséges erőforrásai, vagy gazdálkodási menedzsment-képességei, esetleg egyik sincs meg a kettő közül? Nos, ezeket támogatni kellene, egyfelől úgy, hogy az országos költségvetés bevételeiből forrást biztosítunk a település infrastruktúrájának (iskola, orvosi rendelő, úthálózat, és a többi) üzemeltetésére, pályázati úton fejlesztési forrásokhoz juttatjuk őket, emellett pedig gazdálkodni tanítjuk azokat a településvezetőket, akiket a választópolgárok bizalmukkal megtiszteltek. Hitelfelvételről az ő esetükben szó sem lehet, hiszen saját erőforrás és menedzsment-képességek hiányában a csőd garantált. A valóságban sajnos nem feltétlenül ez történik. Az országos költségvetés forráshiányos, a fejlesztési pályázatok kudarcosak, a települést vezetők képzésére szintén nincs lehetőség, marad tehát a hitel, az eladósodás, és végül az állami szanálási kényszer. Soroljuk a „történelmi” példákat?
A kiegyensúlyozó, homogenizáló szakpolitika alapvető jó szándékát elvi alapon szintén nincs okunk kritizálni, hiszen a társadalmi jólét szempontjából ki kérdőjelezné meg azt, hogy jövedelmet csoportosítsunk át a gazdagoktól a szegényekhez. No de: nem az lesz-e ennek a vége, hogy az eleddig fejlődő, erőforrásaival szabadon és jól gazdálkodó önkormányzatnak egész egyszerűen elmegy a kedve a gazdálkodástól? Bizony, ez lesz. Miért is törődjön innentől kezdve a településvezetés az iskolák, az egészségügyi intézmények, és a többi infrastrukturális szolgáltatás színvonalával, ha egyszer a fenntartásért és üzemeltetésért más, tudniillik az állam felel? Miért is halmozzon fel, ha egyszer a fejlesztések forrását elvonják? Elvész a motiváció, és a nap végén mindenki egyformán szegény lesz, legalábbis így fogja érezni. Soroljuk a „történelmi” példákat?
A kedves budaörsi olvasó, egyben felelős választópolgár, nyilván kitalálta már, hogy hová is szeretnék kilyukadni. Adott városunkban egy konfliktusos helyzet. A 2014-es országos választáson a szavazók többsége (ha csekély mértékben, de a budaörsi szavazók többsége is!), nyilván nemcsak szakpolitikai szempontokat mérlegelve, egy olyan pártot emelt kormányra, amelyik a kiegyenlítéses önkormányzati szakpolitika mentén politizál. Ugyanakkor, konkrétan ugyanebben az évben, az önkormányzati választáson a budaörsi többség egy olyan helyi mozgalmat emelt a helyi hatalomba, amelyik a korábbi, általa sikeresnek tartott, és ebben a hitében a választáson megerősített önálló gazdálkodás híve és elkötelezettje. Sajátos helyzet jött létre, amelyben a polgármestert és az Őt támogató helyi mozgalmat a kormánypárt az országos politika közegében pozícionálva támadja – okkal, ok nélkül, ez nézőpont kérdése. A polgármester és mozgalma formailag szakpolitikai kérdésekben ellenkezik, amely ellenkezésekből országos politikai ügyek keletkeztetnek. Közeleg 2018, majd 2019, amikor nekünk, választópolgároknak ismét véleményt kell mondanunk – egyszer országos, egyszer pedig helyi ügyben. A nemes versengő felek fokozzák a helyzetet, úgy tűnik, beleadnak apait-anyait, hogy az országos és helyi szempontok egybemosásával jól összezavarjanak bennünket abból a célból, hogy ne racionális szakpolitikai szempontok alapján döntsünk. Ne hagyjuk! Döntésünk pedig lehet akár ellentmondásos is – mint ahogy 2014-ben volt -, de ennek kezelését a nemes versengő felekre bíznánk. Ha lehet, már most, a permanens kampány idején is.
Az interjú Vágó Csabával: https://www.budaorsinaplo.hu/archivum/varoshaza/szerkesztosegunk-vendege-volt-vago-csaba
Írta: Keresztesi József
