Budaörs Város Önkormányzata által az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 176. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezés és koszorúzási ünnepség volt ma délelőtt a Kossuth-szobornál. A városvezetés és a helyi intézmények és szervezetek képviselői jelenlétében ünnepi program keretei között beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester, fellépett a Sapszon Ferenc Kórus és irodalmi összeállítást olvastak fel a Latinovits Színház színművészei. Zenéről gondoskodott a Budaörsi Fúvószenekar.
Gyönyörű tavaszi napon emlékezhettünk meg idén az 1848/49-es forradalom és szabadságharc évfordulójáról a Kossuth-szobornál. Nem is lehet felróni senkinek, aki inkább kirándulni ment ma, de jellemzően ezeken a városi ünnepségeken csak a képviselő-testület tagjai – azok sem teljes létszámmal -, a városi intézmények és civil szervezetek tagjai jelennek meg, hogy képviseljék az iskolákat, a kultúrát, a tiszteletet a hősökért. Pedig rendszerint igen színvonalas műsor keretei között zajlanak, kulturális szempontból sokat ad egy-egy ilyen megemlékezés: felcsendülnek kórusművek, fúvószenekar zeng és minden alkalommal fellép néhány színész a Budaörsi Latinovits Színház társulatából, sőt, közülük kerül ki a konferanszié is, ezúttal Juhász Vince, aki szakmai gyakorlatát tölti a színháznál.
Budaörs polgármestere, Wittinghoff Tamás ünnepi beszédében felidézte az 1848/49-es forradalom kitörésének akkori okait, melyek általában azóta is igazak minden forradalom előzményeire, s az is, hogy a magyar lakosság mindig egy kicsit bátortalan ahhoz, hogy felemelje a hangját az elnyomatásban: „a magyar társadalom átka pedig mindig is az volt, hogy szinte krónikus önbizalomhiányban szenved, hiszen hosszú évszázadokon át alattvalói létben tartották, vak engedelmességre szoktatták. Valahányszor kritikusra fordult a helyzet, a tömegek rettentő nehezen ébredtek rá, hogy valójában mekkora erejük van, és azt is csak ritkán ismerték fel, hogy a mozdíthatatlannak hitt, monolitikusnak tartott hatalom igazából mennyire törékeny.” De amikor erre végre rádöbbennek, akkor képesek a változtatásra, így volt ez 1848. március 15-én is: „A radikális pesti fiatalok egy nap alatt az áprilisi törvények megszületéséig tartó lendületet adtak az eseményeknek, amikor majd jogi formába öntik a feudalizmus végleges szétzúzását.”
Beszéde további részében Wittinghoff Tamás a kivívott jogokat említette: „Már 1848-ban is kiemelt szerepet kaptak a demokrácia garanciális elemei, mint például a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás abszolút függetlensége vagy éppen a fékek és ellensúlyok beépítése.„
Majd rátért arra, hogy végül mindig oda fut ki az irányító réteg tevékenysége, hogy csupán a maga érdekeit szolgálja és a kivívott jogok elkopnak: „Őseink, akik akkor kiharcolták a szabadságot, azt hitték, hogy a feudalizmust immár örökre maguk mögött hagyták. Ám a kísértés soha nem múlt el, hogy hatalom mindenkori birtokosai újra és újra kiiktassák a demokratikus elemeket a rendszerből, hogy megint alattvalókká tegyék a polgárokat, egyéni érdekeik alapján avatkozzanak bele a gazdaságba, semmibe vegyék a jog uralmát és az elit tagjai törvényeken kívül helyezzék magukat. (…) Ennek egyik el nem múló eleme volt, hogy a magyar társadalom képtelen volt megszabadulni attól, hogy a hivatalban és hatalmon lévők magukat uraknak tartsák, és a népet a saját alattvalóiknak tekintsék. Időnként a dzsentri, majd a kommunista funkcionárius, újabban meg a pártkatonák képében jelent meg ez a viselkedési minta. (…) A rossz szemlélet továbbélésének messzemenő következményei lettek. A társadalom lenézése, semmibe vétele teremtette meg mindegyik korban annak a lélektani hátterét, hogy a hatalmon lévők egyre többet engedjenek meg maguknak. Kiiktatták a fékeket és ellensúlyokat, ellehetetlenítették a sajtószabadságot, kiüresítették az intézményeket, amelyek élére nem szakmai hozzáértés, hanem a hűség alapján lehetett kerülni, az ellenőrzésre és bűnüldözésre hivatott szervek pedig politikai fegyverekké váltak. Nem tisztelték az egyházak függetlenségét, végül már pártpolitikusokból is lehettek egyházi méltóságok. Az ország közös vagyonát egymás között osztogatták, fittyet hánytak a gazdasági törvényszerűségekre, aminek mindig az lett a következménye, hogy Magyarország még a környező államokhoz képest is lemaradt. A társadalom pedig kettészakadt. Kevés elképesztően gazdagra és a tömegesen elszegényedettekre.„
A polgármester beszédét e szavakkal zárta: „E gondolatok mentén, a forradalom és szabadságharc hőseinek is tartozunk annyival, hogy kimondjuk: Minden polgárnak kötelessége feltenni legalább március 15-én azt a kérdést, hogyan szerepel a hazánk ebben a történelmi összehasonlításban.„
Ezt követően a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus adta elő Kodály Zoltán Garibaldi csárdás kis kalapja, Bárdos Lajos Huszárnóta és Vass Lajos Kossuth Lajos táborában című műveket. Burkus Boglárka karnagyhelyettes vezényelt.
Majd a Budaörsi Latinovits Színház két színművésze, Fröhlich Kristóf és a szintén a szakmai gyakorlatát itt töltő Sas Zoltán rövid előadása következett. Előbbi Jókai Mór visszaemlékezéseiből, A márciusi fiatalság című írásából olvasott fel részletet: „Más Magyarország volt az, mint a mostani. A magyar nemzetet félmilliónyi nemes ember képezte. Az választott megyei tisztviselőket és az országgyűlés alsó házába követeket, megyénkint kettőt. Ezeknek a megyei rendek utasításokat adtak s ha követeik ez utasítások ellenére szóltak és szavaztak, visszahívhatták őket. A polgári osztály is képviselve volt az országgyűlésen. A királyi városok egy-egy követet küldtek. S valamennyi királyi város követeinek a szavazata „egy” szavazatot adott ki. Ez volt a polgárság részvevése a törvényhozás műveletében. Hát a többi? A tizenöt millió lakosa az országnak? A földmívelő, a munkaviselő nép? A jobbágyság? Annak semmi szava nem volt. (…)
Tizenöt millió lakosnak nem volt hazája Magyarország. S talán a nemesi rend élvezte a szabadságot? Igen: ha a szabadság a tétlenségben, a tagadásban volna megvalósítva. Nem tenni semmit, nem engedelmeskedni senkinek, nem fizetni sehová, nem haladni semmi irányban, erre volt elég nemesi szabadság; de alkotni, kezdeményezni, előre haladni, a jövendő javára beruházni, ehhez minden út el volt zárva. Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének. (…) A magyar nemzeti politikusoknak eszményképe volt a vármegye. Ötvenkét parlamentben lehetett ismételni a gravameneket, amik a pozsonyi diétán elhangzottak. A vármegyét nevezték az alkotmány bástyájának. Csakhogy a bástya ellenáll; de előre nem mozdul. (…) Ekkor támadt a magyar politikai világban egy kis csoport, mely új programmal lépett fel: nevezték őket doktrinereknek, centralistáknak. Vezértehetségek voltak közöttük báró Eötvös József, Csengery Antal, Szalay László, Kemény Zsigmond, Irinyi József, Irányi Dániel. 1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, amikor ezt mondá előttem: „…a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti parlament.” Igaz, hogy ez csak négy szó; de hogy az ige testté váljon, előbb romba kell dőlni a régi rendi alkotmánynak, az utasításos követi országgyűlésnek s meg kell előbb születni egy népnek, egy magyar népnek, mely képviselőket válasszon. (…) Lehet-e ezt szavakkal elérni? Hogy a rendi országgyűlés alsó és felső háza önmagát megsemmisítse, hogy a földesurakból álló főrend a jobbágyságot szolgaságából fölszabadítsa, az úrbériséget eltörülje, hogy a szűz vállaira büszke nemesség a jogegyenlőséget kiterjessze a parasztra, a közteherviselést elvállalja? (…) Csodák csodájának kellene történni, ha a népszabadság napja mégis felvirradna.
Felvirradt.
Március 15-ike volt 1848.”
Sas Zoltán elmondta Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét.
Majd a Kossuth–szobor megkoszorúzására került sor, melynél a Szélrózsa Néptáncegyüttes tagjai asszisztáltak. Az ünnepség pedig a Szózattal zárult.
Wittinghoff Tamás polgármester teljes beszéde alább olvasható:
„1848. március 15-én is pontosan úgy történt minden, ahogyan nálunk lenni szokott. Előző nap még senki nem is sejtette, hogy másnap minden megváltozik.
Ahogyan 1956-ban sem, és ahogyan a rendszerváltás is váratlanul ért mindenkit. Mert nálunk a hatalom majdnem mindig elbizakodott, vak és süket arra, hogy érzékelje: a nyomorban tartott, információktól elzárt, agyonmanipulált tömeg egyszer mégis öntudatra ébredhet.
Miközben a magyar társadalom átka pedig mindig is az volt, hogy szinte krónikus önbizalomhiányban szenved, hiszen hosszú évszázadokon át alattvalói létben tartották, vak engedelmességre szoktatták. Valahányszor kritikusra fordult a helyzet, a tömegek rettentő nehezen ébredtek rá, hogy valójában mekkora erejük van, és azt is csak ritkán ismerték fel, hogy a mozdíthatatlannak hitt, monolitikusnak tartott hatalom igazából mennyire törékeny. A megdönthetetlenség látszatát pedig az a tévképzet adta, hogy mindig erősebbnek hittük az elnyomókat, mint amilyen azok valójában voltak.
Petőfi Sándor naplójából tudjuk, hogy még a forradalom előestéjén is a rossz beidegződések szerint történtek a dolgok. „Pesten március 14-én az ellenzéki kör gyűlést tartott, mely ősi szokás szerint eredménytelenül oszlott szét” – írja Petőfi. A kor politikusai azon vitatkoztak vég nélkül, hogy milyen módon terjesszék a király elé a 12 pontot, ám egyezségre nem jutottak. De nézzük, hogyan folytatja Petőfi: „Egyébiránt jó, hogy így történt … micsoda nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón elé, hanem karddal!”
A forradalom előestéjén azonban Petőfin kívül csak néhányan gondolkodtak ennyire radikálisan, másnap mégis egy új világra ébredt Pest és Buda. Már március 15-én délután, hogy ismét Petőfit idézzem: „A nagyméltóságú helytartótanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt.”
A radikális pesti fiatalok egy nap alatt az áprilisi törvények megszületéséig tartó lendületet adtak az eseményeknek, amikor majd jogi formába öntik a feudalizmus végleges szétzúzását.
E jogszabályok alapján a jobbágyok jelentős részéből tulajdonnal rendelkező polgár lett, kimondták a törvény előtti egyenlőséget, rendszeresen ülésező, választások útján megalakuló parlamentet és tőle független kormányt hoztak létre. Bevezették a közteherviselést, letették a sajtó- és gondolatszabadság alapjait, elhárították a gazdasági fejlődés útjából a feudális akadályokat.
Vagyis olyan demokratikus alapelveket iktattak törvénybe, amelyek a mai napig képesek biztosítani a szabadságot és a gazdasági prosperitást azokban a fejlett országokban, ahol tiszteletben tartották ezeket az értékeket. Természetesen időközben sok új emberi jog is született, de ezek csak kiegészítették a demokráciák régi alappilléreit.
Már 1848-ban is kiemelt szerepet kaptak a demokrácia garanciális elemei, mint például a sajtószabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás abszolút függetlensége vagy éppen a fékek és ellensúlyok beépítése.
A sajtószabadságról például már két évszázaddal ezelőtt is jól tudták, hogy a hatalom ellenőrzésének egyik leghatékonyabb biztosítéka. Petőfi a már többször idézett naplójában a forradalom győzelmét is egyenesen magával a sajtószabadsággal azonosította, amikor így írt erről: „Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs … Vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága?”
Őseink, akik akkor kiharcolták a szabadságot, azt hitték, hogy a feudalizmust immár örökre maguk mögött hagyták.
Ám a kísértés soha nem múlt el, hogy hatalom mindenkori birtokosai újra és újra kiiktassák a demokratikus elemeket a rendszerből, hogy megint alattvalókká tegyék a polgárokat, egyéni érdekeik alapján avatkozzanak bele a gazdaságba, semmibe vegyék a jog uralmát és az elit tagjai törvényeken kívül helyezzék magukat.
Ezért is lett március 15-e annyira fontos ünnepe a nemzetnek, amelyhez minden körülmények között ragaszkodott. Mert a mindenkori március 15-ék nemzedékeken át adtak alkalmat a drámai szembesítésre. És bizony gyakran érezte úgy az ünneplő tömeg, hogy ha új köntösben is, de megint visszatértek a feudális viszonyok.
Ennek egyik el nem múló eleme volt, hogy a magyar társadalom képtelen volt megszabadulni attól, hogy a hivatalban és hatalmon lévők magukat uraknak tartsák, és a népet a saját alattvalóiknak tekintsék. Időnként a dzsentri, majd a kommunista funkcionárius, újabban meg a pártkatonák képében jelent meg ez a viselkedési minta, jóllehet az 1989-es rendszerváltás után felcsillant a remény, hogy végleg magunk mögött hagyhatjuk ezt az átkos örökséget.
Amikor Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója megírta „A szabadságszerető ember politikai tízparancsolatát”, akkor ebben nem véletlenül foglalkozott kiemelten ezzel a jelenséggel, így fogalmazva. „A szabadságszerető ember magát munkában szolgának, szabad idejében és a maga otthonában úrnak tekinti, és szembeszáll mindenkivel, aki magát szolgálata és munkája alatt is úrként, hatalmasként viseli és másokat szolgáknak, alacsonyabb rendűeknek kezel.”
A rossz szemlélet továbbélésének messzemenő következményei lettek. A társadalom lenézése, semmibe vétele teremtette meg mindegyik korban annak a lélektani hátterét, hogy a hatalmon lévők egyre többet engedjenek meg maguknak. Kiiktatták a fékeket és ellensúlyokat, ellehetetlenítették a sajtószabadságot, kiüresítették az intézményeket, amelyek élére nem szakmai hozzáértés, hanem a hűség alapján lehetett kerülni, az ellenőrzésre és bűnüldözésre hivatott szervek pedig politikai fegyverekké váltak. Nem tisztelték az egyházak függetlenségét, végül már pártpolitikusokból is lehettek egyházi méltóságok. Az ország közös vagyonát egymás között osztogatták, fittyet hánytak a gazdasági törvényszerűségekre, aminek mindig az lett a következménye, hogy Magyarország még a környező államokhoz képest is lemaradt. A társadalom pedig kettészakadt. Kevés elképesztően gazdagra és a tömegesen elszegényedettekre.
Ha egy hatalom ellenőrizhetetlenné válik, akkor ott egyre súlyosabb dolgok történhetnek meg. Végül már akár odáig is el lehet jutni, hogy nem számít az állami hierarchia, magánemberek járkálhatnak be a legmagasabb közjogi méltóságokhoz fülbe sugdosni és tanácsokat osztogatni. Egyeseket ki tudnak vonni a hatósági eljárások alól, de immár azt hoznak ki a börtönökből, akit akarnak, terrorista bűnözőket, s gyermekek életét megnyomorítókat. Felelősségre nem vonhatóak, úgy hiszik, hogy elszámolással nem tartoznak senkinek, vállrándítással lehet elintézni mindent.
Kossuth Lajos még közvetlenül a forradalom kitörése előtt mondott egy beszédet az akkori országgyűlés előtt, amely minden elnyomó rendszer számára figyelmeztető lehet.
„Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik.” Majd így folytatta: „Halaszthatlan kötelességemnek tartom a tekintetes rendeket tisztelettel felkérni, hogy figyelmöket ezen állapotra s az emiatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak.”
E gondolatok mentén, a forradalom és szabadságharc hőseinek is tartozunk annyival, hogy kimondjuk: Minden polgárnak kötelessége feltenni legalább március 15-én azt a kérdést, hogyan szerepel a hazánk ebben a történelmi összehasonlításban.”
Kapcsolódó cikkünk: https://budaorsinaplo.hu/a-budaorsi-fidesz-megemlekezese-az-unnep-eloestejen/
