„A két Lotti” történetét rengetegen dolgozták már fel. A Budaörsi Latinovits Színház és a Múzsák Társulat közös produkciója az eredeti helyszíneken és korban hagyta. Az előadásban sok a zene, lendületes a koreográfia, a kislányok pedig egytől egyik helyesek és tehetségesek.
Rengeteg tíz év körüli kislány, a színpadon és a nézőtéren egyaránt. A mellettem ülő unokám még csak hétéves, de már másodikos, és nagyon élvezi az előadást. Az első negyedórában háromszor súgja oda, hogy „biztos testvérek”.
Erich Kastner „A két Lotti” című regényét rengetegen dolgozták fel. Ki az eredeti történetet filmesítette meg, más meg teljesen átírta, még a szereplők nevét is, hogy „modernizálja”, de az alap mindig maradt: egy mese, ahol még csecsemőként elszakítják egymástól az ikreket, akik 9 év múlva egy táborban összetalálkoznak, és onnan már a másik otthonába utaznak haza. Majd semmi mást nem kérnek ajándékba, minthogy újra mindenki, anya, apa és ők ketten, együtt éljenek. Apa hoppon maradt mennyasszonyát, aki ostoba, undok, teljesen más, mint anya, aki kedves és aranyos, persze senki nem sajnálja. (Talán csak a szeretett társ édesgyerekét erre az előadásra elkísérő „második feleség”, de ez a mese tényleg nem róluk vagy nekik szól.)
A Budaörsi Latinovits Színház és a Múzsák Társulat közös produkciójának a bemutatója szeptember 30-án volt, e sorok írója pedig az október 6-i délutáni előadást látta. Ez csak annyiban érdekes, mert a főszereplő ikrek váltásban játszanak, Nádudvari Sára és Luca, illetve Kalovits Kata és Rozi. Az utóbbiak a budaörsiek, de az előbbiek voltak a színpadon most. Nagyon helyes, tehetséges gyerekek. Ahogy az iskolatársaikat alakító mellékszereplők is mind azok. Mindenki tudta, mikor, mi a dolga, hitelesek voltak és aranyosak. Van közöttük alacsony és vékonyka, magasabb és testesebb, no meg ezek variációi. Ahogy a nevelőnők egyike is csinos és fiatal, a másik pedig idősebb és kevésbé vonzó; mint a való életben.
Bár a színlapon nem szerepel, az előadásban sok a zene, már-már musical, de az ének azt hiszem play back. Azért nem vagyok benne biztos, hogy mindegyik dal az, mert nem volt zavaró. A koreográfia (Bóbis László) lendületes. A rendező, Tasnádi Csaba a történetet az eredeti helyszíneken és korban hagyta, így a gazdag, de bohém karmester apa (Jegercsik Csaba) Bécsben él, az anyagilag nehéz helyzetben lévő, sokat dolgozó újságíró anya (Endrődi Ágnes) Münchenben; valamikor a hetvenes években. Vezetékes, tárcsás telefonon beszélnek egymással a szereplők, illetve postás hozza borítékban a leveleket; szó sincs még e-mailről vagy okostelefonról. A kosztümök is a hetvenes évek divatja, de egyik másik ruhát mondjuk egy szülinapi zsúrra akár ma is felvehetnék a gyerekek. A díszlet? Igen praktikus: néhány hatalmas, kartonból készült, négyzetalapú oszlop, amit mindig úgy forgatnak, hogy hol a táborban, hol a kislányok városában vagy otthonában találjuk magunkat; és képek és fotók helyett a dekorációt gyerekrajzok stílusában készítették el. Vagyis minden végtelenül egyszerű, így semmi nem tereli el a figyelmet a gyerekek produkciójáról és a meséről, amit előadnak. (Látványtervezők: Oláh Richárd és Palánki Hédi).
Amikor a történet odáig ér, hogy mind Luise és Lotte, mind a táboroztató nevelőnők rájönnek a nagy titokra, unokám diadalittasan mosolyog rám: „na, ugye, megmondtam.” Majd a második felvonásban végig izgulja, hogy sikerül-e a lányok cselszövése, össze tudják-e hozni újra az elvált szüleiket. Hazafelé próbálom még kérdezgetni, hogy mit gondol az előadásról, mire azt válaszolja, többször is, hogy nagyon jó volt. Az viszont még jobb, hogy más befejezést, mint hogy a szülők kibékültek, el sem tud képzelni.
A következő előadások időpontja: október 28. péntek 10 óra, október 30. vasárnap 15 óra és november 30. szerda 14 és 18 óra. November 11-én Esztergomban vendégszereplés.
