Nem hibáztatom a szüleimet azért, mert ilyen ridegen neveltek hármunkat. Szerettek minket a maguk módján, de ők már csak ilyenek voltak, ennyi telt tőlük. Lefoglalta őket a karrierépítés.
Amikor én születtem, a hatvanas évek elején, akkor vettek telket Budán és egy akkori viszonylatban nagyon modern házat húztak fel rá. Magas, szikár termetű apámon még rokonlátogatáskor is öltöny és nyakkendő feszült, hatalmas fekete Volgája kitűnt a környék néhány, jóval olcsóbb autója közül. Bizonyos szinten én is büszke voltam rá, hogy a legmódosabb vagyok az osztályban, az én játékaim az NDK-ból jöttek, de számomra ez még gyerekként nem volt olyan fontos, mint nekik. Folyton csak azt hallottuk, hogy semmi sincs ingyen, a pénzért pedig keményen meg kell dolgozni, tanulni kell, többnek lenni mint mások. Lenézték a náluk kevésbé sikereseket, nekünk már akkor is mindig a maximumot kellett nyújtanunk, különben nem tettük zsebre a szidást, amit egy-egy rossz jegyért kaptunk. Kellenek utcaseprők is, hallottuk anyánktól, ha hármas kaptunk, és egy véletlenül becsúszó egyesnél apám elkapta a csuklóm, a magasba emelte, hogy csak lábujjhegyen tudtam követni a saját kezemet, majd a szabad tenyerével egy nagyot sózott a fenekemre. Ő ennyivel letudta, anyám folytatta utána a szidásomat.
Minden évben lassan jött el a karácsony koradélután, amit úgy vártam. Akkor mentünk mindig a nagyszüleimhez pár napra, akik Visegrádra költöztek öregségükre, elhagyták a fővárost, még mielőtt én felfoghattam volna a különbséget vidék és város között. Csak annyit tudtam tizenegy-két éves fejjel, hogy odamenni jó. Otthon csak úgy léteztünk, de Mamáéknál úgy igazán éltünk, mert ott melegség várt, szeretet. Náluk nem számítottak a jegyeink, nem piszkáltak, hogy mi lesz majd belőlünk, úgy szerettek minket, ahogy voltunk, gyereknek. Mintha nem is az ő fiúk lenne az apám, hanem őt valami gép teremtette volna egy olyan gyárban, mint aminek a főmérnöke volt, sokszáz ember felettese. Vagy valami ilyesmi, gyerekként a titulusok nem mondtak még semmit.
Jeges, kanyargós úton haladtunk, miután elhagytuk Pilisszentlászlót. Anyám, a jogtörténet egyetemi professzora olyan egyenes háttal és felszegett állal ült apám mellett az első ülésen, mintha egy kardnyelő magában felejtette volna a kardját, épp csak a markolat nem lógott ki a száján.
Korán sötétedett, az ég felhős volt, hullt a hó. Apám feszülten figyelte az utat, minden kanyarban lassított. Ha kicsit is megmoccantunk, anyám ránk szólt, hogy üljünk rendesen és csendben, mert „apátoknak az utat kell figyelni, nem azt, hogy ti hátul mit viháncoltok”.
Hiába volt óvatos, az egyik szűk kanyarban a friss havon a kocsi ajándékokkal megpakolt hátulja kisodródott, lecsúsztunk az útról. Nagyobb volt az ijedtségünk, mint maga a baj, hamar megálltunk, de a fagyos, porhóval borított faleveleken a kocsi kereke kipördült, ott ragadtunk az út mellett néhány méterrel a fekete fák közt a sötétben.
Apám feje egyre vörösebb lett, ahogy próbált játszani a gázzal és fékkel, hátha meg tudunk mozdulni, de csak rontott a helyzeten. Be kellett látnia, hogy önerőből nem mozdul innen a kocsi tavaszig.
Akkoriban még nem jöttek percenként az autók, a szüleim tudták, hogy ha nem kapunk valami segítséget, akkor reggelre ott fagyunk meg az út szélén. Feszültségük ragályos volt, mi is elkezdtünk aggódni, amin nem segített az sem, hogy „hagyjátok abba a sírást, apátok nem tud így gondolkodni!”.
Ki is szálltunk, hátha meg tudjuk tolni a kocsit lejtőnek fölfelé, hogy visszajussunk az útra, de ez sem segített. Bő félóra eltelt így, egy teremtett lélek sem jött arra, csak a sötét erdő vett körül minket. Néha egy-egy faág már nem bírta tartani a ráhulló havat, és megadva magát lehajlott, nagy robajjal leeresztve a terhét, de más, rajtunk kívül nem csapott zajt.
Imádkozni nem imádkoztunk, hogy jöjjön valaki, elvégre is apám párttag volt.
Már ott tartottunk, hogy mi visszaszállunk beszuszogjuk a kocsit, amíg apám gyalog elindul és hoz segítséget, amikor tőlünk bő kétszáz méterre gyönyörű fényesség támadt a következő kanyar felől az úton. Számomra égi jelenésnek tűnt az a fénycsóva, a kétségbeesésem, hogy halálra fagyunk karácsony éjjelén, azonnal elmúlt.
Lassan közeledett, egyre erősebben pöfögve, majd mikor mellénk ért, látva az integető családot, megállt.
Egy rozsdás, valamikor piros traktor volt, amiről egy pocakos, dohánytól megsárgult bajszú, borostás ember kászálódott le. Az a fajta, akivel a szüleim véletlenül sem álltak volna szóba egyéb helyzetben, most is megpróbáltak olyan távol tartózkodni tőle, amennyire csak tudtak. Fején usánka volt, koszos, olajfoltos overálja elütött apám ballonkabátjától, és főleg anyám szőrmebundájától és blézerétől.
Ahogy az ember beszélt, látszott, hogy az egyik első foga fémből van. A szüleimmel még nem találkozott, de én a fém fogáról még úgy, nagy sapkában, sötétben is felismertem, hogy ő Laji bácsi a Mamáék utcájának végéről. Egyszer átmentem hozzájuk Papával még a nyáron, visszaadni valami szerszámot, és akkor Laji bácsi, csak hogy nevetésre bírjon engem, elkapta az egyik birkájuk első két lábát, a vállaira tette, és úgy táncolt vele, mintha csak egy ember lenne. Papa is nevetett, én is. Szerencsére a szüleim akkor nem voltak ott, különben elrontották volna a mókát. Laji bácsinak akkor is borszagú volt az izzadtsága, ha épp nem ivott.
Volt nála lánc a traktoron, azzal percek alatt vissza tudta húzni az autónkat az útra, mi az út széléről néztük végig a mutatványt.
Amikor végeztek, és leakasztották a láncot, apám elővette öltönye mellényzsebéből a makulátlan, fekete bőrtárcáját, és egy barna százast húzott elő belőle a kocsi lámpájának fényénél.
– Azt tegye el, nem ezért segítettem! – hárította el apám pénzét, és már mászott is vissza a traktorra.
– Legalább azt árulja el, ki maga, és hol lakik, és akkor a napokban felkeresem egy üveg itallal! – apám nem bírt adósa maradni, láttam rajta, hogy zavarban volt attól, hogy egy ilyen ember segíti ki a bajból, ráadásul önzetlenül. Ez a fogalom nem szerepelt apám szótárában.
– Én vagyok a mennyből az angyal! – röhögött Laji bácsi, fémfoga meg-megcsillant a sötétben. – Na, vezessen óvatosan tovább, boldog karácsonyt mindannyiuknak!
Csendben telt az út további része, és látszott a szüleimen, hogy nem értik, miért nem fogadta el az öreg a pénzt. Én viszont akkor fogtam fel, a szív értékei mások, mint az észé, és hogyha telik rá az erőnkből, akkor jó másoknak segíteni úgy, hogy nem várunk vagy fogadunk el érte semmit.
A szerző korábbi írásai: ITT olvashatók.
