1946. január 19-én Budaörsről indult az első vonatszerelvény, mellyel a magyarországi németek kitelepítése megkezdődött. E szomorú történelmi esemény kapcsán volt ma megemlékezés a német nyelvű szentmise után a katolikus templomban és koszorúzás a Mindszenty óvodánál, ahol az emléktábla van. Az eseményen részt vettek a budaörsi és a német nemzetiségi önkormányzat, valamint egyéb szervezetek, illetve a Heimatmuseum és a Bleyer iskola képviselői.
A magyarországi német nemzetiségű emberek elüldözése a második világháború után 1946 és 1947 során történt. Budaörs akkori lakosságának mintegy 60 százalékát telepítette ki a magyar állam. Az erről való megemlékezés idén is a január 19-i dátumhoz legközelebb eső vasárnap, azaz ma volt, amely a német nyelvű szentmisével kezdődött, a római katolikus templomban tartott beszédekkel folytatódott és a Mindszenty óvoda falán található kitelepítési emléktábla megkoszorúzásával fejeződött be.
A fél tizenegy órakor kezdődő német nyelvű mise után a templomban elhangzott a Himnusz, majd a magyarországi német nemzetiségűek himnusza is, melyet eredetileg Ernst Imrich írt „Lied der Ungarndeutschen“ (Magyarországi németek éneke) címmel:
Seid gegrüßt ihr deutschen Brüder,
Wachet auf, es ruft die Zeit!
Laßt uns rühmen, laßt uns preisen,
Uns’res Volkes Einigkeit!
Wir sind eines Volkes Söhne:
Deutsche Sprache, deutsche Art,
Die die Väter hochgehalten
Haben treu wir uns bewahrt.
Ezt követően a templomi pulpituson beszédet mondott Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere, Ritter Imre nemzetiségi országgyűlési képviselő, Maria-Theresia Mann, a Budaörsiek Bretzfeldi Múzeumának vezetője és Boros György, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.
Wittinghoff Tamás polgármester utalt arra, hogy jelenleg is két háború zajlik, nem is olyan messze tőlünk, az egyik Ukrajnában, a másik Izraelben. Sajnálatos módon ebből látszik, hogy a szörnyű dolgok a világban újra meg újra megismétlődnek, holott ép ésszel és normális erkölcsi érzékkel ezek elfogadhatatlanok. Beszédében felsorolta, mely politikai erők támasztották alá a kitelepítés általuk vélt szükségességét, a Nemzeti Parasztpárt és Bajcsy-Zsilinszky Endre álláspontját. Alig akadtak, akik felemelték szavukat ez ellen, megemlítette Bibó István Memorandumát és azt, hogy akkor a Magyar Nemzetben 32 magyar értelmiségi fejezte ki tiltakozását.
Ritter Imre beszédének elején Márton Áron püspök beszédéből idézett, aki 1947-ben a pápa szavait említette: „Rosszak az idők, mert rosszak az emberek. Az embereknek kell megjavulniuk, hogy jóra forduljanak az idők.” Majd hozzátette, ezek az idők nem csak hogy rosszak voltak, hanem embertelenek. A továbbiakban azt részletezte, milyen út vezetett ahhoz, hogy mára már országgyűlési képviselete van a nemzetiségieknek és mit kell tenni ahhoz, hogy a jövőben is megmaradjanak, autonómiájuk jogaival élni tudjanak, történelmükre emlékezzenek. Az összefogásban látja a megoldást ehhez. Felszólalását így zárta: „Büszkének kell lennünk, hogy a német nemzetiségi identitásunkat megőrizzük, megerősítsük!”
Maria-Theresia Mann is felszólalt, ő a Budaörsiek Bretzfeldi Múzeumának vezetője, aki kitelepített budaörsiek leszármazottja is egyben.
Boros György, a Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke beszédét a svábok XVIII. századi betelepítésével kezdte és ecsetelte több évszázadon át tartó példás életvitelüket, a sorukból kikerülő tehetséges hírességeket, akik meghatározóak a Magyarország kultúrája és fejlődése szempontjából. Ez a virágzó kultúra semmisült meg a kitelepítéssel. Hangsúlyozta ő is, hogy a fiatalok bevonása a közéletbe, a nemzetiségi identitás továbbörökítése fontos feladat. Ahogyan az 1952-es, Riedl Ferenc összeállította Budaörsi Heimatbuch elején is áll: „Halottaink emlékére. A felnőtteknek emlékezetére. Az ifjúságnak okulására…”
Majd idézte a budaörsi Ótemetőben felállított országos német elűzetési emlékmű feliratát, melyen Valeria Koch költőnő sorai olvashatóak: „ Stoppt schon den kleinssten Haß, sagt rechtzeitig halt!” – A legkisebb gyűlöletet is már időben állítsátok meg!” Hiszen minden megemlékezés arról szól, hogy ne felejtsük el a múlt borzalmait.
A templomból aztán a megemlékezésen résztvevők átvonultak az óvodához és a nemzetiségi, illetve a városi intézmények képviselői megkoszorúzták az emléktáblát. Az eseményen részt vett a Lyra Dalkör, énekük fokozta a megemlékezés ünnepélyességét.
Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármesterének beszéde alább olvasható teljes terjedelmében:
Napjainkban két borzalmas háború zajlik a világban. Az egyik közvetlenül a velünk határos Ukrajnában. Immár két éve tart Oroszország agressziója, mely csak a második világháború borzalmaihoz mérhető, s amelyet némelyek cinikusan csak különleges katonai hadműveletnek neveznek. A másik pedig a szintén nem oly messzi Izraelben, amelyik egy rettenetes terrortámadással indult. Nincs hát ok legyinteni, hogy az, amire ma emlékezünk, nem történhet meg újra és újra bárhol. Mindig színre lépnek olyan elvakult politikai vezetők, akik folyamatos uszítással és manipulációval elérik, hogy elfogadhatóvá tegyék társadalmaikkal az ép ésszel elfogadhatatlant.
Ezúttal arról fogok beszélni, hogy a rémtetteket mindig megelőzi a szisztematikus szellemi előkészítés. A jóérzésű, a történelmet jobban ismerő vagy egyszerűen ép erkölcsi érzékkel rendelkező emberek pontosan ezért tiltakoznak indulatosan és hangosan már akkor, amikor az intolerancia és uszítás első csírái megjelennek.
A hazai németség elüldözésének szellemi gyökerei egészen az 1920-as évekig nyúlnak vissza. Első hírnöke Szabó Dezső író volt, aki Az elsodort falu című művében az úgynevezett sváb és a zsidó veszélyt jelölte meg a súlyos szociális gondok eredendő forrásaként. Szabó Dezső szerint a falvakban a svábok, a városokban pedig a zsidók szívják el az igaz magyarság elől az életteret.
Ehhez adott idézőjelbe tett „tudományos” muníciót Kovács Alajos a KSH, a statisztikai hivatal akkori elnöke, akinek adatait Ungváry Krisztián történész mutatta be egy nemrégiben elhangzott kitűnő előadásában, ami a hazai németek elleni kirekesztő politika előzményeit tárta fel.
Nos, Kovács Alajos azt próbálta számokkal bizonyítani, hogy a magyar középosztály, illetve az értelmiség jelentős részben asszimilánsokból áll, olyannyira, hogy az úgynevezett törzsökösök, mai kifejezéssel tősgyökeresek, tehát akik 1526 előtt is már itt éltek, azok minden csoportban kisebbségben vannak. Nyilvánvaló volt a csúsztatás egy olyan országban, amelynek népe már a Kárpát-medencébe érkezésétől kezdve többnemzetiségű volt, és amelynek újra és újra betelepítésekkel kellett pótolnia a sorozatos történelmi csapások során elpusztult lakosságát.
Ennek ellenére például a népi írók jelentős részére delejes hatást gyakorolt ez a vélelmezett kisebbségi lét. Részben ez ihlette Németh Lászlót a Kisebbségben című nagyhatású esszéjének megírására.
A harmincas évek falukutató mozgalmának és a népi írók csoportjának néhány tagja is a németekben és a zsidókban talált rá a bűnbakokra. Kiemelkedő alakja volt ennek az irányzatnak Kovács Imre, a későbbi Parasztpárt vezető egyénisége, akitől majd az elhíresült mondat származik, miszerint a németek egy batyuval érkeztek, és úgy is kell távozniuk. Jellemző érdekesség, hogy ezt a mondatot a falukutatásban szintén részt vevő Matolcsy Mátyás közgazdásztól vette át, akivel együtt járták a vidéket. Ő a zsidókkal kapcsolatban fogalmazott úgy, hogy „Menjenek el ők is úgy, ahogyan jöttek, egy szál batyuval, vagy zöld ládával a vállukon.” Matolcsy a cikkének a beszédes „Akikről szívesen lemondtunk volna” címet adta.
A Nemzeti Parasztpártnak már az 1939-es pártprogramjában is az szerepelt, hogy a sváb, zsidó és morva eredetű középosztály uralomra törő szándéka ellen a magyarságnak védekeznie kell.
Nyilván sokan tudják, hogy a később bátor antifasisztává vált Bajcsy-Zsilinszky Endrétől sem állt távol a kirekesztő gondolkodás. Így ír egy levelében egykori barátjának Endre Lászlónak, aki egyébként még a Szálasi kormányban is szerepet vállalt. „Igenis van német veszedelem. Kedves barátom! Ezt a fölismerést és beismerést vártam Tőled már régen. Sohase tudtam elhinni, hogy Te is odáig egyszerűsíted le a magyar kérdést, hogy zsidók és nem zsidók. Mindig reméltem, hogy egyszer csak kirobban a Te és Hozzád hasonló vérbeli magyarok lelkében a régi és igaz fajvédelem.”
Természetesen tele van hazugságokkal az, amikre a fenti elméletek épültek. Egyáltalán nem igaz például, hogy a német bevándorlók koldusként jöttek ide és csak Magyarországon gazdagodtak meg. A körülményekről és az okokról nagyszerű konferenciát rendezett az elmúlt évben a Jakob Bleyer Heimatmuzeum, melyet megtisztelt jelenlétével Németország Magyarországi nagykövetasszonya is.
Amikor ezek a betelepítések történtek, a XVII-XVIII. században, a telepeseknek bizonyos felszereléssel és vagyonnal kellett már ideérkezniük, tehát nem a legszegényebb emberek jöttek. Ráadásul gyakran teljesen elpusztult, lakatlan országrészekbe érkeztek meg, ahol a nulláról kellett létrehozniuk az alapvető létfeltételeket. Jellemző, hogy az első három évben a telepesek egy része meg is halt.
Az sem igaz, hogy ők a legjobb földeket kapták, a valóság az, hogy az jutott nekik, ami épp akkor rendelkezésre állt és üres volt.
Az az állítás sem felelt meg a tényeknek, hogy a svábok olyan mértékben voltak szaporák, hogy előbb-utóbb a magyarságot teljesen kitúrják a falvakból. A népszámlálási adatok ugyanis ennek a gyökeres ellenkezőjét mutatják, hiszen 1910-ben még 551.211 személy vallotta magát Magyarországon német nemzetiségűnek, addig 1941-ben már csak 303.419-en nyilatkoztak így.
Bár a hitleri Németország iránti rajongás, amiért segített visszaszerezni a trianoni békeszerződésben elcsatolt területek egy részét, elhomályosította a németellenességet, ez annál erősebben lángolt fel a vereség idején, amikor megint bűnbakokra volt szükség.
Így érkeztünk el 1944-45 fordulójáig, amikor a szovjet csapatok bevonulása után az ország keleti részében megalakul az ideiglenes kormány, amelyik azonnal felvetette a németek kitelepítésének lehetőségét.
Máig elevenen él az a magyarázat, miszerint a győztes hatalmak potsdami határozata miatt nem volt más választása a magyar kormánynak, mint végrehajtani a kitelepítéseket. Kétségtelen, hogy az ottani döntések erre lehetőséget adtak.
Ám a dokumentumok olyan kitételt is tartalmaznak, hogy Európa szerte le kell állítani a szervezetlen és esztelen kitelepítéseket. Szó szerint ezt írták: „A német lakosság időközben történt tömeges kiutasítását le kell állítani.”
A győztes hatalmak döntései alapvetően Európa újrafelosztásáról szóltak.
Ezt határmódosítások révén lehetett a leghatásosabban elérni, mely változtatás elsősorban Sztálin céljainak kedvezett: a háborús győzelem után ugyanis a Szovjetunió végleg beolvasztotta az általa 1940-ben megszállt balti államokat, megszerezte a benesi Csehszlovákiától Kárpátalját, és feltett szándéka volt, hogy az 1919-21-es szovjet-lengyel háború során elvesztett területeket is visszaveszi.
Magyarországon a tényleges hatalmat gyakorló Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke, Vorosilov marsall határozottan sürgette a kitelepítéseket. Egyébként az itt lévő orosz csapatok és az élet minden területén döntési jogkörrel rendelkező orosz katonai igazgatás nélkül nem is igazán történhetett semmi.
Amikor megszülettek a kitelepítésről szóló döntések, a már említett Kovács Imre, parasztpárti politikus Gyönyörű elégtétel című cikkében üdvözölte a gyalázatot.
Gyorsan az is egyértelművé vált, hogy igazából leginkább a dolgos németek vagyonára, házaira, megművelt földjeire volt szükség. A legfrissebb kutatások szerint 1941-ben a magyarországi németeknek összesen 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.
Ahogyan a szomorú történelmünk során oly gyakran lenni szokott, alig akadtak néhányan, akik megpróbálták megakadályozni a tragédiát. Az akkor progresszív napilapnak számító Magyar Nemzet hasábjain tiltakozott 32 magyar értelmiségi, illetve Bibó István készített egy memorandumot, amelyben szokásához híven bátran és keményen fogalmaz, miszerint azok az indulatok, amelyek a magyar lakosságban ezáltal fölkorbácsoltatnak, és amire a politika nyíltan rájátszik, semmiben nem különböznek attól, amit szinte egy évvel korábban a zsidókkal műveltek.
A magyar kormány döntésének végrehajtását azonban már semmi nem tudta megállítani. Így aztán 1946. január 19-én éppen Budaörsről gördült ki az első vonat a rémült és megalázott német nemzetiségű családokkal, akik a vagonok oldalára fehér festékkel azt festették fel, hogy Isten veled hazánk! Ezt a szerelvényt 1947-ig még 6 másik követte, immár örökre megváltoztatva az addig ismert Budaörsöt.
