Az 1956-os forradalom 63. évfordulója alkalmából délelőtt 10 órakor hivatalos megemlékezést tartott Budaörs Város Önkormányzata az ’56-os emlékműnél. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester, majd a Budaörsi Latinovits Színház művészei ünnepi műsort adtak, végül a város összes jelentős szervezetének, intézményének képviselői megkoszorúzták az emlékművet.
Ma, október 23-án délelőtt 10 órakor az általános őszi időjáráshoz képest szokatlanul meleg, napos időben került sor az 1956-os forradalom és szabadságharc 63. évfordulójának alkalmából megrendezett városi megemlékezésére a Szakály Mátyás utcában lévő ’56-os emlékműnél.
Elsőként az 1. Számú Általános Iskola kórusa adta elő a Padlás című musicalből az Örökre szépek című dalt. A gyerekeket felkészítette és vezényelt Farkas Lilla tanárnő. Majd a polgármester, Wittinghoff Tamás mondta el ünnepi beszédét. „Akik jól ismerik a történelmet, pontosan tudják, hogy minden diktatórikus hatalom előbb-utóbb törvényszerűen elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor a társadalom többsége egymásra talál, és véget vet az önkényuralomnak. 1956. október 23-án valódi forradalom tört ki Magyarországon, méghozzá 
olyan elemi erővel, hogy egyetlen nap alatt elsöpörte a diktatúrát” – mondta. Majd azt részletezte, a szabadságukat visszanyert emberek milyen természetességgel vették kezükbe az irányítást, demokratikus módon. „Kiderült, hogy a szabadság vágya, a döntésekben való részvétel igénye, és a képesség, hogy ilyen szervezeteket hozzanak létre, ott élt mélyen mindenkiben. És ott él ma is, és idővel ez az igény mindenütt utat tör magának” – fejtette ki Wittinghoff Tamás. „A hazugság végül mindig lelepleződik, a tisztességtelen hatalmi eszközök a használóik ellen fordulnak, és az emberek békés vagy erőszakos eszközökkel, de végül elzavarják azokat, akik nem szolgálják, hanem kihasználják őket. Pontosan ez az 1956-os forradalom máig ható üzenete” – fejezte be ezekkel a szavakkal beszédét a polgármester.
Ezt követően Bohoczki Sára és Bregyán Péter, a Budaörsi Latinovits Színház színművészei irodalmi műsort adtak elő.
Végül sor került a koszorúzásra. Budaörsi szervezetek, pártok, intézmények, iskolák, nyugdíjas és egyéb klubok képviselői tisztelegtek az emlékmű előtt a megemlékezés és kegyelet koszorúival, melyek elhelyezésében a Szélrózsa Néptáncegyüttes tagjai segédkeztek.
Wittinghoff Tamás polgármester teljes beszéde alább olvasható:
1956. október 23-án elemi erővel tört fel valami a magyar társadalomból. Valami, amit az emberek mélyen elnyomva, ott hordoztak magukban már hosszú évek óta. Valami, amit élethelyzetétől függetlenül, mindenki pontosan ugyanúgy érzett. Városokban és falvakban, gyárakban, egyetemeken és hivatalokban, kint a földeken, vagy éppen a laktanyákban ugyanaz bukott ki mindenkiből: elegünk van belőletek!
Akik jól ismerik a történelmet, pontosan tudják, hogy minden diktatórikus hatalom előbb-utóbb törvényszerűen elérkezik ahhoz a ponthoz, amikor a társadalom többsége egymásra talál, és véget vet az önkényuralomnak.
1956. október 23-án valódi forradalom tört ki Magyarországon, méghozzá olyan elemi erővel, hogy egyetlen nap alatt elsöpörte a diktatúrát. Szétesett az államhatalom, a katonák hazamentek, az üzemek leálltak.
Mégsem lett káosz, hanem ugyanolyan lendülettel, mint ahogyan a korábbi rendszert szétverték, elkezdtek felépíteni valami egészen újat.
Az utcákat soha nem látott, szabad hangú újságok lepték el, új politikai szervezetek alakultak, a közbiztonságra nemzetőrség vigyázott. A forradalom vitathatatlan vezéralakja, Nagy Imre pedig napok alatt eljutott a többpártrendszer támogatásáig, és odáig, hogy kezdeményezze a szovjet csapatok kivonását.
A társadalom minden részében spontán módon vették kezükbe az emberek a saját életük irányítását. A legtermészetesebb módon indult meg az önkormányzás. A falvakban, a városokban és a munkahelyeken mindenféle központi utasítás nélkül, öntevékenyen alakultak meg a munkástanácsok, a nemzeti és forradalmi bizottságok. Ezeknek az önálló döntésekre képes, független szervezeteknek az élére a települések és munkahelyek legmegbecsültebb, legtekintélyesebb embereit választották meg a lehető legdemokratikusabb módon.
Kiderült, hogy a szabadság vágya, a döntésekben való részvétel igénye, és a képesség, hogy ilyen szervezeteket hozzanak létre, ott élt mélyen mindenkiben. És ott él ma is, és idővel ez az igény mindenütt utat tör magának.
Azokban a napokban a főváros és a vidék is együtt mozdult, ahogyan, az 56 után életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélt Göncz Árpád fogalmazott egyik visszaemlékezésében: „Miután a falvakban elzavarták a padlásseprésben túlteljesítő begyűjtési biztosokat, párttitkárokat, elégették a földkönyveket, számolatlanul küldték az élelemmel megrakott teherautókat Budapest megsegítésére.”
A Szovjetunió vezetői megrettentek attól, hogy a magyar példa átterjedhet az általuk megszállt többi országra is, alapjaiban veszélyeztetve az egész birodalom létét. Ezért volt olyan brutális a fellépésük alig két héttel a forradalom kirobbanása után. A világ legnagyobb szárazföldi hadseregének túlereje eleve reménytelenné tette azt a hősi ellenállást, amelyben sokan választották inkább a biztos halált, mint hogy újra diktatúrában éljenek.
A forradalom leverése óta próbálja megfejteni a magyar társadalom azoknak a lázas napoknak a titkát. Mivel az akkori események valamilyen módon minden családot megérintettek, kétféle viselkedési modell működött: vagy titokban továbbadták az emlékeiket, vagy a hallgatásukat hagyták örökül a gyerekeikre. A Kádár-rendszernek ugyanis az egyik legnagyobb tabuja 1956 volt. Érthetően rettegtek a vállalhatatlan igazságtól.
Ezért is merült fel a rendszerváltás után, elemi erővel, az igény, hogy tényleg megértsük, mi és miért történt akkoriban. Hiába telt el 30 év a szocializmusnak nevezett időszak bukása óta, még ma sincs egyféle olvasata a forradalomnak, hiszen annyi szemszögből értelmezhető, annyiféle irányzat volt egyszerre jelen akkoriban.
Bibó István, a múlt század egyik legjelentősebb politikai gondolkodója, a Nagy Imre kormány államminisztere, a végsőkig kitartott a szovjet katonák által elfoglalt parlamentben. Már mindenki elhagyta az épületet, de ő, dacolva a szobáról szobára járó szovjet katonákkal, ott és akkor írta azokat a sorokat, amelyek máig meghatározzák a forradalom értelmezésének alapvető kereteit.
„A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be; a harcban osztály- és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hatalom és a honi hóhérkülönítményesek ellen fordult.”
Az a hangulat, amelyet Bibó „megrendítőnek és csodálatosnak” nevezett, csak ritkán adatik meg, különleges politikai és történelmi pillanatokban.
Olyan sorsokban érhetjük ezt leginkább tetten, amelyek néha akaratukon kívül, időnként pedig tudatos döntésük alapján, de mindig ott vannak a történelem sűrűsödési pontjainál.
Legutóbb ifjabb Rajk László tragikus halála kapcsán szembesülhettünk azzal, hogy 1956 mind a mai napig elevenen hat.
A kis Rajk még egy éves sem volt, amikor apját, az egykori kommunista belügyminisztert koholt vádak alapján kivégezték. Vele akarták demonstrálni, hogy a nyomorúságos életviszonyok kizárólagos oka az ellenséges hatalmak ármánykodása. Anyját is börtönbe vetették. Ifjabb Rajk Lászlót ekkor egy állami nevelőintézetben helyezték el, ahol még a nevétől is megfosztották. Kovács Pisti lett… Amikor pár év múlva elengedték, az intézetben vele foglalkozó dada ezt írta a naplójába: „Pistiért jött a fekete autó és elvitték.” Anyját csak 1954-ben, 5 évesen látta újra viszont, aki ettől kezdve férje tisztességes eltemetéséért küzdött.
Az 1956-os forradalom egyik lélektani előzménye Rajk László újratemetése volt. Az október 6-án tartott szertartás kétszázezres demonstrációvá alakult. Az alig 7 éves gyerek is ott áll az apja sírjánál. Ezért érthető, milyen drámai ereje van annak, hogy Nagy Imre újratemetésénél éppen ő tervezi az emlékezetes díszleteket a Hősök terén.
És milyen döbbenetes néha, egy-egy dátum. 1956 október 6-a Rajk újratemetése. Ma október 6-a nemzeti gyásznap, mely az aradi vértanúk kivégzésére emlékezteti az utókort. De ez a nap egybe esik az első rendszerváltás utáni köztársasági elnök, az 56-os elítélt Göncz Árpád halálának napjával is. És idén, ezen a napon búcsúztatták el a fiút, aki 63 évvel ezelőtt, október 6-án ott állt Édesapja sírjánál, akiről 7 évesen már emlékei sem lehettek…
A forradalom leverése után a gyermek Rajkot, édesanyját és a Nagy Imre csoport tagjait családostól Romániába deportálják.
Száműzetésüket követően hazatérhettek, s viszonylagos védettségben élhettek. Rajk egyetemet végzett, építész lett, de a hazug rendszerrel kompromisszumot sosem kötött. A demokratikus ellenzék, az illegális politikai irodalom, a szamizdat egyik meghatározó alakja lesz. A rendszer mindenképpen el akart kerülni egy újabb Rajk pert, ám az állambiztonság ennek ellenére még a lakását is elkobozta, hogy megakadályozzák őt az ellenzéki újságok terjesztésében. Nem sok sikerrel, a Beszélő és más kiadványok folyamatosan jelentek meg, sokunknak erőt adva, hogy nem csak mi tartjuk elviselhetetlennek a fennálló rendszert.
1985-ben, az úgynevezett „kettős jelölés” bevezetése után Rajk megpróbált elindulni képviselőjelöltként, amit a karhatalom ellehetetlenített. (itt a beszédben megálltam kicsit. A jelenlévő sok fiatal okán elmeséltem, hogy mit is jelentett ez az ún. kettős jelölés. A szocializmust másképpen népi demokráciának is nevezték (így lett fosztó képző a népi). Működött ugyan a parlament, de hosszú ideig egyetlen párt/hazafias népfront jelöltjére lehetett szavazni, majd jött a kettős jelölés, ahol szintén a párt jelölt, de úgy tettek, mintha ez egy jelölő gyűlésen demokratikusan dőlt volna el). Az akkor megszokott módszerük szerint embereikkel jó előre megtöltötték a termet, így a Rajk támogatására összegyűlt emberek már nem fértek be, és ő nem tudta megkapni a jelölőgyűlésnek, az elindulásához szükséges támogatását. 1988-tól az egyik rendszerváltó párt, az SZDSZ ügyvivője lesz. 2009-ben, amikor nem értett egyet politikai közösségének irányváltásával, sokunkkal együtt kilép a szervezetből. Morális tartása, 56-os szellemisége, egy pillanatra sem rendült meg. Ezért hangzik a szájából annyira hitelesen, amit az egyik utolsó interjújában mondott: „Egyszer minden kultúrát művelő ember szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”
Azok, akik az ötvenes években fenntartották és aktívan támogatták a diktatúrába forduló rendszert, csak fokozatosan ismerték fel, hogy becsapták őket. Hogy tiszta szándékaikkal visszaéltek. Az ilyen felismerés mindig nehezen jön el, de akik őszintén szembe mernek nézni korábbi rossz döntéseikkel, azok többé nem fordulnak vissza. A hazugság végül mindig lelepleződik, a tisztességtelen hatalmi eszközök a használóik ellen fordulnak, és az emberek békés vagy erőszakos eszközökkel, de végül elzavarják azokat, akik nem szolgálják, hanem kihasználják őket. Pontosan ez az 1956-os forradalom máig ható üzenete.
