Wittinghoff Tamás polgármester mai ünnepi beszéde

Ráadásul szép kerek évfordulók is kapcsolódnak az idei évhez. Pontosan 250 éve, 1771-ben minősítette Mária Terézia országos ünneppé Szent István napját, és hozatta Budára a Szent Jobbot. 1891-ben, vagyis 130 éve tette Ferenc József munkaszüneti nappá augusztus 20-át. Míg a magyar parlament éppen 30 éve nyilvánította állami ünneppé ezt a napot, kiemelve a nemzeti ünnepek sorából.

Természetesen nem véletlen, hogy történelmi korszakokon átívelően ennyire fontos volt az aktuális hatalom számára, hogyan viszonyul Szent Istvánhoz és örökségéhez.  Ugyanis a magyarok szemében ő szimbolizálta az önálló államiságot, az ország függetlenségét, és a keresztény hit felvételét is. Sajnos történelmünk során gyakran fordult elő, hogy ezek valamelyikével nem szívesen azonosultak a hatalom birtokosai.

Most éppen olyan szerencsés korban élünk, amikor korlátozás nélkül ünnepelhetünk és emlékezhetünk. Manapság inkább az értelmezések csatája zajlik, ami természetesen nem baj, ha ezek nem szakadnak el teljesen a történelmi tényektől.

Talán abban közmegegyezés van, hogy Szent István a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, aki szívós munkával, tartósan Európához kötötte országát, az országunkat, miközben stabil, jól működő államot hozott létre.

Kicsit merésznek tűnhet a párhuzam, de feltűnően sok a hasonlóság abban, ahogyan ezer évvel ezelőtt, illetve a 2. világháború utáni kezdeti időszaktól napjainkig viszonyultunk Európához.

A honfoglalást követően sokáig egyáltalán nem tűnt kérdésesnek a magyarság számára, hogy a saját életformája, kultúrája, gazdasági és hatalmi berendezkedése úgy jó, ahogyan van. Talán még volt is némi megvetés bennük az elpuhult nyugattal szemben, legalábbis a sikeres kalandozó hadjáratok idején biztosan.

Ám, ahogyan telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy a Kárpár-medence megtartása csak úgy lehetséges, ha betagozódunk a Nyugat Európában kialakult hatalmi rendszerbe. És ez nem csak katonai kényszer volt, hanem azt is be kellett idővel látni, hogy a nyugati társadalmi és gazdasági szisztéma sokkal jobban működik és kiszámíthatóbban, magasabb szinten biztosítja a megélhetést az egész társadalom számára, mint nálunk. Ezt már István apja Géza, sőt a nagyapja, Taksony is felismerte, igazából a hosszú folyamat befejezése és betetőzése várt Istvánra.

Európának azonban nagyon kemény és határozott elvárásai voltak velünk szemben. A csatlakozás előnyeinek fejében megkövetelték, hogy vegyük át azt az értékrendet, ami akkor még számunkra ijesztően idegennek tűnt. A mából visszanézve nyilván nagyon is előnyös, hogy idézőjelbe téve: ránk erőltették a keresztény kultúrát és az akkor legkorszerűbbnek tekinthető feudális rendszert. Ezek alapozták meg ugyanis, hogy immár ezer év múltán is itt lehetünk.

A második világháború után, katonai erőszakkal és egy szinte szó szerint értendő vasfüggönnyel szakítottak el minket Európa nyugati felétől. A kommunista ideológiát és a rendszer felsőbbrendűségét a nyugattal szemben egy ideig mégis meglepően sokan elhitték. Ehhez persze az is nagyban hozzájárult, hogy a központi kézben lévő sajtó reggeltől-estig hazugságokat szajkózott a hanyatló nyugatról, a kizsákmányolt dolgozókról, a feslett életmódról, a coca-cola mámorban lebegő ifjúságról. De ahogyan teltek az évek, jött a kijózanodás. Itthon elmaradtak a gazdasági eredmények, a többség jóléte nem nőtt, ellenben egyre inkább megfélemlítetté vált a légkör, sokakat megfigyeltek, lehallgattak, nyíltan vagy burkoltan fenyegettek. Ám hosszú távon sem a hazugság, sem az erőszak nem takarhatta el a valóságot. A rendszerváltást megelőző években már az uralkodó elit sem gondolta komolyan a saját szólamait, Ők is nyugatra vágytak, onnan származó termékeket használtak, a gyerekeiket oda küldték tanulni, amikor már megtehették. Vagyis szinte teljes volt az egyetértés abban, hogy az ország számára az egyetlen jó megoldás az Európai Unióhoz való csatlakozás.

Csakhogy ennek megint kemény feltételei voltak a nyugat részéről. Demokratikus értékrendet követeltek, tiszta versenyen alapuló piacgazdaságot, sajtószabadságot, toleranciát a mássággal szemben, az emberi jogok tiszteletben tartását, vagy például az önkormányzatok valódi önállóságát.

Nagyon sokáig vállalhatónak, sőt kívánatosnak is tűnt ennek az értékrendnek az átvétele, mind a hatalmi elit mind a társadalom számára. De egy ideje valami megváltozott, újra szirénhangok hallatszanak. Egyesek megint a különleges magyar észjárásról beszélnek, egy olyan magyar útról, amely majd maga mögé utasítja a megint éppen hanyatlásnak induló nyugatot. Különösen veszélyes, hogy egy primitív propagandagépezet működtetésével, valótlanságokat állítva, egyre többekben ültetik el a kételyt.

Ezért fontos egyértelművé tenni, ahogyan 1000 évvel ezelőtt, most is a mi elemi érdekünk a jól működő nyugati modell fenntartása és tökéletesítése. Ez biztosíthatja számunkra hosszú távon a jólétet és szabadságot.

Szent István nemcsak a függetlenséget biztosította országa számára, hanem stabil államszervezetet is létrehozott, méghozzá olyat, amelynek egyes elemei, mint például a vármegyerendszer ezer évig stabil eleme volt a közigazgatásunknak. Nem véletlenül, hiszen már akkor is tudták, hogy a központi hatalomnak vannak korlátai, nem lehet hatékonyan intézni minden ügyet egyetlen hatalmi centrumból. Van, amit helyben tudnak jobban, a megyék, a települések szintjén.

Az államszervezet minősége és hatékonysága történelmünk során mindig kulcskérdése volt az országnak, mint ahogyan az is, hogy megfelelő ember, valódi államférfi áll-e az élen. Olyan vezető, aki képes felismerni a mozgásterek és kényszerpályák között azt a keskeny ösvényt, amelyen haladni kell. Ehhez azonban soha nem voltak elegendőek a vezetői képességek, ugyanennyit nyomott a latban az erkölcsi nívó is. Mert a hatalom könnyen elcsábíthatja az embert a hiúság, a magánérdek, az agresszivitás vagy éppen tévedhetetlenség irányába.

Ezért egyáltalán nem véletlen, hogy Szent István a fiának, Imre hercegnek szánt Intelmeiben pontosan ezekre az erkölcsi értékekre helyezi a hangsúlyt, amikor így fogalmaz: „Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni. Ennek okából hát …megparancsolom, hogy …ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem még a külföldiekhez is, sőt mindenkihez, aki hozzád járul. Légy türelmes mindenekhez, nemcsak a hatalmasokhoz, hanem azokhoz, akik nem férnek a hatalomhoz.”

És azt már én teszem hozzá, hogy az idézetből egyértelműen kiderül, István pontosan tudta, a hatalommal való visszaélés, a rossz kormányzás mindig az erkölcsi romlással kezdődik.

A demokráciákban még fokozottabban így van ez, hiszen az önkény legapróbb megnyilvánulása is a társadalom minden tagját sérti. Bibó István, a 20. század egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója így írt erről: „Az emberi szabadság és az emberi méltóság egy és oszthatatlan. Ezért az egyik ember ellen, akár társadalmi helyzete, akár származása, akár neme vagy kora címén elkövetett minden sérelem mindenki más szabadságát, méltóságát is veszélyezteti.”

Igen, ennyire magasra kell tennünk az elvárásainkat. És, ha mi – politikai oldalaktól függetlenül – évről-évre Szent István tettei, személye és erkölcsisége előtt tisztelgünk, akkor egyúttal kötelességünk, hogy a mai politikai élet szereplői elé is az általa felállított magas mércét állítsuk.

xxxx

Az új kenyeret megszentelte Varga János római katolikus plébános, Endreffy Géza evangélikus lelkész és a görög katolikus egyház új, budaörsi parókusa dr. Sivadó János, a budaörsi polgármester Wittinghoff Tamás társaságában. A megszentelt kenyérből az ünnepségen résztvevők kaptak egy-egy szeletet.