Három-négy évet terveztek Ausztriában és hat év lett belőle
Pósfai Gábor egyrészt mint a BSC elnökségének tagja, másrészt mint a Decathlon Magyarország ügyvezetője lehet ismerős a Budaörsi Napló olvasóinak. Ám az utóbbi években nem hallottunk róla, hiszen a feleségével és két kislányával Ausztriába költöztek. A legfrissebb hír, hogy visszatértek Budaörsre és hosszabb távon itt is akarnak maradni. E cikksorozat keretében azonban most nem mi mentünk el hozzá „vendégségbe”, hanem őt hívtuk el a szerkesztőségbe beszélgetésre.
Mikor érkeztek haza és milyen érzés újra itthon?
– Két lépésben költöztünk haza, a feleségem és a lányaim, akik 13 és 11 évesek, tavaly augusztusban, elsősorban az iskola miatt, mert a nagyobbik lányomat felvették az Illyés gimnáziumba a hat osztályos képzésre, amit nagy sikernek tartottunk. Én pedig idén márciusig maradtam, hogy kitöltsem a kinti szerződésemet. De sokszor elmondtuk, hogy eredetileg is úgy mentünk ki, hogy tudtuk, haza szeretnénk majd jönni.
Az egyértelmű volt, hogy ide Budaörsre jönnek vissza, ahonnan hat éve elmentek?
– Teljesen. 2012-ben vásároltunk itt egy házat és itt szeretnénk megöregedni a jelenlegi gondolkodásunk szerint. A házat sem adtuk el, illetve nem adtuk ki tartósan, csak barátoknak.
Akkor ugorjunk vissza pár évet, hiszen utoljára a Decathlon Magyarország ügyvezetőjeként tartott Budaörsön sajtótájékoztatót, amin mi is ott voltunk. Hogyan változott meg utána az élete?
– 2005-ben az egyetem után – a Corvinuson végeztem közgazdászként – a Decathlonnál kezdtem el dolgozni, a budaörsi áruházban. Aztán később vezettem a győri és a dunakeszi áruházat is. 2011-ben neveztek ki országigazgatónak, majd hét éven keresztül töltöttem be ezt a pozíciót. De közben részt vettem az osztrák piacra való belépés előkészítésében és 2018-ban jutottunk el oda, hogy Ausztriában megnyílt az első áruházunk. Ekkor ajánlották fel, hogy választhatok, melyik országot szeretném továbbvinni. Több okból is az osztrák mellett döntöttem. Egyrészt hét év után itthon már nehéz volt új motivációt találni és az osztrák projekt, valamit nulláról felépíteni egy nehéz piacon, egy óriási szakmai kihívást is jelentett. Másrészt nagyon jó lehetőségnek tartottam a családom számára, hogy próbáljuk ki magunkat külföldön és a gyerekek is tanuljanak meg egy idegen nyelvet anyanyelvi szinten, ismerjenek meg egy új kultúrát, nyíljon ki előttük a világ. Nem bántuk meg. Három-négy évet terveztünk kint és hat év lett belőle, ami alatt minden elvárásunk teljesült. Szerettünk kint élni.
A gyerekek milyen iskolába jártak?
– Államiba. A cég biztosította volna a magán- vagy nemzetközi iskolát, de nekünk fontos volt, hogy a helyi közösségben éljünk és ne egy mesterséges környezetben. Illetve így nem egészen egy év alatt folyékonyan megtanultak németül.
Mennyire volt más ott a mindennapi élet, mint itthon, miben volt jobb és miért jöttek vissza? Bár ugye ez volt az eredeti szándék is…
– Amit tapasztalunk nyaralás vagy akár síelés közben Ausztriában, a nyugodtságot, a rendezettséget, a kiszámíthatóságot, ez abszolút megvan a mindennapokban. Az élet minden területén tapasztalható emiatt egyfajta lassúság, ami néha jó, néha rossz. Tudjuk, mire számítsunk mivel nagyon szabálykövetőek, de őszintén szólva a mindennapok során számukra sokszor csak egy megoldás létezik és ez a fajta rugalmatlanság (főleg a munkában) néha idegesítő tud lenni. Az üzletek ugyebár ott nincsenek vasárnap nyitva és szombaton is hamarabb zárnak, sőt, hétköznap szintén, tehát ez másfajta keretet adott az életünknek. Ott kevésbé hiszteralizált minden, ami természetesen fakadhat az életszínvonal különbségből is, de ez egyfajta hozzáállás is az emberek részéről.
A közösségi oldalán láttam, hogy folyamatosan követte az itthoni belpolitikai eseményeket, és olvastam olyan posztját, amelyikben éppen kifakadt egy-egy kormányzati döntésre. Összességében vajon tisztábban látta az itthoni helyzetet onnan, mint aki benne él?
– Már kiköltözésünk előtt is többször megfogalmaztam a véleményemet, ha valamivel nem értettem egyet. Viszont mindenképpen szeretném elkerülni azt, hogy úgy állítsam szembe a két országot, hogy kint minden szép, itthon meg minden rossz, mert ez nem így van. Amit viszont nagy problémának látok, hogy sok esetben nem pénz, hanem hozzáállás kérdése az itthoni helyzet javítása. Sajnos nálunk sokan magasról tesznek a dolgokra, nem törődnek a másikkal, ez az, ami leginkább zavar, illetve az, hogy a szakmai viták sem maradnak meg szakmai síkon, hanem mindenbe belefolyik a pártpolitika. Ausztriában is vannak problémák, klikkek, véleménykülönbségek, de azért tudnak beszélgetni egymással az emberek.
Mennyi idő alatt fogadták el önt az osztrák munkatársai, szomszédai, az új környezete?
– Nem volt az elfogadással problémám, különösen Bécs környékén nem. Az egyes régiók, mint Karintia, Tirol stb. meglepően különbözőek, de Bécs környéke, ahol mi éltünk (közelebbről Badenben), eléggé nemzetközi. Ennek ellenére elég hamar úgy döntöttem, hogy jobb például, ha nem angolul beszélek a munkatársakkal, hanem németül, mert sokkal közvetlenebb akkor a kommunikáció egymás közt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy általában véve úgy láttam, a Magyarországról kiköltözött embereknek nehéz kint előbbre jutni, viszont nekem szerencsém volt, hogy eleve az országigazgatói pozícióba küldtek, és mivel az osztrákok nagyon tisztelik a hierarchiát, ez adott egyfajta előjogot.
A felesége is talált munkát?
– Ő rendezvény- és esküvőszervezéssel foglalkozik és a Covid-időszak alatt Home Office-ban még tudott a régi cégének dolgozni, de a bezárások miatt ez a lehetőség hamarosan megszűnt és főként szabadúszóként vállalt el megbízásokat. Emellett persze a család adott neki sok feladatot, hiszen sok esetben már délben befejeződött a tanítás, illetve a gyerekek napi szinten elkezdtek sportolni és hozni-vinni kellett őket.
A hazaköltözés nem hirtelen ötlet volt, mégis mit szóltak hozzá a családban a többiek?
– A feleségem bár nem sürgette, de örült neki. Itthon a közelünkben élnek a szüleink, ez is haza húzott. És azért soha nem éreztük Ausztriát az otthonunknak. Nekünk Magyarországon van az otthonunk. A gyerekek vegyesen fogadták, a nagyobbik lányom, Laura örült, a kisebbik nem igazán, mert széles baráti köre alakult ki, de azóta már itthon is megtalálta a maga társaságát.
A nagyobb lány, mint mondta az Illyésbe jár, és a kisebbik?
– Az Egyesbe. Ahonnan amúgy a gyerekek nem is szakadtak el soha, mert annak ellenére, hogy kint állami iskolába jártak, minden évben osztályozó vizsgát tettek Magyarországon egyéni tanrend alapján az Egyesben.
A decathlonos évek, ha jól értettem, az ön számára a hazaköltözéssel lezárultak. S hogyan tovább? Mik az új tervei?
– A március még rengeteg adminisztrációval járt, kicsekkolás az osztrák életből. Az április már olyan találkozókkal, amelyek az elmúlt években elmaradtak. És most jön az az időszak, hogy kitaláljam, mivel szeretnék foglalkozni. Az eddigi karrierem egy kerek, lezárt történet, ezért most már szeretném magam kipróbálni valahol máshol, de még nem tudom, hol.
Tehát jöhetnek a fejvadászok?
– Alapvetően igen. Nekem mindig az volt a fontos és ezentúl is az lesz, hogy kikkel tudok együtt dolgozni és milyen ráhatásom lehet az ő fejlődésükre. Továbbá, számomra mindig sokkal fontosabbak voltak, hogy melyek azok az események, ügyek, amelyek mellé cégként odaállunk, mint hogy például hány cipőt tudtunk eladni. Persze, mint profitorientált, kereskedő cégnél fontos volt, hogy üzletileg is sikeresek legyünk. Ám pont úgy tudtunk sikeresek lenni, hogy közben egyéb jó dolgokat is csináltunk.
Járt már a budaörsi áruházban, amióta itthon van? Milyen érzés volt?
– Persze, találkoztam régi kollégákkal, vásárolni is voltam és a kapcsolat korábban se szűnt meg. De azért nem járok a nyakukra, nem lenne szerencsés.
Miközben tehát még keresi azt a céget vagy közösséget, ahol a tapasztalataival szívesen látják, azért több közösségnek most is tagja, mint például a Budaörsi Sport Clubnak.
– Igen, itt asztaliteniszeztem 1999-től egészen a kiköltözésig és most újra letaláltam edzésre, amellett, hogy elnökségi tag vagyok a klubban. Egyébként kint is folyamatosan játszottam.
Szívesen bekapcsolódna újra még aktívabban a helyi közéletbe?
– Konkrét megkeresés még nem volt, de mivel rengeteg embert ismerek, abszolút nem zárok ki semmit. Sőt, ez az, amit kicsit irigylek az osztrákoktól, hogy náluk a helyi közösségek mennyire erősek és hogy az emberek mennyire lokálpatrióták, mennyire segítik egymást. Szeretnék én is értékes tagja lenni a budaörsi közösségnek.
Mit szól a most zajló választási kampányhoz?
– Követem, de sajnos Magyarországon jelenleg nagy különbség nincs a kampányban és az azon kívüli időszakban a politikai reklámok aktivitásában. Hivatalos kampányidőszakon kívül is folyamatosan látjuk a plakátokat, halljuk a jelszavakat. Elképesztő károsnak tartom mindezt.
Ausztriából hazaköltözve mennyiben ért egyet azzal, hogy Budaörs az országon belül egy kis mini Ausztria?
– Ez azért nehéz kérdés, mert könnyű lenne ezt annyival elintézni, hogy persze, itt sokkal jobb, mint a keleti országrészben egy kis faluban. Van helyi kultúra, élénk sportélet, vannak helyi civil szervezetek. Ebben mindenképpen hasonlít a város egy átlagos osztrák településhez. De hogy ez miből fakad? A város vezetésének köszönhető, vagy a város eleve jó adottságainak, illetve a magasabb életszínvonalnak? Az arányokra nem tudom a választ, de a fenti tényezők biztosan mind közrejátszanak ebben. Ami biztos, hogy a nyitottság és az aktívabb közélet Budaörsön más hazai településekhez képest magasabb szinten van és ebben a város vezetésének és az itt élő lakosoknak is nagy szerepe van.
Lapunkban ebben az évben kiemelt téma az egészséges életmód. Mit jelent ez önnek és/vagy a családjának?
– Hétéves korom óta sportolok aktívan, kisebb kihagyásokkal, illetve az asztalitenisz mellett most még futok és teniszek. A döntésemben, hogy a munka terén váltok, az is benne volt, hogy kezdett sok lenni és úgy éreztem, hogy elfáradtam, amire az egészségem is figyelmeztetett. Szerencsére az ennek nyomán elvégzett vizsgálatokon nem találtak semmit. A gyerekeim szintén sportolnak, és miután az első években sokmindent kipróbáltak, a nagyobbik kosárlabdázik, a kisebbik pedig teniszezik. Arra vagyunk leginkább büszkék a feleségemmel, hogy szeretnek edzésre járni és örömmel mennek le nap mint nap.
Megköszönve a beszélgetést, hadd tegyem fel az örök HR-es kérdést: hol szeretné magát látni mondjuk tíz év múlva?
– Ez tényleg nehéz kérdés most, mert nem tudok egy szóval válaszolni rá. Nagyon lojálisnak tartom ugyanis magamat, ezt igazolja az elmúlt 19 évem a Decathlonban. S ahogy már erről is volt szó, engem mindig olyan vezetőnek írtak le a kollégák, aki nagyon figyel a csapatra. Inkább HR-esnek írtak le, mint ügyvezetőnek. Szóval azt remélem, hogy tíz év múlva egy olyan helyen leszek és olyan ügyön fogok dolgozni, amit mostanában fogok elkezdeni, és nem fogok addig két-három évente váltani. Ja, és Budaörsön látom magam tíz év múlva is! Én Budakeszin nőttem fel, a szüleim még ott laknak, a feleségem szülei a 11. kerületben, mi pedig itt a kettő között nagyon jól érezzük magunkat. Szóval, tíz év múlva is itt leszek.
A sorozat korábbi cikkei ITT érhetők el.
