Azon a forró júliusi hétvégén, néhány éve, két tizenéves fiatal is vízbe fulladt. Sajnos azóta is minden évben újabb és újabb életeket olt ki értelmetlenül a nyári fürdőzés, az idén a Balaton, a Duna, a Hernád és a Holt-Tisza is beszippantotta már a maga áldozatát, áldozatait, pedig még nincs vége a vakációnak. S van, akiket azért, mert nem tudtak úszni. Élhetnének, ha elsajátították volna az úszás alapvető mozdulatait, de már nem élnek.
S ilyenkor merül fel: vajon miért nem tudtak úszni ezek a szerencsétlen fiatalok? Nem tanították meg őket? Esetleg saját hanyagságuk okolható ezért a végzetes deficitért? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy ahol laktak és iskolába jártak, nem volt lehetőség az úszás képességének elsajátítására? A legkevésbé sem csodálkoznék, ha így lenne. Hiszen Magyarország számos településén csak hírből ismerik a vízzel teli tanmedencét. Nyugtázhatjuk, hogy Budaörs nem ilyen hely, hiszen az Illyésbe és a városi uszodába a testnevelés óra keretében hordják az alsós kisiskolásokat úszni tanulni, de most valójában nem ezzel az – egyébként számunkra örvendetes – ténnyel szeretnék foglalkozni.
Bármilyen borzasztó a fiatal emberek halála, önkéntelenül is asszociációkat kelt. Merthogy úszni tudni kell, az átvitt értelemben is igaz. Manapság csak az marad felszínen, aki tempózni tud az élet képletes vizében. Ezt pedig szintén meg kell tanulni! Máskülönben bárki menthetetlenül alámerül. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy le is nyomhatják a felszín alá, de most ilyesmivel ne bonyolítsuk a történetet.
Eszembe jut az egykori NDK, ahol a látogató borzonghatott a lakónegyedek szürkeségén, viszont mindenütt talált uszodát. A „népi” német állam ezen a téren nem maradt le az NSZK mögött. „Úszni”, átvitt értelemben, viszont az NDK-sok nem tudtak. Ma azonban a keletnémet gyerekeket ugyanúgy megtanítják „úszni”, mint a nyugatiakat. Persze, ismerem a volt NDK munkanélküliségi adatait. Ám azt is tudom: manapság egy adott állásra jelentkező fiataloknál nincs érdemi különbség a nyugatiak és a keletiek felkészültsége között. A németek szakítottak a poroszos iskolával, a magolós, biflázós rendszerrel, s mára általános a készségfejlesztés elsőbbsége. Ha úgy tetszik, nemcsak úszni tudnak, de „úszni” is.
Továbbtekintve egy másik kontinensre, az biztos, hogy az amerikai iskolában tárgyi tudásával a legtöbb magyar gyerek kenterbe verné a helybelit. Erre büszkék is voltunk sokáig, de ez már korántsem annyira egyértelmű, mint régebben. Ám jogos kérdés, hogy a lexikális tudásnak változatlan-e az értéke az internet korában? Hiszen manapság mobiltelefonról másodpercek alatt lekérdezhető bármilyen információ. Amikor még én jártam általános iskolába, legalább száz évszámot fejből kellett fújnia annak, aki kiváló osztályzatot akart történelemből. Mennyi lehet vajon a piaci érteke mostanában az ilyesféle tudásnak? Tartok tőle, hogy csekély.
Aligha árt szem előtt tartanunk, hogy az amerikai fiatalt komoly előnyökkel vértezi fel az ottani iskola. Ilyen például az önkifejezés vagy a személyi marketing képessége, nem is szólva a gyerekekbe belenevelt erős polgári öntudatról. Kiváltképpen el lehet mindezen gondolkodni, amikor egyre-másra tapasztalhatjuk, hogy rendkívül sok hazai tízen- és huszonéves képtelen mondanivalójának szabatos megfogalmazására. Ezért aztán önmagát sem tudja méltányos „áron” értékesíteni a munkaerőpiacon. Számos fiatal frusztráltságának akár ez is lehet az egyik kiváltó oka.
Fentebb amondó voltam, hogy Budaörs szerencsére rendelkezik azokkal az adottságokkal, hogy minden iskolás gyermek elsajátítsa a valódi értelemben vett úszás képességét. De vajon „úszni” is kellőképpen megtaníthatjuk még őket, különösen az iskoláink államosítása után? Sajnos a válasz – a most éppen megérdemelt pihenésüket töltő – pedagógusok erőfeszítései ellenére sem egyértelműen pozitív, és az oktatás színvonalának a romlásáról a következő gondolatsort bizony már nem a nyári tragédiák fogják elindítani. Térjünk hát vissza rá szeptemberben!
Írta Opinionis, fotó Kótány Katica
