A mai napon az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 67. évfordulója alkalmából délelőtt 10 órakor hivatalos megemlékezést tartott Budaörs Város Önkormányzata az ’56-os emlékműnél. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester. Az ünnepi program előadásában közreműködött a Budaörsi Fúvószenekar, a Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus és a Budaörsi Latinovits Színház művészei. Az ünnepség koszorúzással zárult, a város összes jelentős intézményének, szervezetének képviselői rótták le tiszteletüket az emlékmű előtt.
Ma, október 23-án délelőtt 10 órakor szép, napos időben került sor az 1956-os forradalom és szabadságharc 67. évfordulójának alkalmából megrendezett városi megemlékezésére a Szakály Mátyás utcában lévő ’56-os emlékműnél.
Az ünnepség nyitányaként az 1. Számú Általános Iskola kórusa előadta a Kiss Kata zenekar Szétszórt gyöngyszemekhez című dalát.
Wittinghoff Tamás polgármester beszédében felelevenítette az 1956-os forradalom dicsőséges napjait és megemlékezett azokról a hősökről, akik inkább a halált választották, ha szabadok nem lehettek. Majd párhuzamot vont a napjainkban is zajló szabadságharccal, melyet szomszédaink, az ukránok vívnak Oroszországgal szemben. „1956 üzenete félremagyarázhatatlan: egy zsarnokság sem tarthat örökké, a dolgok napok alatt megváltozhatnak, az igazság és a szabadságvágy előbb-utóbb utat tör magának…” – ezekkel a szavakkal zárta beszédét.
A Budaörsi Latinovits Színház két színművésze, Fröhlich Kristóf és Juhász Vince e.h. Faludy György (1956, te csillag) és Ady Endre (Kocsi-út az éjszakában, Intés az őrzőkhöz) verseiből összeállított irodalmi műsort adtak elő, illetve részleteket olvastak föl Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi regényéből.
A Budaörsi Sapszon Ferenc Kórus a Kaliforniában élő – ’56-os emigráns -, zongoraművész és zeneszerző, Neszlényi Pfeiffer Judith Cantata in memoriam 1956 című művéből válogatott részleteket adta elő, vezényelt Krasznai Gáspár.
Végül sor került a koszorúzásra. Budaörsi szervezetek, pártok, intézmények, iskolák, nyugdíjas és egyéb klubok képviselői tisztelegtek az emlékmű előtt a megemlékezés és kegyelet koszorúival, melyek elhelyezésében a Szélrózsa Néptáncegyüttes tagjai segédkeztek. Ehhez a háttérzenét, valamint az ünnepség elején a Himnusz és a végén a Szózat elénekléséhez a zenei kíséretét adta a Budaörsi Fúvószenekar.
Wittinghoff Tamás polgármester hivatalos beszéde alább olvasható:
Hölgyeim és uraim, nagyon sok szeretettel köszöntöm önöket városi megemlékezésünkön.
Ha 1956 októberének első napjaiban két, a politika iránt erősebben érdeklődő ember beszélgetett volna egymással Budapesten, vagy éppen Budaörsön, akkor az a párbeszéd valahogy így hangzott volna.
„Nem lesz itt már soha változás, barátom, ezzel a néppel bármit meg lehet tenni. Mindenki csak gyáván lapít, ellenállás helyett megkötik a maguk kis alkujaikat a hatalommal. A félelem mindennél erősebb. Hiába tudják a lelkük mélyén, hogy a rendszer hazugságra épül, és igazából csak az uralkodó elitnek kedvez, a többségnek nem ad se jólétet, se szabadságot, mégis megfelel ez így nekik. Ráadásul rengetegen el is akarják hinni, amit reggeltől estig harsog a párt médiája arról, hogy hamarosan minden jóra fordul, a gondokat az ellenségeink ármánykodása okozza, akik gyűlölik a magyarok által választott különleges utat.
Látod, a lengyel munkások is hiába tüntettek Poznańban még júniusban, a saját hadseregük verte le őket harckocsikkal, száz halottat hagyva maguk után. Még csak a szovjet hadseregnek sem kellett beavatkoznia.
Hiába szervezkedik hát a budapesti értelmiségiek egy maroknyi csoportja a Petőfi Körben vagy éppen az Irodalmi Újság körül, a hangjuk csak néhány ezer olyan emberhez jut el, akik amúgy is tudnak mindent. A megtévesztett tömegeket nem érik el. Vagy a fiatalokban reménykedjünk? Csak nem gondolod, hogy majd a gyerekek csinálják meg helyettünk? A választási törvény is olyan, hogy azon csak a kommunisták győzhetnek, sikeresen ellenállni pedig nem lehet, hiszen a rendőrség, az ÁVH, a hadsereg, az itt állomásozó szovjet csapatok garantálják a hatalmukat. Reménytelen egy ország ez barátom, mi már nem érjük meg, hogy a kommunisták elveszítsék a hatalmukat, örökre a nyakunkon maradnak.”
Az ország gondolkodó többsége pontosan ugyanígy érzett, mint a két képzeletbeli beszélgetőnk, de 1956. október elejétől, hirtelen mégis minden mozdulni látszott.
Október 6-án újratemették Rajk László egykori belügyminisztert, akit egy hazug vádakra alapozott koncepciós perben ítéltek halálra még 1949-ben. A gyászszertartás, amelyen egyes becslések szerint, 200 ezer ember vett részt, valóságos tüntetéssé alakult, némán vádolva a fennálló hatalmat.
A Petőfi Kör októberi vitái már az ipar és a mezőgazdaság gyökeres átalakítását sürgették, de korábban tartottak olyan beszélgetést is a sajtó helyzetéről, hogy az emberek az ablakokban is lógtak.
Az egyetemek pedig szinte forrongtak. Október 16-án Szegeden, egészen példátlan módon, a kommunista párttól független ifjúsági szervezetet hoztak létre. Aztán a diákság pontokba szedett követeléseket kezdett fogalmazni.
Közben folyamatosan áradtak a hírek Lengyelországból, ahol az ottani kommunista párt egy olyan politikust választott vezetővé, akit az ötvenes évek elején antisztálinista nézetei miatt bebörtönöztek. A visszatérő Władysław Gomułka radikális reformokat hirdetett, amit a Szovjetunió nem nézett jó szemmel. Az oroszok katonai beavatkozással fenyegetőztek, amire a lengyelek október 20-án országszerte heves szovjetellenes tüntetésekkel reagáltak.
A magyar egyetemisták ezért hirdettek szolidaritási tüntetést a lengyel néppel október 23-ra. Addigra azonban már annyira radikalizálódtak a diákok követelései, hogy a 16 pontjuk közül az első a szovjet csapatok azonnali kivonását követelte.
Egy hónap leforgása alatt nagyot fordult a világ Magyarországon, de azt azért még október 23-án reggel sem sejtette senki, hogy a hatalom 24 órán belül összeomlik, az erőszakszervezetei tehetetlennek mutatkoznak, a hadserege szétszéled, és egykori kommunisták követelik majd a többpárti demokráciát. Az addig tehetetlennek gondolt társadalom pedig példátlan nemzeti egységben és hevességgel fordul szembe korábbi elnyomóival.
A kortárs visszaemlékezők közül sokan az eufória szóval írják le azoknak a napoknak a történéseit. „Teljesen idegen emberek borultak egymás nyakába, ölelkeztek össze. Borzasztó nagy boldogságot éreztem, hogy valami olyasmi történt, aminek most mindenki örül.” – írja egy akkori szemtanú. Egy nappal korábban, 1956. október 22-én ugyanezek az emberek még fásultan vagy egykedvűen mentek el egymás mellett az utcán, a villamosra várva idegesen tülekedtek. Ez a fásultság 1956. október 23-án egyik pillanatról a másikra megváltozott.
Ezt az eufória élményt aztán már soha, semmiféle megtorlás nem tudta kitörölni ennek a nemzedéknek az emlékezetéből.
Korábban ismeretlen emberek váltak néhány napon belül hősökké, és a már ismertebbek nőttek messze maguk fölé.
A gyárak dolgozói pillanatok alatt megszervezték magukat a munkástanácsokban, átalakították a hatalmi viszonyokat az üzemekben és hivatalokban, de a településeken is megjelent a demokratikus önkormányzás. Régi pártok alakultak újjá napok alatt, szabad hangú újságok és röplapok öntötték el az utcákat. Alkotó és kreatív energiák törtek a felszínre.
Ez a néhány, szabadságban eltöltött nap sokaknak olyan erőt adott, hogy már nem akartak többé úgy élni, ahogyan korábban. És ezért harcolni is készek voltak. A forradalmat leverni szándékozó szovjet hadsereget és a Szovjetunió vezetőit is megdöbbentette a nem várt és elemi erejű ellenállás.
Diákok, fiatal munkások, lányok és fiúk védték utcáról utcára Budapestet a tankokkal szemben. Míg mások, mint például Bibó István a szellemi és erkölcsi erejükkel álltak helyt. A neves jogtudóst, akit a kommunista rendszer egy könyvtár raktárába száműzött, november 3-án nevezték ki államminiszterré, így csak az elsöprő erejű szovjet támadás megindulásakor, november 4-én hajnalban jelent meg új munkahelyén, a Parlamentben. Dacolva az épületet elfoglaló orosz katonákkal, a kormány egyetlen aktív tagjaként, innen küldte kiáltványait a szabad világnak. Egyáltalán nem szimbolikus cselekedet volt ez, hiszen utóbb kiderült, hogy még Eisenhower, akkori amerikai elnök is felhasználta Bibó egyik írását. Néhány napig ez is segített a világpolitika felszínén tartani a magyar ügyet. Bibó István sokéves börtönbüntetéssel fizetett ezért a helytállásért.
Rengetegen a végsőkig kitartottak, a barikádokon haltak meg, vagy a forradalom után végezték ki őket, de akkor sem alkudtak meg. Az alig 30 éves fiatal forradalmár, Angyal István utolsó szavai ezek voltak: „Én szabad emberként akartam élni, börtönben nem tudok meglenni. Kérem a bíróságot, hogy hagyja meg az ítéletet.”
De Nagy Imre miniszterelnök is kísértetiesen hasonlóan fogalmazott az utolsó szó jogán: „A halálos ítéletet a magam részéről igazságtalannak tartom. Kegyelmet nem kérek.”
Ezek a hőstettek és a magyar társadalom szinte egységes kiállása olyan erőt sugároz mind a mai napig, ami azóta is megriasztja azokat a politikusokat, akik nem a szabadságért küzdenek, hanem csak a saját hatalmukért és a meggazdagodásukért.
Jó okuk volt a hatalmon lévőknek arra, hogy évtizedeken át eltagadják, majd máig tartóan eltorzítsák azt, ami 1956-ban történt.
Nem véletlen, hogy az orosz tankönyvekbe még ma sem lehet beleírni a valóságot, helyette azt tanítják a diákoknak, hogy az 1956-os forradalmat az egykori fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak harcosai és a belső ellenzéket támogató nyugati titkosszolgálatok robbantották ki. Ha ugyanis az igazságot írnák, akkor be kellene ismerniük, hogy birodalmi vágyaktól vezérelve, katonai erővel foglalták el és tartották fogságban a kelet-európai országokat évtizedeken át. Pontosan úgy, ahogyan most Ukrajnát szeretnék bekebelezni.
Szomorú az, hogy ehhez a gyalázathoz a magyar kormánynak egyetlen kemény szava sincsen, miközben épp az orosz agresszió miatt a NATO-hoz csatlakozni szándékozó Svédországot egy, a mai viszonyainkról szóló film miatt akadályozzák abban, hogy a katonai szövetség tagja legyen.
Az is egészen elképesztő, hogy a miniszterelnök nemrég azt állította, hogy az 1956-os szabadságharcosok – vagy ahogy ő fogalmazott, mi „azért vállaltuk a forradalmat és szabadságharcot, hogy kikényszerítsük a tűzszünetet és a béketárgyalást”. A szándéka nyilvánvaló, ezzel próbálta az Ukrajnát érő agresszióval kapcsolatos, minden civilizált néppel ellentétes álláspontját alátámasztani.
De mégis ki kezd el azért harcolni, hogy tűzszünetet kössön? És van olyan józanul gondolkodó ember, aki komolyan hiszi, hogy Moszkvával lehetett volna tárgyalni?
Mérhetetlenül megalázó ez azok emlékére nézve, akik az életüket adva nem holmi tárgyalásokért harcoltak, hanem az orosz csapatok végleges és visszavonhatatlan távozását akarták elérni. Hogy egy szuverén Magyarországon élhessenek békében. Ugyanúgy, ahogyan ma a harctereken küzdő ukránok százezrei is azért harcolnak, hogy a betolakodó orosz csapatok feltétel nélkül hagyják el a független országuk területét.
A történelmet meghamisítani nem lehet, azt nem utólag írják. ’56 szellemiségét és üzenetét átfogalmazni is csak azok felé lehet, akik kritika nélkül fogadnak el bármiféle valótlan állítást.
1956 fenyegető üzenet a hatalmukkal visszaélők számára. Egyúttal reményt jelenthet azoknak, akik ugyanolyan pesszimistán ítélik meg a helyzetüket, mint 1956. október elején az elképzelt beszélgetőink.
Mert 1956 üzenete félremagyarázhatatlan: egy zsarnokság sem tarthat örökké, a dolgok napok alatt megváltozhatnak, az igazság és a szabadságvágy előbb-utóbb utat tör magának…
