Az 1956-os forradalom 66. évfordulója alkalmából délelőtt 10 órakor hivatalos megemlékezést tartott Budaörs Város Önkormányzata az ’56-os emlékműnél. Beszédet mondott Wittinghoff Tamás polgármester, az ünnepi program előadásában közreműködött a Budaörsi Fóvószenekar, a KataPult Kamarakórus és a Budaörsi Latinovits Színház művészei. Végezetül a város összes jelentős szervezetének, intézményének képviselői megkoszorúzták az emlékművet.
Ma, október 23-án délelőtt 10 órakor szép, napos időben került sor az 1956-os forradalom és szabadságharc 66. évfordulójának alkalmából megrendezett városi megemlékezésére a Szakály Mátyás utcában lévő ’56-os emlékműnél.
Az ünnepély elején a KataPult Kamarakórus és Kerekes Bernadett közös előadásában elhangzott Bródy János Ha én rózsa volnék című dala, melyhez ezt követően Wittinghoff Tamás polgármester magyarázatot fűzött, egyrészt a zászlóhoz, ami akkor lenne boldog, ha kifeszítenék, másrészt a dal egyéb üzenetéről, a lánctalpas tankról, ami egyértelműen ’56-ra utal. Bródy János gyerekként ott volt 1956 októberében Nagy Imre beszédénél is és akkor is, amikor a Kossuth téren a tömegbe lövettek. Az állandóan lobogó zászló ugyanis a Kreml tetején található, amit szélcsend idején is valamilyen berendezéssel mindig lobogtattak a Szovjetúnió fennállása idején. A dal a hetvenes évek elején jelent Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezére és el is kelt többezer példányban, mire észrevették és betiltották.
A Budaörsi Latinovits Színház két színművésze, Szőts Orsi és Chován Gábor Örkény István, Pilinszky János, Faludy György és Kányádi Sándor műveiből adott irodalmi műsort.
Végül sor került a koszorúzásra. Budaörsi szervezetek, pártok, intézmények, iskolák, nyugdíjas és egyéb klubok képviselői tisztelegtek az emlékmű előtt a megemlékezés és kegyelet koszorúival, melyek elhelyezésében a Szélrózsa Néptáncegyüttes tagjai segédkeztek.
Wittinghoff Tamás polgármester hivatalos beszéde alább olvasható:
1956. október 23-án kibillent a világ a sarkaiból. Budapesten órák alatt változott egy békésnek induló tüntetés a gyűlölt rendszert megdöntő, mindent elsöprő forradalommá. Pillanatok alatt formálódtak a jelszavak is:
Aki magyar, velünk tart! Vesszen az önkény, éljen a törvény!
És persze a legfontosabb, „ruszkik haza!”.
Akik most itt állunk a budaörsi 56-os emlékműnél, mindannyian hallottunk történeteket azokról a napokról, olvastunk könyveket, a fiatalabbak pedig már az iskolában is tanultak róla, mégis nehéz elképzelnünk, mi zajlott le a lelkekben, ami ilyen viharos változást hozott.
Talán csak a szépírók képesek mélységében megragadni ezt a titkot, különösen, ha személyesen is részesei voltak az eseményeknek. A három éve elhunyt Kossuth-díjas író, Konrád György ilyen volt, ezért is tekinthetjük hitelesnek, ahogyan visszaemlékezett arra a sorsfordító napra.
„Egyszer csak benne voltam a menetben – írja Konrád, leléptem a járdáról, és már benn álltam a magamhoz hasonló fiatalok között. Voltak, akik egymásba karoltak, várták minden utcasarkon, hogy előjön az államvédelmi hatóság, és szétszaggatja a menetoszlopot. Sokan könyököltek az ablakokban, kíváncsi, megrettent, bátorító arcok.
Természeti csoda, ahogy a lakosság egy óra alatt néppé változik. Vége a zsibbadásnak, igenis jogunk van az utcához.
Különös, ők félnek tőlünk, és nem mi tőlük.
A rendszerrel szembefordultak a saját szavai: az iskolában a forradalom szép szó volt, hát most tessék. A népnek is eljön egyszer az ő órája, aki helyett mindig mások beszéltek, maga akar valamit mondani.
Csőcselék! Tessék hazamenni! Nem megy. Figyelmeztető lövések. Visszalő. A szörnyetegen nem fog a golyó. Lidércnyomás!
Órák alatt semmivé olvad, ami éveken át a dolgok kézenfekvő rendje volt.
Az egykor csekélyke ellenzékből, a szinte nem is létezőből nagy és félelmetes erő duzzad. Nem kell nagyon szervezni, az emberek maguktól összejönnek a téren, egy belső parancs szólítja őket oda. Vannak hősök, akik ilyenkor megragadják a zászlórudat, odalépnek a fegyverek elé, és kigombolják a mellükön az inget: “Ide lőjél, ha mersz!”
És akkor kezdődik a jelképes kötélhúzás, hogy kinek van nagyobb elszántsága, erkölcsi ereje, és íme, az egyik végén mind többen, a másikon mind kevesebben húzzák, és az egyensúly fölbillen. Az egyébként óvatos emberek halálmegvető bátorsággal ott maradnak a téren, és ünnepi hangulatot árasztanak.
Ilyenkor nem elég megállni a téren, vonulni kell egyik szimbólumtól a másikig, szobrokat dönteni, börtönt nyitni, elfoglalni a hírközpontot, nyomdagépet, rádiót, televíziót, a hálózatok csomópontjait.
Lehet, hogy ifjúságomból az ötvenhatos év a legemlékezetesebb: az ijedtség hirtelen fogyatkozása és a váratlan felbátorodás.”
Konrád Györgynek megadatott, hogy személyesen élje át a döntő pillanatot: amikor az ijedtség fogyatkozni kezd és váratlanul felbátorodnak azok is, akik addig rettegésben éltek.
De mi is volt a társadalom problémája 1956 októberében? Pontosan ugyanaz, mint 1848 óta mindig. Akkor, 1848-49-ben, a magyar polgári forradalom és szabadságharc idején értette meg egy egész nép, hogy létezik egy másfajta társadalmi berendezkedés, egy jobb, egy hatékonyabb, mint amit addig ismertek. Egy olyan, ahol nem csak egy elnyomó kisebbség érdekei számítanak, ahol ellenőrzött a hatalom, ahol igazi beleszólása van a széles néptömegeknek is a sorsuk alakulásába, ahol szétválasztják a hatalmi ágakat, ahol nem egy személy kezében összpontosul minden döntési lehetőség, ahol szabad a sajtó, a bíróságok, a tudomány, az oktatás, ahol szent a magántulajdon, ahol független a nemzet. És ahol a viszonyítási pont mindig a fejlett nyugat és nem a despotikus kelet.
Bárhogyan is alakult a történelmünk a szabadságharc leverése óta, ezt a szellemet már nem lehetett soha visszagyömöszölni a palackba. Ez bújt elő 1918-ban, 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben is.
Az 1948-as kommunista hatalomátvétel után, amely az orosz katonai megszállás árnyékában történt, talán még egy rövid ideig el tudták hitetni az ország jelentős részével, hogy ezek a változások a kétkezi dolgozók, a munkások és parasztok érdekeit szolgálják. Ám gyorsan kiderült, hogy a demokratikus értékeket semmibe vevő rendszerek egyáltalán nem hatékonyak és még a tisztességes megélhetés minimumát sem képesek biztosítani.
Az is gyorsan világossá vált, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után, Nagy Imre ideiglenes miniszterelnöksége idején az életszínvonal emelkedését kizárólag olyan intézkedések biztosították, amelyek szembe mentek a rákosista rendszer ideológiájával.
Az 50-es évek elején a személyi kultuszt kiépítő Rákosiék tökélyre fejlesztették a manipulációt, kizárólag a párt kezében lévő médiából lehetett tájékozódni. Bár a propagandával ellentétes hétköznapi tapasztalatok valamennyire felnyitották az emberek szemét, de sok szörnyűségről mégsem tudtak. A Nagy Imre által a munkatáborokból és börtönökből kiengedett politikai foglyok elbeszéléseiből ismerték meg a rendszer valódi, brutális arcát, amely borzalmasabb volt, mint addig sejtették.
És amikor felnyílnak a szemek, akkor a hatalommal visszaélők számára igen súlyosak a következmények.
Amikor 1956-ra emlékezünk, akkor önkéntelenül is a jelennel hasonlítjuk össze azt, ami akkor történt. És bizony egyre riasztóbbak a párhuzamok.
1956 hősei azért adták az életüket, hogy végleg megszabaduljunk az akkori Szovjetunió, a mai Oroszország halálos ölelésétől és soha többé ne nevezzük barátságnak azt, amikor nagyhatalmi törekvéseik révén ránk erőltetik az akaratukat, társadalmi berendezkedésüket.
Egyenlő esélyekkel induló, versengő többpártrendszert akartak. Napok alatt aktivizálódtak a régi pártok és újak is létrejöttek.
Gyűlölték az egyszemélyi hatalmat és a személyi kultuszt.
1956-ban azért harcoltak, hogy ne egyetlen párt kezében legyen a sajtó, hogy senki ne manipulálhassa a társadalmat. Október 23-a után tucatjával indultak el a legkülönfélébb irányzatú újságok, hogy sokszínűvé váljék a nyilvánosság.
Haragjuk azért zúdult az ÁVH-ra, mert az is az uralkodó párt néhány személyéhez kötődött, mindenféle társadalmi ellenőrzés nélkül. A diktátor által kézi vezérelt erőszakszervezet volt.
Elegük volt abból is, hogy időről időre kijelölték számukra, hogy aktuálisan kit kell gyűlölni.
Az 1956 előtti rendszer is gyűlölte az értelmiséget, a tudást, a tanárokat, akik netán öntudatos és a világban jól eligazodó gyerekeket nevelhetnek.
A forradalom alatt elemi erővel tört fel az önigazgatás, az önkormányzás iránti vágy, mint a demokrácia természetes állapota. Munkás és üzemi tanácsok alakultak, a falvakban is a legrátermettebbek vették át spontán módon a helyi hatalmat.
Azt is tudták, hogy működésképtelen az a gazdaság, amelyben az állam akarja meghatározni az árakat és a termelés irányait. Ahogyan azokban a napokban Bibó István, a korszak egyik legjelentősebb politikai gondolkodója papírra vetette: „A kapitalizmus…annyiszor bejelentett összeomlása és szétrohadása sokadik évtizedében több vitalitást mutat, mint bármely világmegváltó zsarnokság.” Igen, Bibó már akkor tisztán látta, hogy a hanyatló nyugatról papoló zsarnokok csak a saját unortodox politikájukat akarják elfedni, ami mindent hoz csak szabadságot és jólétet nem.
A forradalom kirobbanása előtt nem lehetett őszinte párbeszédre kényszeríteni a hatalmat, nem tárgyaltak senkivel, az érdekvédelmet kiüresítették, nem maradt szelep, csatorna, ahol oldódhattak volna a feszültségek. Ezért torkollott a folyamat erőszakba.
Az 1956-os forradalom emléke reményt ad mindenkinek, hogy a diktátorok hatalma soha nem örök. Azok számára azonban, akik a hatalom kizárólagos megragadására törekszenek, a szorongás állandó forrása 56, mert ahogyan Konrád György olyan vészjóslóan megírta: a lakosság akár egy óra alatt is néppé változhat.
Az irodalmi összeállításban elhangzott, tragikusan aktuálisnak tűnő verset a költő 1980-ban írta:
Faludy György: Tanuld meg ezt a versemet
Tanuld meg ezt a versemet,
mert nemsokára könyv sem lesz,
költő se lesz és rím se lesz,
és autódhoz benzin se lesz,
és rum se, hogy leidd magad,
mivel a boltos ki se nyit,
s kivághatod a pénzedet,
mert közeleg a pillanat,
mikor képernyőd kép helyett
halálsugarat közvetít,
s mert nem lesz, aki megsegít,
ráébredsz, hogy csak az maradt
tiéd, mit homlokod megett
viselsz. Ott adj nekem helyet.
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
s mondd el, mikor kiöntenek
a lúgtól poshadt tengerek,
s az ipar hányadéka már
beborít minden talpalat
földet ,akár a csiganyál,
ha megölték a tavakat,
s mankóval jön a pusztulás,
ha fáján rohad a levél,
a forrás dögvészt gurguláz
s ciánt hoz rád az esti szél:
ha a gázmaszkot felteszed,
elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hogy elkísérjelek. Lehet,
s túléled még az ezredet,
s pár kurta évre kiderül,
mert a bacilusok dühödt
revánsa mégse sikerül,
s a technológia mohó
hadosztályai több erőt
mozgatnak, mint a földgolyó-
memóriából szedd elő
s dúdold el még egyszer velem
e sorokat: mert hova lett
a szépség és a szerelem?
Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet,
hadd kísérlek, ha nem leszek,
mikor nyűgödre van a ház,
hol laksz, mert nincs se víz, se gáz,
s elindulsz ,hogy odút keress,
rügyet, magot, barkát ehess,
vizet találj, bunkót szerezz,
s ha nincs szabad föld, elvegyed ,
az embert leöld s megegyed-
hadd bandukoljak ott veled,
romok alatt, romok felett,
és súgjam néked: tetszhalott,
hová mégy? Lelked elhagyott,
mihelyest a várost elhagyod.
Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet , hogy odafenn
már nincs világ, s te odalenn
a bunker mélyén kérdezed:
hány nap még ,míg a mérgezett
levegő az ólomlapon
meg a betonon áthatol?
s mire való volt és mit ért
az ember, ha ily véget ért?
Hogyan küldjek néked vigaszt,
ha nincs vigasz, amely igaz?
Valljam meg, hogy mindig reád
gondoltam sok-sok éven át,
napfényen át és éjen át,
s bár rég meghaltam, most is rád
néz két szomorú, vén szemem?
Mi mást izenhetek neked?
Felejtsd el ezt a versemet!
