Az október 23-i forradalom és szabadságharc előestéjén, bár maradtak üres székek, sok budaörsi volt kíváncsi a városháza dísztermében rendezett VIVART Budaörsi Sinfonietta ünnepi hangversenyére. A hangulathoz illően először Brahms Tragikus nyitányát, majd Brahms IV. (egyben utolsó) szimfóniáját hallgathattuk meg. Az előadás után szűnni nem akaró hosszú vastapssal ünnepelte percekig a közönség a nagyszerű előadást.
„Mérce és igazodási pont lett 1956, amely nem hagyja magát üres protokolláris ünneppé silányítani, mert nagyon fontos mondanivalója van a későbbi generációk számára is” – mondta az ünnepi koncert előtt Wittinghoff Tamás polgármester, mellyel megnyitotta az október 23-i budaörsi megemlékezéseket, majd Tóth Anna zenetörténész vette át a szót és osztott meg érdekes és kevésbé ismert részleteket az előadandó zeneművekről.
Wittinghoff Tamás megnyitója
Az október 23-i forradalom évfordulójának előestéjén, hagyományosan összejönnek itt a városházán a komolyzene rajongók, hogy a Vivart Budaörsi Sinfoniettának köszönhetően ráhangolódjanak az ünnepre.
A három nagy történelmi esemény, az államalapítás, az 1848-as szabadságharc, illetve az 1956. októberi forradalom közül, kétségtelenül ez utóbbi kötődik legközvetlenebbül hozzánk. Nem csak azért, mert akik most itt ülnek, azoknak a szülei mindenképpen, de akár önmaguk is átélték azokat a viharos napokat. Hanem azért is, mert az akkori események és következményeik kitörölhetetlenül beépültek politikai gondolkodásunkba és reflexeinkbe.
Meghatározó például, hogy ki hogyan szocializálódott. Olyan családban nőtt-e fel, ahol mély hallgatás volt erről, vagy otthon bátran beszéltek ugyan róla, de kifelé vigyázni kellett. Előbbiek számára drámai volt megismerni az igazságot, míg az utóbbiakat a megalkuvás gyakorlata nyomasztotta. És voltak persze olyanok is, akik nem hallgattak, ők nem kerülhették el a sorsukat…
A szocializmus kultúrpolitikájának híres három T betűje, a tilt, tűr, támogat, hátterében meghúzódott még három tabu. Bármilyen hosszúra is engedték a művészek pórázát, három dologról soha nem lehetett őszintén beszélni: a párt egyeduralmáról, a szovjet megszálló csapatokról és 1956-ról.
Jó okuk volt arra, hogy éppen ezeket a témákat tartották tilalmasnak, hiszen pontosan ezen a három elemen nyugodott a hatalmuk. Az egypárti diktatúrán, a szovjet katonai jelenléten, valamint a történelemhamisításra alapozott felejtésen, ami 1956-ra vonatkozott.
Az akkori pártvezetők nem csak a tankönyvekből, de a saját fejükből is szerették volna örökre kitörölni azt a rettenetes emléket, amikor a társadalom egy emberként kelt fel ellenük. Egészen a rendszerváltásig örökké az lebegett a szemük előtt, hogy mindez újra megtörténhet.
1956 ősze a tiszta beszéd időszaka volt. Az elnyomók szemébe mondták az igazat, mások önként ismerték be, hogy „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon.”
1956-ban világossá vált, hogy a demokrácia nem elvont tankönyvi fogalom. Kiderült, pontosan tudták az egyetemisták, a munkások, a téeszekbe bekényszerített parasztok egyaránt, hogy mikor sértették meg a jogaikat, mikor tiporták lábbal a demokráciát, mikor cselekedtek vezetőik az ő érdekeik ellen, és mikor árulták el népüket és hazájukat.
Mérce és igazodási pont lett 1956, amely nem hagyja magát üres protokolláris ünneppé silányítani, mert nagyon fontos mondanivalója van a későbbi generációk számára is.
Azt üzeni, hogy a társadalom, ha sokáig hallgat is, a lelke mélyén tudja, hogy mikor sértik meg a demokratikus normákat, mikor aláznak meg embereket, rekesztenek ki egész társadalmi csoportokat, és mikor döntenek a hatalmon lévők a társadalom érdekei helyett a maguk javára.
És azt is tudják az elnyomottak és az elnyomók egyaránt, hogy van egy pont, amin nem lehet túlmenni. A kiszolgáltatottakat ez reménységgel tölti el, a hatalmaskodókat pedig rettegéssel.
Ezen az estén azon művészek, zenészek, színészek, írók és festők előtt is tisztelgünk, akik életüket és karrierjüket kockáztatva vettek részt a forradalomban és leverése után sem tagadták meg elveiket.
Ebben segít nekünk Brahms Tragikus nyitánya, amelyet a VIVART Budaörsi Simfonietta ad elő, Török Géza vezényletével.
Szép estét, méltó megemlékezést kívánok!
Tóth Anna ismertetője
Brahms egyik szeme sírt, a másik nevetett 1880 körül, amikor gyors egymásutánban megírta az Akadémiai ünnepi, majd a Tragikus nyitányt. Jóllehet egyiket sem követte zenés színpadi mű, ahogy azt egy nyitány megkövetelné, a forrásokból azonban tudni lehet, hogy éppen ebben az időben kért a komponistától a bécsi Burgtheater igazgatója kísérőzenét Goethe Faustjához. A tervezett műből csupán a nyitány készült el, amelynek ősbemutatóján a Bécsi Filmharmonikusokat a győri születésű Richter János vezényelte 1880 decemberében.
A nyitány hangulata mintha Brahms kedélyét mintázná abban az időben és erősen magán viseli a komponista stílusjegyeit: hangszerelése súlyos, kompakt, tematikája férfias pátoszú, szenvedélyes, kifejezésében szemérmesen tartózkodó.
Brahms IV. szimfóniájának, mely az est második részében került műsorra, szintén van magyar vonatkozása. 1885. október 25-én Hans von Bülow vezényelte Brahms utolsó, IV. szimfóniájának meiningeni ősbemutatóját, ám amikor a bécsi közönség először hallhatta a darabot, újból Richter János állt a karmesteri dobogón. Nem minden feszültség nélkül várta a premiert a komponista, hiszen amikor a szigorúan kritizáló baráti társaságban Ignaz Brüllel előadta a zongorára, négy kézre készült változatot, a legendás muzsikusok-zenei szakírók, név szerint Joachim József (akinek hegedűversenyét ajánlotta), Clara Schumann, Eduard Hanslick és az életrajzát is megíró Max Kalbeck felhördülve javasolták például papírkosárba dobni a Scherzo tételt – amit aztán a bécsiek bravózva követeltek megismételni. A IV. szimfónia Brahms kiforrott zenei nyelvezetének tanúbizonysága, amelyet sokáig próbáltak a másik háromhoz hasonlóan valamilyen jelzővel felruházni. S ha végighallgatjuk a négytételes művet, megerősítve az alkotó Bülownak írt soraival: „Remélem, a nagyközönségnek tetszését elnyeri majd. Bár tartok tőle, hogy túlságosan árad belőle a mi hűvösebb éghajlatunk…, mert nálunk bizony nem érnek édessé a cseresznyék, te nem kóstolnál belőlük”, nem ér minket meglepetésként, hogy az e-mollban írt kompozíció az Elégikus melléknevet kapta az utókortól.
Írta: Eller Mária
Ma délelőtt 10 órai kezdettel folytatódik az 1956-os forradalom és szabadságharc 62. évfordulójára szervezett budaörsi megemlékezés az ’56-os emlékműnél. Beszédet mond Wittinghoff Tamás polgármester, az ünnepi műsorban fellépnek a Budaörsi Latinovits Színház művészei, az Egyes Számú Általános Iskola énekkara és a Budaörsi Fúvószenekar.
