A szeptemberi klubnapra rendkívüli közgyűlést kellett összehívni. A Budakörnyéki Látássérültek Közhasznú Egyesülete, röviden Buláke ugyanis a nevét Új Látásmód – Buda-környéki Látássérültek Egyesületére, röviden Új Látásmód Egyesületre változtatta. Ezt kellett a tagokkal is megszavaztatni. Az egyesület dolgozói és az önkéntesek nagy izgalommal várták az érkezőket a Budaörsi Nyugdíjasok Házában. A hatalmas ablakokkal körülvett helyiségben az asztalok egymás mellett sorakoztak, rajtuk apró süteményes tálcák és ásványvizek.
Egyszer csak megérkezett az első látássérült tag, egy idősebb néni. Aztán sorra a többiek. Volt, aki egyedül, volt, aki fehér bottal és volt, aki autóval jött. A terem lassacskán megtelt. Én azt a feladatot kaptam, hogy írjam össze a jelenlévők nevét és írassam alá velük a jelenléti ívet. Ez a látássérülteknél nem olyan egyszerű feladat, de valahogy megoldottam. Aztán odavittem a lapot az egyesület egyik munkatársának és szabadkozva így szóltam: „Sajnos az aláírások nem mindig ugyanabba a sorba kerültek, ahol a név szerepel.” „Nem baj. Emberélet nem múlik rajta” – szólt barátságosan a kollegina és rám mosolygott. Megkönnyebbülve mosolyogtam vissza. „Ezt az alelnöktől tanultam én is” – fűzte hozzá magyarázólag. Szólni sem tudtam, mert már kezdődött a szavazás. Egy-két hozzászólás után szinte egyöntetűen elfogadásra került az új név: Új Látásmód Egyesület. Ez mindenféle értelemben találó erre a közösségre.
A rendkívüli közgyűlés komoly feladatai után jöhetett a szórakoztató klub foglalkozás. Élő zene biztosította a jó hangulatot. A lakodalmas nótáktól a slágerekig minden sorra került. Az egyesület tagjai táncra is perdültek. Majd egy jókedélyű, sportos férfi vezetésével kialakult a szokásos vonatozás. Az elejéről a vidám férfi odajött hozzám: „Látom almát eszel” – szólt barátságosan. „Igen, így dél felé megéheztem”. Majd így folytatta: „Te mennyire látsz?” „Én jól látok” – válaszoltam. „Én az almát még látom, amit eszel, de mást már nem. Három százalékkal látok az egyik szememmel, a másikkal semmit” – mondta. „Nem is tűnt fel, hiszen olyan jól vezetted a kis táncos vonatot” – bíztattam. „Köszi” – mosolyodott el, majd tovább érdeklődött: „Te mit csinálsz?” „Ahol tudok, segítek” – feleltem. „Én is” – derült fel az arca. „A múltkor is füvet nyírtam az egyik háznál. Aztán keresztül mentem a levendulákon. Semmi nem maradt” – nevetett fel, majd hozzáfűzte: „Jövőre kinő!” Azzal visszaszaladt a kisvonathoz szórakozni.
„Emberélet nem múlik rajta!” – kiáltottam utána én is nevetve az újonnan tanultakat.
Írta: Tasnádi Tímea
Bővebben: Új Látásmód Egyesület BULÁKE | Budaörsi Gyógymasszázs Stúdió (ujlatasmod.hu)
