A kerámia szimpóziumon ezen a héten készült alkotásokból ősszel nyílik majd kiállítás, de tegnap délután a nyílt napon bárki bepillantást nyerhetett az itt folyó munkába a Köztér 18. szám alatt.
Idén harmadszorra rendezték meg a kerámia szimpóziumot Budaörsön. A TOGETHER 3.0 során a KözTér18 Közösségi Alkotótérben ezen a héten együtt dolgoznak kortárs keramikusok, művészeti egyetemi hallgatók és kerámia OKJ képzésre készülők. A fő téma: máz alatti kobaltos porcelánfestés. Azért kobaltkék – tudtuk meg csütörtök délután a nyílt napon Rátonyi Kingától, a programot vezető művész-tanártól -, mert az bírja az égetés során akár az 1200 Celsius fokot úgy, hogy nem változtatja meg a színét. Már az ősi kínaiak is gyakran használták.
A szimpóziumon meghívott vendégek is részt vettek egy-egy délután, így Takács Kati a Budaörsi Latinovits színház tagja, Mátrai Péter építész, zeneszerző és Szabó T. Anna budaörsi író, költő. Aki egy verset is írt erre az alkalomra, ami a falakra került. (A verset lásd lent.)
A szimpózium célja egyrészt az, hogy aki fontolgatja az itt folyó kétéves nappali keramikusképzésre a jelentkezést, előtte kipróbálhassa magát. Rátonyi Kinga és csapata 2011 óta számos közösségi művészeti alkotást szervezett, tervezett és bonyolított le, lásd az Ilyés gimnázium kapuját, oszlopait és támfalát vagy akár a budaörsi Mapei Kft. bejáratát. Az utóbbit nem véletlenül emeltük ki, hiszen a cég speciális anyagokkal rendszeresen támogatja őket.
Az egy hét alatt elkészült munkákból októberben nyílik majd kiállítás a Garázs Galériában, tehát a Köztér 18. szám alatt (félúton a néhány méterre a felújításra váró egykori udvarház, majdani kulturális központ, benne most a PostART épülete és a szintén a művészeknek átadott Zichy major között).
Szabó T. Anna dedikálta a versét a kerámiákon. Az alábbiabaín a megnyitón elhangzott beszédét olvashatják:
Üldögélek egy kicsi csendes téren, ahol nem szoktam időzni, mert évek óta nem üldögélek sehol csak úgy, mindig tól-ig sietek, ide-oda csapódom szorongások és határidők közt, de most van pár percem, hamarabb ideértem, nézelődöm hát, csak úgy. Felettem az ég, előttem kicsi szökőkút-víztükör, megy már lefele a nap, Budaörs kezd elcsendesedni. Főleg egy házat nézek, egy nagyon különös házat, azt, ahova jöttem, Köz tér 18, rá is van írva, itt várnak. Közösségi alkotótér. Egy izgalmas és lelkes művészcsoport. Egy ház, amit nem lehet eltéveszteni. Egy ház, amelynek nincs párja, mert megismételhetetlen, és folyton nő és változik, akár egy organikus élőlény. Az öreg falak repedéseit, mint várfalakat a borostyán, mozaikok futják be, a tekintet pedig gyíkként követi a villódzó, változékony, vicces és vad felszínt, meg-megpihenve közben az égkék színfoltok cifra betonkapaszkodóin vagy egy sárkányfejen. A művészet annyi, mint szépen kitölteni a teret, mondta egy régi mester. Nap, szivárvány, rózsa, mintha valami rég elfeledett kaleidoszkópba néznénk bele, és felragyognának gyermekkorunk színei. Mexikó, Gaudi, szecesszió, játék, bátorság, öröm. A muránói üvegmozaik úgy ragyog és irizál az alkonyi fényben, mint egy szappanbuborék felszíne. Varázslat. Csak el ne pattanjon.
Neil (Wolstenholme) hív be aztán a kicsi kertbe és a szintén nem túl nagy kinti műterembe, Kingától rögtön kapok teát és szörpöt, elvarázsolt térben vagyok, a legerősebb érzésem mégis az otthonosság. A sárga fenyőfa asztalon már várnak rám az alkotások, és ahogy egyszerre próbálom befogni és felfogni a tárgyakat és a látvány egészét, enyhe szédülés fog el. Időbe telik, amíg megértem, miért: azért, mert hirtelen nem tudom, ki vagyok, hol vagyok, mekkora vagyok. Megszűnik a testérzékelésem, feloldódnak a határaim, ott élek én is a tárgyak között, de hol emberként, Hári Andrea és Neil Wolstenholme kézbe való tárgyait nézve, hol Boleman Bence rommá tört üres házaiban kétségbeesett hangyányi figuraként futkosva, hol pedig toll méretű sirályként lebegve Ráthonyi Kinga kéktükrös tengerei és porcelán pöttyei felett. Berántott a mű a saját terébe.
Eszembe jut egy részlet az Érzékelés című tankönyvből, azóta kikerestem, idézem:
„Függetlenül attól, hogy milyen távolságból nézzük az épülete(ke)t, a természetes látványok vagy tárgyak (fák, sziklák, bokrok stb) képei általában nagyon sok téri léptékben tartalmaznak információt, a nagyon finomtól egészen a nagyon durváig. A néző céljai htározzák meg, hogy ennek az információnak mely tartománya a legkiemelkedőbb. Mivel a célok változnak, lehet, hogy most az egyik lépték fontosabb, mint a másik, de később kevésbé fontos lesz. Néha az a fontos, hogy az erdőt lássuk, máskor meg a fákat vagy a leveleket lényeges látnunk. Ideális esetben az agyunkban a látvány neurális reprezentációja egyszerre tartalmazza az összes léptékű információt. A látórendszer, mivel a látvány vagy a tárgyak minden léptékű reprezentációjához hozzáfér, meg tud oldani olyan problémákat is, amelyek egyébként megoldhatatlanok lennének, ha csak egy reprezentációt használnánk. (…) Az emlősök látórendszere nagyon alkalmas arra, hogy a látványról egyszerre több különböző léptékben készítsen reprezentációt.”
A lépték leképezésének szédítő folyamatából a letapogatás gesztusa ragadott ki: kivételesen engedélyt kértem az érintésre, és mint a gyermek, azonnal ujjbeggyel próbáltam megérteni a tárgyakat, az ipari táj óriás lánctalpait és a fehér porcelán könnyű madárcsontvázát. Igen, így már nem tévedek el: nemcsak látom Hári Andrea fűszertartóinak raszteres betontalpát, de tapintom is a felület simaságát és gödreit, az ujjam örül az ökörvér-máz síkos hidegének, és már nemcsak én, de a tenyerem is mosolyog, ahogy a matchbox-nagyságú porcelánmarkolókat megérinti. Biztonság ez, hiszen a szem számára megfordult a tér: a munkagépek talpnyomai nem vízszintesek, hanem függőlegesen felfele vagy lefele tartanak. Amikor pedig a gépek alatt a munkagödörbe néznénk, az egy törékeny tetővel lefedett fényes-finom porcelán üreggé válik, aminek a beton durva szürkesége adja meg a szükséges gravitációt. Mintha az üreg maga is nem lefelé húzna, hanem felfelé szállna, de fényes terét a földön tartja a súly.
Ugyanilyen kontraszt vár Neil Wolstenholme tárgyainál, a törékeny rács aranya és az el nem roppanó csigavonalak közt, ahogy a szem ide-oda ugrál, hogy a fókuszt megkeresse az ismétlődő, de egymásra kopírozódó formák terében – olyan ez, mint egy tánc, valami durva balett, egyszerre szögletes és kerek, vagy inkább folyékony és kemény, mint a sebes patak bukdosása a köveken.
A víz érzete továbbsodor Ráthonyi Kinga álomterébe, a magányosan üldögélő vagy álldogáló meztelenfehér, de mégsem törékeny alakok alatt kavargó flitterfinom, ám mégis veszélyes színtenger dinamikájába. Ujjam begyével érzem a mozaik hullámmozgását. Miféle vágyakozás feszíti itt a fákat? Mitől örvénylik a víz, mitől mozog a nyugalom? A révületet okozó bolondgomba pöttyeitől és a sziklán kuporgó lányalak piros cipős gyufafej-lábacskájától ritmikus zene kezd lüktetni bennem, valami ráolvasó vagy varázsmondóka:
Kis tűz vagyok, nagyra vágyok:
felgyújtani a világot!
Lobog az élet tüze a vízen, az üveghegyen is túl, a piros ajtón, az aranyalmán, a puha szőrök érzéki vörös és fekete rikoltásán is túl, nemcuki, nemcuki, jó vad, mint az acél, mikor olvad.
Olvadás és keménység, anyagok átalakulása, tűz, máz, fény és szilánk, erő és törékenység – a keramikusok mindennapi varázslata. Tűzszobor, fényszobor.
Házszobor, jut eszembe a szó, ahogy Boleman Bence szétszaggatott tornyait megérintem. Mint a fészkükből kirobbantott darazsak, úgy tűnünk el a házainkból, a szobánk fala, mint a papír, csontjaink, mint a porcelán. De a dőlésben és szaggatásban, a múlásban és a pusztításban mégis micsoda erő! Milyen időtlenség a roncsokon! Kakasviadal, bolhaverseny, ennyi az egész, és mégis! Babilon, Bábel, Uruk, Koszovó, ikertornyok, Aleppó… Aki fentről figyel, mint a héja, annak ez is csak a tojáshéja valaminek, hideg burka a tűznek életnek, ami volt-van. Milyen érzés lehetett megteremteni a pusztítást? A hamuval beszórt üregeket, rovaréletünk szobányi sejtjeit? Inkább meg se kérdezem – ezeket a házakat félelmetes még megérinteni is.
Eszembe jut, hogyan futtattam végig derűs tekintetemet az imént a színes házfal mozaikjain. Csakazértis, gondolom magamban. Minden lépték emberlépték, ha van ember, aki meglépje. Hétmérföldes csizmával, piros topánkával, bíborral, bársonnyal, diadalmas gyöngyös koszorúban. Csakazértis. Szemben a pusztítással, de nem valaki ellen, hanem valakiért. Egy közösségért, akik együtt formálnak arcokat agyagból, együtt raknak mozaikot a szürke falakra, szabadító ritmust és fütyülnivaló dallamot adnak a szorongó, és egyre szorongatóbb mindennapoknak. Nem fenyegetni: teremteni kell, gondolom magamban, nézem a színes házat, a laza kertet, a műterem menedékét, és örülök.
És én is dallamot hallok magamban, mindenféle lüktető hangot, mélyet-magasat vegyest, ahogy, mint mozaikból a képet, hangtörmelékekből rakják össze a szavakat. A képzelt kórust nem tudom egyedül megjeleníteni, de búcsúzóul megpróbálom érzékeltetni a sokféleségből összeálló közös ritmus örömét: „Terem teremtettem. / Megteremtettem / teremtett terem. // Kila / kilakititt / alakit aki lakikitt // alakotalakit / alakot a lakó / alakotalakítalakó // házahaza / hazahozza / hozzáhozza / haza // alakotalakit / alakot a lakó / alakotalakítalakó // Terem teremtettem. / Terem teremtettem. / Megteremtettem / e teremben terem”.
