Olvasóink visszajelzései szerint az információs tartalomban nincs hiányérzetük lapunkat forgatva, de jó lenne, ha több rövid, humoros, irodalmi értékű írást is közölnénk. E kívánságnak szeretnénk eleget tenni sorozatunkkal, melynek szerzője a budaörsi városházán töltött el tizenkét évet. A történetek, amelyeket megosztott olvasóinkkal, természetesen itt játszódnak.
Még dolgozós koromban is ritkán jártam ki Budaörsre autóval. Jó a tömegközlekedés, minek szennyezzem a levegőt? – gondoltam. Meg néha nyáron, ha korán ébredtem, kigyalogoltam, ez pontosan tíz kilométer volt a lakásomtól, kicsit sietve két óra alatt megvolt. De persze, ha tudtam, hogy estig nyúló program lesz, meg vásárolnom is kell, akkor kocsiba pattantam.
Egy hétfő derűs reggelén a bevásárlás után indultam a városházára és éreztem, hogy kedvenc Toyotám sántít, az index jobbra leáll. A vészvillogó bekapcsolása után kipattantam a járgányból és láttam, hogy a jobb első kerékgumi laposodik. Gebedj meg! – gondoltam, de hála az égnek, közel volt a gumisom, így kettesben és vészvillogóval elbicegtem hozzá. Megnézték és ugyanazt látták, amit én. Mondá a szerelő, hogy fél óra alatt meglesz. Addig beszóltam a munkahelyemre, hogy kések. Holott utálok késni, az egy galádság, de hát ezt nem én varázsoltam magamnak. Huszonöt perc múlva kész volt a járgány gumija, fizettem, megkaptam a slusszkulcsot és a szerelő egy kis, mintegy 10×15 mm-es fémlapocskát rakott a markomba: „Ez fúródott a gumi barázdái közé” – mondta. Elámultan néztem és felkiáltottam: „De hisz ez arany!” És ezzel elköszöntem, irány kifelé. Még visszafordulva láttam, hogy szerencsétlen melós meglehetősen bambán csak néz utánam. Persze valójában rézlap volt, amit talált, de én jót somolyogtam a huncutságomon.
A sorozat korábbi cikkei ITT és ITT és ITT olvashatók.
Írta: Ládonyi János
