„Keress valakit, hidd el, nem vagyok pótolhatatlan, és te nagyon nem vagy magányos típus!”
Most induló, a tervek szerint 14 részes cikksorozatunkban a társkeresésről lesz szó, már negyven-, ötven-, hatvanéves kor felett, vagy akár még idősebben. Illetve nekik szeretnénk szakemberek tanácsaival segíteni abban, hogy e folyamat során ne sérüljenek, hanem sok örömet kapjanak. A későbbiekben sok-sok egyéni történetet is bemutatunk, akik vállalják, azok esetében névvel, akik nem, azok esetében megváltoztatjuk a nevüket, ami azonban semmit nem von le az általuk elmeséltek tanulságaiból. Ehhez a részhez még lehet jelentkezni interjúalanynak.
Amikor egy idős párt látunk kézen fogva sétálni, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy egész életet éltek le egymás mellett, szeretetben, boldogságban és a legtöbben irigykedünk kicsit. Pedig ez – sajnos – nagyon ritkán van így. Bár, amikor fiatalon ismerkedünk, házasodunk, szinte mindenki abban reménykedik, hogy az igazit találja/találta meg. Csakhogy egyfelől a szerelem, mint tudjuk, gyakran elvakít, és miután jönnek a gyerekek, egy ideig a kedvükért kompromisszumot kötünk, de ahogy nagyobbak lesznek, változtatni akarunk. Másfelől a sors ott is közbeszólhat, ahol tényleg lelki társak vagyunk, mert a betegség és a halál bizony nem válogat.
Egyes felmérések szerint közel két és fél millió nő és férfi él Magyarországon egyedül, vagyis minden negyedik magyar. Ebben természetesen benne vannak azok a 20-39 évesek is, akik még soha nem éltek tartós párkapcsolatban, egyes definíciók szerint ők a szinglik, és a statisztikai adatok szerint az egyedülállók 75 százaléka ebbe a korcsoportba tartozik. A fennmaradó 25 százalék, tehát mintegy 600 ezer ember azonban 40plusz, 50plusz, 60plusz évesen vagy akár még idősebb korban keresi új párját.
Most induló, a tervek szerint 14 részes cikksorozatunkban róluk lesz szó. Illetve nekik szeretnénk szakemberek tanácsaival segíteni abban, hogy e folyamat során ne sérüljenek, hanem sok örömet kapjanak a társkeresés során, illetve sok-sok egyéni történetet mutatunk be. Akik vállalják, azok esetében névvel, akik nem, azok esetében megváltoztatjuk a nevüket, ami azonban semmit nem von le az általuk elmeséltek tanulságaiból.
Többen is kérdezték tőlem az interjúalanyok közül, hogy miért most írunk, írok erről. Ennek két oka van. Az általános, hogy karácsonyhoz közeledve a társ nélkül élőkben akkor is kialakul egyfajta szorongás a magánytól, ha amúgy igazat mondanak, hogy jó nekik így élni, mert egyedül élnek ugyan, de nem magányosan, hiszen ott vannak a sokszor már felnőtt gyerekeik, esetleg az unokáik és persze a barátaik. A másik ok, hogy egy évvel ezelőtt magam is megözvegyültem, életem során másodszor. (Felnőtt gyermekeim édesapja 2002-ben hunyt el, 2020-ban elveszített páromat 2005-ben ismertem meg.) A gyász hosszas, nehéz folyamat, különösen akkor, ha előtte azt tervezgettétek, hogy 80plusz évesen majd egy árnyas diófa alatt olvasgattok, közösen. A tervezgetés helyett azonban, amikor a betegség elragadja tőled azt, akivel eddig egy voltál, marad a közös fotók és videók nézegetése, rendszerezése, a szeretett ember tárgyainak előbb a féltése majd az elajándékozása. A gyászfeldolgozásba itt nem szeretnék mélyebben bele menni, mert az egy másik, hatalmas téma, de a lényeg, hogy bármilyen fájdalmas a párod elvesztése, az egészséges élni akarás, akár hány éves vagy, előbb-utóbb megszólal benned. Különösen akkor, ha azt hallod belülről, amit a szeretett ember, szembe nézve az elmúlással gyakran mondogatott: „Keress valakit gyorsan, hidd el, nem vagyok pótolhatatlan, és te nagyon nem vagy magányos típus!” Gyorsan persze nem lehet, de fokozatosan építkezve talán igen.
Az első praktikus kérdés, amikor akár egy válás után, akár özvegyként megszületett bennünk a döntés (igen erről is előbb határozottan dönteni kell!), hogy ismerkedni szeretnénk, a miként. Persze, menjünk minél többet társaságba, de hát oda jellemzően párok járnak, meg egy koncert, színház, sportesemény stb. nem erről szól. A barátaink barátai? Talán, de mekkora az esélye, hogy pont közülük…, igen csekély. Marad tehát a társközvetítés, társkeresés. Apróhirdetés (55 éves/172 cm/62 kg) akár a helyi újságban? Bár akad még ilyen, nem jellemző. Online társkereső szolgáltatásokból azonban bőséges a kínálat, és (erről a későbbiekben lesz még bőven szó) kezd visszaszorulni az előítélet is ezzel a módszerrel szemben. De amilyen nagy előny, hogy tényleg rengeteg ember közül „válogathatunk” (dehogy, ám erről is majd később), nagy hátránya, hogy ezeken a fórumokon rengeteg az enyhén szólva „kalandor”, illetve kellemetlen helyzetekbe futhatsz bele, ha nem vagy elég óvatos és főleg, ha nem vagy elég jártas a témában, vagy elég felkészült.
Mire figyeljünk, mit gondoljunk tehát végig, ha immár tudatosan, akár nyilvános fórumokon keresünk társat? Farkas Gábor 50pluszos pszichopedagógus és párkapcsolati mediátor elsőként azt emeli ki, hogy a naptári életkor és az, hogy belül hány évesek vagyunk, nem mindig azonos. Másként fogalmazva: két egyidős ember, nem biztos, hogy mentálisan is az. Lehet, az egyik fiatalos, tele mozgásigénnyel, míg a másik otthonülős, akinek maximum egy séta fér bele, de az se rendszeresen. És nagyon fontos a szakember szerint a libidó kérdése, ami – hangsúlyozza – nem pusztán a szex, hanem a bennünk lévő életenergia. A párkapcsolat stabilitását Gábor egy négylábú székhez hasonlítja, melynek első lába tehát a libidó, a második a közös értékrend (világnézet, kultúra stb.), a harmadik, amiről sokan elfeledkeznek, hogy kell egy közös cél, amit együtt szeretnénk elérni és a negyedik a közös tevékenység (főzés, tánc, sport bármi), ami összehozza és összetartja a két embert. Amivel értékes időt tölthetünk együtt a leendő vagy meglévő párunkkal. Illetve van egy ötödik „láb” is, hogy biztosítsunk egymásnak „egyedüli időt” is, amivel a másik töltődik.
„Sokan nem veszik komolyan, de jobb már az elején nemet mondani az olyan kapcsolatra, ahol megváltoztathatatlan különbség van a két ember között, mint például, hogy az egyik bagoly-típus (késő éjjel érzi jól magát) a másik pacsirta-típus (korán reggel érzi jól magát), mert ők mikor találkozzanak? Amikor az egyik nem aludta ki magát?” – folytatja a mediátor.
A párkeresésnél, különösen az ismerkedés szakaszában vagy tabu az anyagiak, vagy annyira előretolt elvárás, hogy az már megkérdőjelezhető. Pedig, mint mindenben, ebben is egészséges egyensúly kell. Az, hogy az adott időpontban ki keres jobban, lehet átmeneti helyzet, és ebből nem kell problémát csinálni Farkas Gábor szerint. Viszont az már baj, ha például az egyik fél hozzá van szokva a rendszeres utazgatáshoz vagy, hogy beül egy jobb étterembe, a másik viszont nem engedheti ezeket meg magának. Még akkor is gond, ha a tehetősebb szívesen felajánlja leendő partnerének, hogy fizeti az utat, a vacsorát, mert ez több szempontból nem szerencsés. (Erre a sorozatban ugyancsak visszatérünk majd, mert több interjúalanyunk a szakemberhez hasonlóan vagy éppen ellenkezőleg vélekedik, a saját tapasztalatai alapján.)
A „szeretetnyelv (Five Love Languages)”, ami egy pár- és pszichoterápiai fogalom, egyre inkább beépül a köztudatba, amit Farkas Gábor megint csak az elsők között tisztázandónak tart a társkeresés során. Magát a kifejezést Gary Chapman amerikai író, párkapcsolati szakértő, házassági tanácsadó, lelkész találta ki 1992-ben. Ő azt állítja, hogy mindenki öt féle módon képes adni és szeretne kapni a társától szeretetet: elismerő szavakkal, együtt töltött minőségi idő által, ajándékokkal, szívességekkel és testi érintéssel, tehát simogatással, öleléssel. Ezek közül van, ami megbeszélhető – teszi hozzá Farkas Gábor -, és megtanulható, de van, ami nem, és akkor bukásra van ítélve a kapcsolat. Példaként elmeséli, hogy rendszeresen jár gyógymasszázsra, és amikor egyszer jelét adta, hogy jól érzi tőle magát, az őt kezelő hölgy felsóhajtott: „bárcsak a férjem is hagyná!”. Aki valószínűleg „taktilis elhárító”, aki nem szereti, ha babusgatják, nem szereti, ha hozzábújnak, de ő sem szívesen teszi ezt, hiába szeretné a párja. Az ilyen kapcsolatban az, akinek fontos a testi érintés, csak sérülhet.
„Miben kell, hogy más legyen a társkeresés módja fiatalon, és idősebb korban, amikor már vélhetően a második, harmadik, sokadik kapcsolatot építenék ki?” – ezt már Miller Gertrúd 40pluszos párterapeutától kérdeztük, aki egy válás után váltott szakmát is, és amit addig laikusként csinált, hogy a barátait, ismerőseit életvezetési tanácsokkal látta el, „megtanulta”, erről a tudásáról bizonyítványt is szerzett. Amiért azonban számos ügyfele van, az kevésbé a papírjainak, mint inkább a vele született empátiájának tulajdonítható, szerintem. „Azt gondolnánk, hogy a társkeresés fiatal korban sokkal könnyebb, mint idősebb korban, de kicsit megvizsgálva meglepődnénk. Az mindenesetre tény, most már minden rapid módon, gyorsan megy, türelmetlenek a mostani párt kereső emberek, kortól függetlenül” – mondta. „Régen valahogy rendszer volt az ismerkedésben, randevúkban. Szépen minden fel volt építve. Voltak bulik (házibulik), egyetemi klubok, szakkörök, táncestek, közös sportolási lehetőségek, és valakinél már a kezdetleges internet lehetősége is ott volt. Jelenleg szinte csak az internet adta lehetőségek maradtak, ahol közel sem olyan izgalmas az ismerkedés. Értem én, hogy fejlődik a világ, csak nem vagyok abban biztos, hogy ez jó. Szinte egytől egyig panaszkodnak az ügyfeleim, hogy húspiac lett a párkeresés. Vagy marad a munkahelyi ismerkedés.”
„Idősebb korban, esetleg elváltként, gyerekekkel a hátunk mögött egészen más szituáció ismerkedni” – folytatja Gertrúd. „Nekem, amikor egy kisgyerekkel elváltam, hatalmas nagy mázlim volt, hogy egy igen jó barátnőm unokatestvére már külön élt a feleségétől, így adott volt a helyzet, hogy bátran merjünk egymáshoz közeledni. De hangsúlyozom, ez szerencse volt, mert jellemzően ennyi idősen már nem megy el minden hétvégén az ember bulizni, ráadásul a gyerekeket le kell adni a nagyszülőknek vagy bébiszittert kell hívni hozzájuk, ami megnehezíti a dolgot.”
Amit a párkereső hölgyek Gertrúdnak mesélnek, hogy az ő korosztályukban (meg feljebb is van ez így, de erről a témáról bővebben majd később) a férfiak sokszor csak szexet akarnak. A tanácsadó úgy véli, ez azért fordul elő, mert vagy mást sugallnak a nők magukról, mint amit valójában szeretnének, vagy a kommunikációjukkal van probléma. „A férfiak ugyanis igen gyorsan megérzik, ki mennyire tartja magát, mennyire kétségbeesett, és ezzel bizony egyesek visszaélnek. Az egy generációval idősebbek pedig nagyon sok sérüléssel, traumával rendelkeznek, amikor újra társat keresnek, és ez kiszolgáltatottá teszi őket. A negatív tapasztalatok ellenére azért van az én ügyfeleim, ismerőseim körében is több olyan eset, amikor szerencsés kimenetelű kapcsolat jött létre ilyen módon, az egyik pont az én Facebook csoportomban, amire igen büszke vagyok.”
(Folytatjuk)
