Ezúttal nem egy budaörsi, hanem egy környékbeli produkciót ajánlunk olvasóink figyelmébe. A Zsámbéki Színházi Bázis új előadása Lackfi János Hinták című drámája. Előbemutatóként a hónap elején három alkalommal műsorára tűzte a Budapesti Lengyel Intézet, ahol zsúfolt házakkal forró és könnyes sikert aratott.
Peremartoni Krisztina és Soltész Bözse szereplésével, Galgóczy Judit rendezésében mutatja be a Zsámbéki Színházi Bázis Lackfi János Hinták című drámáját. Az íróval az ősbemutató előtt beszélgettünk.
– Beült egy-két próbára, mennyire viselkedett rettenetes élő szerzőként?
– Jól nevelten viselkedtem, csöndben voltam. Csodálatos és furcsa érzés volt, elképesztő tömény légkört csinálnak a lányok, intenzíven összegubancolták ezt a két sorsot. Anya-lánya viszonyról van szó, ez afféle „én is vagyok, te is vagyok” tükörjáték. Épp az azonos nemű, tükörkép-szülőtől akarunk leginkább elszakadni, miközben ő él bennünk a legerősebben. Mély és rendkívül szövevényes kapcsolat ez, a színészek gyönyörűen hozzák ezt a sokféle szintet és indulatot, meg ezt a fajta ellökős-visszarántós játszótéri hintajátékot: „gyere te aranyos, mars innen, te büdös”. Más ez, mint egy „szeretlek is, meg nem is” típusú szerelmi viszony, de közben hasonlít is hozzá.
– „Felnőtt” darabjainak eddig kizárólag felolvasó-színházi megmutatkozásai voltak, a Hinták-nak is tehát ez az ősbemutatója, és most a próbán hallotta-látta először színpadon, színész által megformálva a saját szövegét. Másféle hatással van ez önre, mint a verseinél? A megszülető szituáció tudja feledtetni rövidebb-hosszabb időre, hogy ön írta?
– Hét éve írtam a darabot, a szövegére sem annyira emlékeztem, így hát a saját művem picit újra is született a szemem előtt. És főként belefeledkeztem a megszállott pontosságba, amellyel a rendező és a színészek az aprómunkát végzik, percről percre formálva a játékot. Lenyűgözött az elképesztő bonyolult és aprólékos próbafolyamat. Baromira nem mindegy, hogy az ágy egyik vagy másik oldalán áll a lány, aki anyját ápolja. Nem mindegy, hogy melyik mondathoz melyik kezét lógatja le az ágyról, s közben merre és hogyan néz. Amikor írok, nem elemzem külön, mit gondol magában az illető vagy mit érez. Vagy hogy azzal, amit kimond, nem mond-e valami egészen mást is. Nekem az a fontos, hogy a szövegbe minél több jelentésréteget sűrítsek, de ezeket a jelentéspályákat nem járom végig egyenként, fejben. Most viszont a szereplők térben meg fényből meg arcokból, testekből gyúrják meg ezeket a lehetőségeket. Ki kell bontaniuk, milyen viszonyban vannak egymással, miközben kimondják az adott szavakat. Az anya például felkiált szemrehányóan: „ha madárnak szültelek volna, biztosan úszni akarnál”, de közben nem a madarakról meg az úszásról van szó, még csak nem is arról, hogy a lánynak semmi se jó, hanem egyszerűen nem akarja, hogy vége szakadjon annak a közelségnek, amely az őt ápoló lányával összeköti. S akkor mond valami kicsit szürreálisat, lázálom-szerűt. Hangsúlyozva, hogy még beteg, még mellette kell maradni. Akkor is használunk önkéntelenül erős metaforákat, ha valakit közel akarunk húzni magunkhoz. Afféle horgokat bocsátunk ki, mert ami szokatlan, ami elüt a köznapi beszédtől, arra jobban odafigyelnek. És akkor talán nem tud a másik olyan könnyen elszakadni tőlünk. Ahányszor volt alkalmam minőségi színházi folyamatba belelátni, mindig lenyűgöztek ezek a mikrotörténések. Létre kell hozni egy komplex láncolatot, ami sokszor állandó hullámzásban, hintajátékban vezeti el a nézőt valahonnan valahová.
– Ahogyan a versnél természetes, hogy az előadó nem változtathat egyetlen hangot, egy írásjelet sem, a drámánál ez azért megtörténik. Könnyen elengedi a leírt sorokat?
– Minden szó fontos, különben nem írtam volna le őket. Ám a színpad más, ehhez az ember nyersanyagot szolgáltat. Shakespeare is beszállító, Csehov is, ha az ő szövegük egyharmadát kihúzzák, mókás lenne elvárni, hogy az enyémhez hozzá se nyúljanak. Fontosabb, hogy a műnek élete legyen. Mikor Kaláka együttes elénekli a Tudod, hogy nincs bocsánatot, mindenki tudja, hogy középen van még egy versszaka, „S romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben”, csak ugye ez énekelve körülményesen és mesterkélten hangzik. Pedig mekkora trükknek tarthatta József Attila, hogy egy ilyen költőietlen kifejezésből összehozott egy egyszavas sort! De pont ez a trükkös rész kipottyant belőle, mert ledobta magáról a zene. Lényeges, hogy a történet megjelenjen a színpadon. A kihúzott mondatokért cserébe csomó minden kerül a kosárba. Itt az anyán és a lányon kívül két Szent Teréz (Avilai és Lisieux-i) is szerepel, hogy az ő szövegeik hogyan szólalnak meg, ez is az alkotók dolga. Fő, hogy átjöjjön, nem csak a magunk életét éljük, hanem mindazokét, akik előttünk jártak és kiszólnak a fejünkből, beleélnek az életünkbe. Mint mikor az ember észreveszi, hogy a saját apja, anyja vagy nagyszülője beszél az ő fejéből, robotpilóta-üzemmódban. Sokszor az olvasmányaink, filmélményeink, iskolai tudásunk, utcán elkapott sztorik is úgy épülnek belénk, mint valami megkérdőjelezhetetlen igazság. Attól fogva az „úgy van”, és kész. Mindannyiunk életében más életek motoszkálnak, és néha kinéznek belőlünk. Többek közt erről is szól ez az előadás.
– A Hinták a Zsámbéki Színházi Bázis produkciója, ön is zsámbéki, lényeges ez az összefüggés?
– A „hazai pályát” jó kezdeményezésnek tartom, közösségépítőként régebben sokat szerepeltem Zsámbékon, feleségemmel csináltuk a Templomtéri Búcsút vagy a Márton-napi felvonulást, de tavaly például majdnem kétszáz fellépésemből mindössze kettő zajlott itt, helyben. Jó, nyilván unalmas is, ha az a pali, akit a piacon is lehet látni, és akivel együtt esszük a lángost, jön az észt osztani. Nem is egészséges, ha egy helyi művész túlzottan ráül egy településre. Ám ezer más darab után nyugodtan be lehet mutatni egy Zsámbékon élő szerző darabját is helyben. A Bázis meg hihetetlen hangulatú helyszín, csak részben zsámbékiak a nézők, egészen különleges atmoszférák tudnak létrejönni.
– A darab egyik fő témája a repülés. Szeret repülni?
– Egyáltalán nem. Tipikusan földhözragadt, antheuszi, tenyeres-talpas figura vagyok. Amit a saját életemből hoztam bele, azok éppen azok az érzések, hogy akkor is tériszony fogott el, ha gyerekeim egy méterrel közelebb mentek a Halász bástya széléhez. Ehhez képest közülük jó néhányan falat másznak, és amikor elmentem értük, mondta az edző: „ó, hát neki is volt tériszonya és le tudta győzni, semmi az egész”. Annyit feleltem: egyáltalán nem akarom legyőzni a tériszonyomat, marha jól vagyok idelenn, tök jó a kilátás, eszem ágában sincs reszketve fölküzdeni magamat egy nyamvadt falon… Persze a repülés a darabban sokkal inkább arról szól, hogy valaki el akarja-e, el tudja-e engedni a gyerekét. Fiam esküvőjekor derült ki, hogy ők menyasszonyával, későbbi feleségével egymást biztosították falmászásnál, és azt játszották, hogy az egyik elengedte a kötelet, és az utolsó pillanatban kapta el a másikat. Házassági felkészülésnek nem rossz, de az apai fül és szív egy kicsit prüszkölve vesz tudomást ilyesmikről. Van ilyen kifejezés, hogy a gyerekek „kirepülnek”. Csak persze kérdés, hagyjuk-e őket repülni vagy kicsit lenyesegetjük a szárnyuk végét, esetleg kalitkába is zárjuk őket… Egyik lányunknak volt egy komoly barátja évekig, aki kisrepülőn volt pilóta, helikoptert is vezetett. Vasárnapi ebédnél ült a család, egyszer csak elkezdtek csörögni az ablaküvegek. Ez meg mi a bánat lehet? Kirohantunk a teraszra, felnéztünk, láttuk a helikoptert, aminek nem volt ajtaja, és a lányunk röpdöső hajjal integetett fentről, mintha épp ki akarna esni. Erős pillanat volt. Persze ez jóval a darab megírása után jött csak. Anno, legalábbis internetes oldalak szintjén, beleástam magam ebbe a világba, mert fogalmam sem volt a repülésről. Hamar kikupálódtam, amennyire kellett, a fórumokon a siklóernyősök meg a repüléssel foglalkozók leplezetlenül beszólogatnak egymásnak, mindenki jobban tud mindent a másiknál. Én meg ebből okosodtam.
– A gyerekei felnőttek, a szülő-gyerek viszony így egyre újabb és újabb színeit hozza elő a saját életében, de persze ezt a darabot nem magáról, magukról írta. Igaz, hogy a történetnek valós magja van?
– Van valós alapja, magát a kiinduló sztorit egy idős asszonytól hallottam, de nyilván mire ez színpadi művé testesedett, csomó mindent felszívott az életemből és elképzelt helyzetekből. Sokféle különbség lehet az anyai és az apai hozzáállás között is, de hát Madame Bovaryné én vagyok (mondta Flaubert), minden emberi viselkedésminta benne van egy átlagos karakterben, csak persze mindenki mást bontakoztat ki az életében. Nagyon szeretem Weöres Sándor ide vonatkozó megjegyzését, hogy „mindegyikünkben ott van egy szent és egy tömeggyilkos”. Ehhez hozzátehetjük, hogy ezek a határpontok, de a kettő között egy végtelen árnyalatokból álló paletta húzódik. Nyilván nincs olyan elvetemült ember, akinek ne támadnának időnként förtelmes jószándékai, de visszagyömöszöli azokat idegesen. És az is igaz, hogy aki már egyszer is kimondta magában, mikor csúnyán megelőzték, hogy „dögölj meg”, az már embert ölt tulajdonképpen, csak annyin múlott, hogy nem húzta el egy picit a kormányt. Lehet, hogy senkit se löktem le még a szakadékba fizikailag, de ha egy pillanatra eljátszottam a gondolattal és következményeivel, voltaképpen már tudom, milyen ölni. Íróembernek meg kutyakötelessége ezt a skálát elevenen tartania magában, hiszen ebből dolgozik. A színész is pecázik az utcán mozdulatokat, viselkedésformákat, és képes azokat az embereket is utánozni, akik nem az ő gesztusrendszerével, mimikájával élnek. Végül aztán mégiscsak a saját testével adja elő mindezt. Ugyanígy én is a saját szavaimból szövöm össze, másoknak milyen lehet az élete, és a saját, csírában meglévő indulataimat bontakoztatom érzésekké, cselekedetekké. Jogi következmények nincsenek, a szerző is, a néző is büntetlenül gyilkolhat, mégsem kell mentegetőznie: „bocsánat, ez csak a bennem élő tömeggyilkos volt”. A művészet játék, de nagyon komoly játék: ez a munkám.
Ezúttal nem egy budaörsi, hanem egy környékbeli produkciót ajánlunk olvasóink figyelmébe. A Zsámbéki Színházi Bázis új előadása Lackfi János Hinták című drámája. Előbemutatóként a hónap elején három alkalommal műsorára tűzte a Budapesti Lengyel Intézet, ahol zsúfolt házakkal forró és könnyes sikert aratott.
Időpontok és helyszínek:
2017. május 18. csütörtök 19.30 Zsámbéki Művelődési Ház – az előadás után közönségtalálkozó, résztvevők: Peremartoni Krisztina, Soltész Bözse, Galgóczy Judit, Lackfi János, Árkosi Árpád.
2017. május 19. péntek 19.30 Zsámbéki Művelődési Ház
2017. július 14. péntek 20.00 Zsámbéki Színházi Bázis
2017. július 15. szombat 20.00 Zsámbéki Színházi Bázis
