B. Bredák Alexandra Elve(t)tél(e)t című könyve  olyan témát boncolgat, amivel szinte minden családban találkoztak már érintettként, és mégis szinte csak az utóbbi időben lehet róla nyíltan beszélni.  A kiadvány további érdekessége, hogy a budaörsi SzuperErőd Alapítvány támogatásával A mindenkinek jár egy álom! projekt keretében jelent meg.

A vetélés az első várandósságok esetén 60-70 százalék is lehet – megdöbbentően magas szám. Ami miatt az orvosok nagy része valahogy nem is igazán érti, hogy a fizikai megpróbáltatások után miért éli meg a legtöbb nő, sőt nem egyszer a férjeik is gyászként a „babájuk” elvesztését. Illetve lehet-e a még meg sem született kis élőlényt egyáltalán babának hívni?

B. Bredák Alexandra Elve(t)tél(e)t című könyve tehát olyan témát boncolgat, amivel szinte minden családban találkoztak már érintettként, és mégis szinte csak az utóbbi időben lehet róla nyíltan beszélni. A szerző újságíró, rádiós- és tévés szerkesztő, és ez az első megjelent kötete. A kiadvány további érdekessége, hogy a budaörsi SzuperErőd Alapítvány támogatásával „A mindenkinek jár egy álom!” projekt keretében jelent meg (cikkünk végén lásd az alapítvány pályázati felhívását!), amit Marcinka-Májer MSE hozott létre (az alapítvány elnöke pedig Szentandrási-Szabó Emese üzletasszony), és ahogy az impresszumban is szerepel: a könyv első 200 példányának az értékesítéséből befolyt összeget a 2025-ös pályázat győztesének a támogatásához használják majd fel.

Az alapítvány az ötlettől a szerkesztésen és nyomdai kivitelezésen át a marketinget is beleértve támogatja, hogy az Elve(t)tél(e)t minél több emberhez juthasson el. Eddig két helyen zajlott le nagy sikerrel a könyvbemutató, először Dunaharasztin a Laffer kúriában, majd november 15-én este Budaörsön a Tanodában. Mivel a könyvet csak utána olvashattam el, megdöbbentő erővel hatott rám Alexandra saját „biokémiai terhesség„-ének a története, majd szinte sokkszerűen a kötetben az V. fejezetben szereplő Fanninak (akit a férje is elkísért Budaörsre) a szavai, ahogy széles mosollyal, az ötödik babáját várva simogatta domborodó pocakját. Azt osztotta meg velünk nagyon őszintén, hogy mit éltek át, amikor egy egészséges kicsi fiú anyukájaként a második várandóssága elején közölték velük az orvosok: olyan súlyos szívelégtelenséggel fog megszületni a pici, amit nem él majd túl. Ezzel együtt úgy döntöttek, hogy nem vetetik el a magzatot, és míg máshol azt várja egy (leendő?) szülő, hogy mikor tarthatja már a kezében a babáját, ő azt, hogy minél később szülessen meg, mert csak addig van biztonságban, amíg pocaklakó. Két órát élt Beni. Nem szeretném a könyv leendő olvasóinak előre elmesélni a legerősebb mondatokat, de ezt muszáj. Részlet Fanni naplójából: „Brutális a gyász, rettenet, kín, nincs különbség, de az anyai nem enyhül, de elvárják, hogy enyhüljön. Elvárják, hogy ne beszéljek róla. (…) Meghalt a kisfiam. És senki se kíváncsi rá.”

A könyv szerzője Alexandra a saját és Fanni történetén kívül megismerteti még az olvasót Timivel, Gabival, Erikával, Ágival és (egy apa szemszögéből) Szabolccsal. Mindegyik életút más, ami közös bennük a vetélés utáni elveszettség érzése.

De kinek ajánlható ez a kötet? Egyrészt a sorstársaknak. Akikből elég sokan vannak, vagyunk, ezt a bevezetőben idézett statisztika mellett a könyvbemutatón a közönség soraiból való hozzászólások is alátámasztják. Egy ma már ötunokás nagymama például azt idézte fel, amikor terhessége 18. hetében meg kellett szülnie halott gyermekét. De mint hozzátette: ő ezt azért élte meg utólag kisebb traumával, mert ekkor már ott voltak az egészséges gyermekei. Az érintetteknek azért érdemes tehát a könyvet megismerni, mert mások történetein keresztül érezhetik, hogy nincsenek egyedül. Illetve a könyvben interjút adó szakértőktől, dr. Balogh Sára szülész-nőgyógyásztól, Geist Klára szakpszichológustól és Nyéki Gabriella mentálhigiénés szakembertől kézzel fogható, gyakorlati tanácsokat is kapnak. Érdemes megismerni a könyvet a hozzátartozóknak is, nekik különösen ajánlom azt a részt, hogy a legnagyobb segítő szándékkal mit ne (!) mondjunk ilyenkor az anyukának, és persze azt is megtudhatjuk, hogy mit igen. Végül ajánlom minden nőnek, aki szorongva készül a gyermekvállalásra, hiszen a gyász után szinte mindenhol megszületnek a szivárványbabák, és annak is, aki nem. És minden férfinak, aki szeretné jól szeretni a párját, a feleségét, és vele együtt saját magát.

BALÁTI-BREDÁK ALEXANDRA KÖSZÖNTŐJE a könyvbemutatón

Sziasztok!

(…)

Soha nem gondoltam volna, hogy könyvet fogok írni. Tini korom óta vágyakoztam rá, hogy egyszer az én könyvem is katonás sorban állhat a többi között könyvespolcokon. Látszólag teljesen ellentétes kijelentések, mégis mindkettő igaz. Hiába van meg bennem már gimnazista korom óta a vágy, hogy írjak, ha meg is történt, mindig csak a fióknak vagy épp a szemetes kukának írtam és akkor is csak rövid novellákat, vagy regény kezdeményeket, amiket nem lehetett komolyan venni, mert egyszerűen rosszak voltak. Nincs ezen mit szépíteni.

Aztán egy barátnős kávézás mindent megváltoztatott, mindent felülírt. Meg az anyaság. Meg a teherbeesés utáni öröm, amit aztán egyik napról a másikra a kétségbeesés, a veszteség követetett. De mi köze mindennek a könyvíráshoz?

Marcinka-Májer Emese exkolléganőmből vált barátnőmmé, most pedig már kiadómmá. Hónapokig nem beszéltünk egymással, elsodort az élet, aztán tavaly év végén meghirdetett a Facebookon egy projektet. Kávézó partnereket keresett. Minden hónapra egyet. Ezt nem hagyhattam ki. Kávé és barátnő, a legjobb kombó. Lefoglaltam a januárt. Meglepetésére még el is mentem a találkozóra. Előjöttek azok a témák, amiket az ember nem ír ki a Facebookra. Elmeséltem neki, hogy a spontán vetélésemet és a körülötte zajló kalamajkát leírtam. Pusztán terápia jelleggel. Emese tudta, hogy túl vagyok egy ilyen veszteségen, mivel a kórházból szinte egyenesen az egyik szigetszentmiklósi rendezvényére mentem konferálni. Nem voltam beteg, miért nem mentem volna? Emese megkért, hogy küldjem el neki a kéziratomat, bár előtte még sarokba szorított olyan kérdésekkel: hogy szerintem kit érdekel, hogy másnak szar? Ki fogja azt elolvasni, hogy elvetéltem. Azt mondta, ő biztos nem venne le egy ilyen témájú könyvet a könyvesbolt polcáról. Nem vagyok túl jó, ha magamat kell eladnom, így nem is firtattam a dolgot, nem volt ezekre a kérdésekre kész válaszom. Mindenesetre elküldtem az írást. Mire Budaörsről Szigetszentmiklósra értem, egy üzenet fogadott: basszus, ez jó! Ennek van értelme! Ez nem lehúz, hanem hol megnevettet, hol megsirat, de mindenestre tanít. És így kezdődött.

Innentől a könyv magától készült. Öt nő és egy férfi engedett be az élete egyik legmélyebb bugyrába néhány órára és három szakember segített kibogózni a kesze-kusza szálakat a témával kapcsolatban. Miért gondolkodik másként egy családterapeuta és egy szülész-nőgyógyász egy ilyen jellegű veszteségről? Hogy lehet az, hogy egy halva születés kevésbé ráz meg egy anyát, mint egy első trimeszterei vetélés? Hogy történhet meg, hogy majd egy tucat nőgyógyász szerint meddő valaki, majd évek múlva két gyermeket is világra hoz? Hogyan tud a környezet segíteni és hogyan tud rontani a helyzeten, ha ismeretes a pár vesztesége. Milyen mondatokat érdemes ilyenkor mondani a másiknak és mit érdemes messziről kerülni? Mit érez a férfi, amikor már berendezte a gyerekszobát, de a baba helyett az üresség költözik bele… Ilyen kérdésekre is választ kap az olvasó.

A könyv továbbá a feldolgozást segíti meditációs hanganyaggal és gyászfeldolgozást segítő munkafüzettel is, valamint minden fejezet végén pihenésképpen ajánlok egy-egy dalt, a kedvenceim közül.

A könyv személyes vonatkozásairól néhány szó:

· a borítón a kislányom szobájában lévő polc látható, rajta az Emma feliratos babát unokatestvéremtől kapta, az egyik játékot az egyik legjobb barátnőmtől, és van egy rajz is rajta, amit pedig egy másik barátnőm rajzolt. Közülük mindenki itt van most is, amiért mérhetetlen hálás vagyok.

· a könyv borítójának háttere az falmatrica, amit a férjem ragasztott fel a kislányunk falára. Mindezeket Emese fotózta meg és varázsolt a borítóra

· Emmának, a kislányunknak ajánlottam a könyvet. A nevét a férjem írta, Emese ezt applikálta rá az oldalra, magam se tudom, hogyan, de megoldotta.

· A fotókat benne egytől-egyig MSE fotózta, és a lapszéli csíkon minden egyes szín más-más interjú alany történetére utal.

· Az ajánlót Singer Magdolna írta, mentálhigiénés szakember, tanár, gyásztanácsadó, író, több mint 10 könyvet írt, óriási megtiszteltetés, hogy a kézirat elolvasása után méltónak találta a könyvet, hogy a nevét adja hozzá.

· A könyv utolsó fejezete, egyfajta oldásképpen és ajándékképpen egy egészen más jellegű írás. Egy kis szösszenet, viccesen, humorosan megírva a kicsit sem hétköznapi hétköznapjainkból, melyet a 3 éves Emma tesz minden nap kalanddá.

Pályázat! – Mindenkinek jár egy álom!