„Szeretném, ha mindenki azt érezné, hogy kincskeresősnek lenni jó dolog”
Lapunk portrésorozatának egyik célja, hogy olyan budaörsieket mutassunk be, akik személyiségükkel és az általuk képviselt feladatokkal, célokkal jó és fontos ügyeket képviselnek. Szilágyi Anikó, Pancsa a Kincskereső óvoda vezetőjeként nemcsak a kisgyermekek, hanem egész családok szemléletét igyekszik – ahogy ő fogalmaz – tartós értékek mentén formálni.
Miért pont Szilágyi Anikó Pancsához mentünk őszi újságunk készítésekor „vendégségbe?” Egyrészt, mert megkezdődött a 2024/2025-ös tanév, másrészt mert tavasszal a képviselő-testület újabb öt évre egyhangúan megszavazta a Kincskereső óvoda igazgatójának, amit 2009 óta tölt be. Továbbá Pancsa Budaörsön járt már óvodába is, majd az 1. számú iskolába, utána pedig az Illyés jogelőd gimnáziumába. Tehát sokan ismerik, volt évfolyamtársak, az óvodába hozzá járó gyerekek szülei, vagy akár azok, akik az általa vezetett aerobik órákon vettek részt. De talán mégis kevesen ismerik eléggé ahhoz, hogy ne lehetne újat mondani a vele való beszélgetés során.
Kezdjük az elején! Milyen élmények hatására lettél óvónő?
Minden nevelési-oktatási intézményben, ahova jártam, több olyan pedagógus volt, akiknek a személyisége szerepet játszott abban, hogy ezt a pályát választottam, de más-más szempontból. Óvodába már nagycsoportosként kerültem, mert édesanyám sokáig otthon volt velem és a kisebb testvéreimmel. Székely Gyuláné Kati néni azonban átsegített a beilleszkedési nehézségeken. Az iskolában szintén odafigyeltek rám, pedig akkoriban akár 43 fős osztályok is voltak. Felső tagozatban például Kovács Zsigmond, Zsiga bácsi testnevelő tanár vett a szárnyai alá és miatta lett a sport máig fontos az életemben. S bár nyolcadik után nem vettek fel Budapestre az óvónőképző szakközépiskolába, így ide a budaörsi gimnáziumba jártam, az Illyés elődjébe, ez így volt jó. Ugyanis Veresegyházi Béla igazgató hatására mentem utána főiskolára, aki azt mondta, hogy „Szilágyi, szeretnék magának egyszer ötöst adni történelemből”, ami negyedikben sikerült. A kreativitást és gyakorlatiasságot otthonról kaptam, a szüleimtől, de a tanáraim biztattak, hogy több van bennem. A gimnáziumi évek során derült ki például, hogy vannak vezetői képességeim, a röplabda és a kosárlabda csapatnak voltam a kapitánya, illetve az Országjáró Diákok Köre titkára, ahol a turisztikai ügyeket fogtam össze. Ezzel együtt, amikor 1987-ben leérettségiztem, nem vettek fel azonnal a zsámbéki főiskola óvodapedagógus szakára, ezért a Szabadság úti óvodában, az egykori óvó nénim mellett képesítés nélkül elkezdtem dolgozni. Délutánonként már elég hamar egyedül lehettem a gyerekekkel a csoportban.
Hogy fogadták a gyerekek szülei, hogy szinte gyereklány az óvónéni?
Nem foglalkoztak vele, mert akkoriban, ha rajtad volt a fehér köpeny, az önmagában tiszteletet ébresztett a szülőkben, és nem mellesleg ez jót tett az ember önértékelésének. Ezzel szemben manapság a szülők a gyakornokokat egyáltalán nem veszik komolyan, és sajnos a pedagógus-hivatást sem ismeri el a társadalom.
De utána elvégezted a főiskolát is…
Igen, a következő évben ismét jelentkeztem Zsámbékra és levelező tagozaton végeztem el a hároméves óvodapedagógusi képzést, így utána az oklevél mellé egyből saját csoportot is kaptam.
Mit gondolsz, miért változott meg mára a pedagógusok megítélése?
Én többek között az internetes információs dömpingnek tudom be. Ha például az óvónéni ad egy jellemzést a gyerekről, vagy kapnak egy szakvéleményt a szakszolgálattól, gyorsan rákeresnek a szülők, hogy vajon mit jelenthetnek az abban leírtak, és amit szűretlenül találnak, abból laikusként több téves következtetést vonnak le, de már nem kíváncsiak a pedagógus véleményére, tapasztalatára.
Ha már szóba kerültek a kütyük, van-e már óvodás korban gond a használatukkal?
Ha a szülők a telefon rabjai a gyerekekre ez úgy hat, hogy nem tanulnak meg óvodás korukra beszélni. Egyre több hároméves nemcsak beszédhibás, hanem érthetetlen, amit mond. Ugyanakkor vannak szülők, akik tisztában vannak a digitális eszközhasználat veszélyeivel, ők odafigyelnek erre, és sokat beszélgetnek a gyerekükkel, illetve elmagyaráznak neki mindent. Így van néhány kis tudósunk is. Persze, régen szintén voltak okos gyerekek, de most szembetűnőbb a különbség. A szülők nagyobb része sajnos nem ilyen tudatos.
A Szakály Mátyás díj átadásán (amit 2010-ben kaptál az önkormányzattól) elhangzott életrajzodból kiderül, hogy nem csak óvodapedagógusi végzettséged van.
Egyfelől a rendszerváltozás után kinyílt a világ és a nálunk is megjelenő összes alternatív pedagógiai irányzatot megismertem (Waldorf, Montessori, Freinet) különböző tanfolyamokon. Másrészt az óvodapedagógusi után a zsámbéki főiskola drámapedagógia szakát is elvégeztem, ami eredetileg három éves képzés lett volna, de elhúzódott az akkreditációja, emiatt végül öt év lett. Illetve ezzel párhuzamosan végeztem el a Testnevelési Főiskola hároméves aerobik edzői képzését, így 21 éves koromtól aerobik órákat is tartottam. Még később pedig a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán jártam beszédművelés és kommunikáció szakra, ahol többek között a fiatalon elhunyt ismert beszédtechnika tanár Montágh Imre feleségétől tanultam, aki a férje módszerével oktatott. Bár a folyamatos tanulással nem az volt az elsődleges célom, de sokat segített a saját személyiségem fejlesztésében is. Persze mindez sok energiámba került és kevesebbet lehettem közben a barátaimmal, de erősebb lettem. Így például mint aerobik oktató képes voltam huszonévesen a korrekt fizetésemért kiállni. A tanuláson kívül pedig az óvoda mellett többfelé dolgoztam is, például eladóként. Mindig voltak mellékállásaim, mert hiába van az embernek egy szeretett hivatása, ha azzal nem keres annyit, hogy anyagilag is előrébb juthasson. Körülbelül negyvenéves koromig tehát több mindent csináltam egyszerre.
És mit szólt ehhez a családod, a férjed?
Ez így volt természetes. A férjem gimnáziumi osztálytársam volt. Előbb barátok lettünk, majd érettségi után jöttünk össze, és évek múlva, 1997-ben volt az esküvőnk. A lányunk pedig 2000-ben született, aki ugyanúgy, mint én, ide járt óvodába, majd az 1. Számú iskolában és az Illyésben tanult. Most egyetemre jár, pszichológia szakra. Abban is hasonlít rám, hogy nagyon tevékeny és sokszínű egyéniség, valamint ő is sportol és szintén szerzett edzői képesítést, de ez sem annyira meglepő, hiszen ebbe nőtt bele. Nyolc hónapos terhes koromig tartottam edzéseket a fitnesz stúdióban és két-három évesen már vittem magammal, amikor óvodás tornát tartottam meg gyerek-aerobikot.
Szerinted mit jelent a gyereknevelés a családban?
Szülőnek lenni is egy hivatás, ugyanúgy tanítani kéne már a gimnáziumban vagy akár az általános iskola felső tagozatán, mint mondjuk a matematikát. Ahhoz, hogy valaki gyereket tudjon nevelni, stabil személyiséggel kellene rendelkeznie, de az nem mindenkinél alakul ki magától, akárhány éves az illető. Ráadásul általában sokkal később jönnek rá az emberek, hogy foglalkozniuk kellene a saját személyiségük fejlesztésével, mint ahogy gyereket szülnek. Legkésőbb azonban akkor vágjanak bele, amikor gyerekük lesz! Ha valaki odafigyel a gyerekére és közös fejlődésen mennek keresztül, akkor kialakul közöttük az a szoros kapocs, ami fontos a gyerek érzelmi biztonságához. És így maradhat a szülő is önazonos, ami szintén fontos a gyerek kiegyensúlyozott fejlődéséhez. Sok szülő állítja, hogy ő tudatosan neveli a gyerekét, de a legtöbbször az derül ki, hogy inkább csak elolvasnak hozzá ezt is, azt is, válogatás nélkül. Pedig a saját személyiségünk szemüvegén át kellene a lehetőségek közül a számunkra megfelelőket kiválasztani és saját meggyőződéssé formálni.
Hogy lettél óvodavezető?
Amikor 2008-ban megépült a Holdfény utcai óvoda és a mi ovink, a Kincskereső annak a tagóvodája lett, Maksainé Gecse Erika kért meg, hogy miután őt kinevezték oda, én legyek itt „helyette” tagóvoda-vezető. Majd 2013-ban, az óvodánk bővítése után lettünk ismét önálló intézmény. Erika segített, amiben csak tudott, de neki is rengeteg feladata volt az új óvoda beindításával. Én pedig pár héttel előtte még óvónőként a kollégáimmal együtt kávéztam, majd hirtelen a vezetőjükké váltam…, nem volt könnyű. És ahogy meséltem, közben még dolgoztam máshol is, aerobik edzőként, illetve a saját gyerekem akkor még csak kisiskolás volt. De tettem a dolgom és azt hiszem, hogy fölépítettem magam a pozíciómhoz.
Milyen főbb elvek mentén vezeted az ovit?
Mindent a közösség érdekeinek kell alávetni, az egyéni érdekek abban a pillanatban megszűnnek, ha ellentétben állnak a közösség érdekével. Vannak megbeszélések, meghallgatok mindenkit, sőt, be is lehet jönni az irodámba, igyekszem segíteni akár otthoni, személyes, családi ügyekben is, de csak addig, amíg az nem sérti a közösség érdekeit. És ez érvényes a szülőkre is, elmondhatják a problémáikat, találunk megoldást az egyéni gondokra, de nagy változtatást igénylő dolgot csak addig tudok méltányolni, amíg azt mindenkire tudom alkalmazni, mert ha mindig afelé hajlunk, ami miatt a közösségi szabályokat át kéne írni, ami már nem jó a közösség egésze számára, akkor azzal nem tudok mit kezdeni. De előfordul, hogy a körülmények hívnak életre változást, ilyen például a Palánta csoport…
Palánta csoport?
A bővítés során kaptunk egy új, négycsoportos óvodát, de el kellett gondolkodni azon, hogyan hasznosítsuk a régi épületben lévő két 15 fős csoportszobát. A Mindszenty óvodában ekkor már létezett az úgynevezett Lurkó csoport, ami egy iskola előkészítő, utolsó éves oviscsoport, ahova azok a gyerekek kerültek, akik az előző évben a nagycsoportból még nem mentek tovább iskolába. Ők korábban még egyszer nagycsoportosok lettek, tehát bekerültek az előző évi középsősökhöz, de a Mindszentyben már külön csoportba tették őket. Én a Lurkóhoz hasonlót, de mégis kicsit mást szerettem volna, ezért néhány kollégámmal kidolgoztuk a saját programunkat, ami tehát átmenet az óvoda és az iskola között. Segíti a gyerekeket, hogy tovább fejlődjenek az iskolára, de azért még nem iskola. Népszerű lett a Palánta csoportunk.
Mi a legfontosabb számodra az óvodával kapcsolatban?
Az, hogy közösség legyünk, amire mindenki büszke, a dolgozók is meg a szülők és a gyerekek is. Szeretném, ha mindenki azt érezné, hogy kincskeresősnek lenni jó dolog. Azt gondolom – és a külső szemlélők ebben meg szoktak erősíteni -, hogy jó ide bejönni, mert pozitív energiák működnek és kellemes a légkör. Persze az élet egyéb területeire nem tudok hatással lenni, de legalább az óvoda legyen egy békés sziget, kívül hagyva a külvilág problémái
De mitől válik ilyen szigetté?
Nagyon sok családi programunk van, például őszi szüreti mulatság, alapítványi bál, anyák napja, apák napja, barkácsolós délutánok. Szervezünk előadásokat. A szülők szeretik ezeket a programokat és magát az óvodát is, amire visszaigazolás, hogy meglehetősen magas ide a túljelentkezés, a város minden részéből jönnének hozzánk gyerekek, nem csak a körzetesek. Nagyon sok barátság szövődik itt a kisgyerekes családok között, sokan bandáznak délután meg hétvégén, sőt, olykor közösen nyaralnak, és később a gyerekek együtt mennek tovább iskolába.
A közösségépítés valóban az intézmények feladata?
Igen, szerintem a gyereknevelésen kívül a szülők edukációja és a közösségépítés is a feladatunk. Vágynak az értékesre az emberek, csak sokszor nem azt kapják. Persze, beérhetnénk mi is azzal, hogy reggel behozzák a gyereket hozzánk délután meg elviszik és utána mindenki megy a maga útjára. De akkor hol marad a társadalmi felelősségvállalás? Meg, ha körbenézel, mindenhol csak a negatívumot látod, hallod. Sehol nem a jót hangsúlyozzák, hogy milyen pozitív dolgok történnek. Szerintem ez így nem normális. És addig, amíg a saját gyerekét nem tudja valaki megdicsérni, amíg a saját beosztottját vezetőként nem tudja megdicsérni, vagy amíg saját magunkat nem tudjuk megdicsérni, addig tényleg nem tudunk úgy odafordulni másokhoz sem, hogy a pozitívumokat érzékeltessük. Tehát mi, ebben az óvodában ezért inkább a pozitívumokat kommunikáljuk…
De hát problémák nyilván itt is vannak…
Persze. Erre mondom a kollégáknak, hogy bármilyen rossz dolgot el lehet mondani a szülőnek, csak jól kell tudni becsomagolni. A Kincskereső ovi tehát egy erőszakmentes-kommunikációs intézmény. Vannak ilyen tréningek is nálunk, ahol az itt dolgozók megtanulják ezt, és benne vagyunk például a Boldog Óvoda Programban, amit a Jobb Veled a Világ Alapítvány indított el évekkel ezelőtt és mára mozgalommá nőtte ki magát és alternatív pedagógiai programként működik, sőt, már örökös tagságunk van.
Ha visszamehetnél az időben, csinálnál-e valamit máshogy?
Nem tudom, talán kevesebbet dolgoznék és nem csinálnék egyszerre ennyi félét. És több időt hagynék arra, amit a munkán kívül szeretek.
Például mit?
Szeretek olvasni, a szépirodalmon kívül akár krimit, fantasy-t. A történelem is érdekel. Járok színházba, kiállításokra, koncertekre, akár fesztiválokra. Zenéből is sok mindent meghallgatok, bár az operát nem szeretem, de a komolyzenét, a dzsesszt igen, ugyanakkor igyekszem követni a fiatal generáció zenéjét is. De szeretek otthon ülni a kertben és hallgatni a madarakat vagy túrázni és utazni. Szeretek a családdal, a barátainkkal együtt lenni, meg jókat főzni, sütni. Például bortúrákra, borkóstolókra is nagyon szívesen megyek. Csapatépítő keretében elviszem a kollégákat is vagy városi sétákra, mert a régész keresztfiam vezet ilyen túrákat, vagy csak bulizni, különleges helyekre.
Már megint a munkához kanyarodtál vissza.
Néha már tényleg szürreális, ahogy az agyam pörög, nehéz elengedni, meg ezen az sem segít, hogy sokszor tényleg foglalkoznom kell az óvodával munkaidőn kívül is. A telefonom 0-24-ben be van kapcsolva, mert egy intézményben bármi történhet, csőtöréstől kezdve a tűz- vagy betörés riasztásig. Budaörsi vagyok, egyértelmű, hogy amikor valami van, akkor én jövök be.
De nem olyan gyakori, vagy igen?
A riasztó gyakran megszólal. Van, hogy azért, mert a kollégák nem zártak be egy ablakot, vagy valami elkezd mászni az érzékelőkön, vagy bekapcsol a fűtés és meglibben a dekoráció, már ennyi is elég, hogy beriasszon az egész épület. Viszonylag közel lakom, tényleg mindenért be tudok jönni, akár egy itt maradt cumiért is, amikor fölhív egy szülő, hogy ne haragudjak, ugyan péntek este van, de mennek nyaralni.
Talán ezzel kellett volna kezdeni, de elvitte volna a beszélgetés irányát. Viszont megkerülhetetlen: mi a véleményed az állam és a pedagógusok közötti konfliktusról?
Minden ezzel kapcsolatos problémának az alapja az, amiről az elején már beszéltünk, hogy nincs hitele a pedagógus szakmának. Valószínű, hogy mi is tettünk érte, hogy ez így legyen, de ez egy 22-es csapdája, ha nem adják meg a tiszteletet, akkor a pedagógusnak sem alakul ki tartása és akkor már nincs is miért tiszteljék. A rendszerváltással hirtelen mindenkinek jogai lettek, de a kötelességekről sokan nem vesznek tudomást. Annyira fontossá vált mindenkinek, hogy meg tudja valósítani önmagát, hogy eközben sok ember elfelejti, hogy de van egy családja, férje vagy felesége, egy-két-három-négy gyereke, meg még anyja-apja, és nem írhat mindent felül az, hogy ő maga jól legyen.
De nekem inkább úgy tűnik, hogy eközben egyre rosszabb az emberek mentális egészsége.
Igen, de ez nem ellentmondás, mert ez is olyan, mint a „tudatos” gyereknevelés. Az interneten elérhető információkból szelektálás nélkül próbálnak tájékozódni, de így szinte csak az ellenkezőjét érik el, mint ami a valódi cél lenne. Viszont jó hír, hogy semmi sem tart örökké. Amikor ez így már tarthatatlan, akkor mint egy nagy lufi, ki fog pukkadni, és akkor vissza fog a társadalom térni a gyökerekhez, amik igazából fontosak, és mindegy, hogy minek hívjuk őket, hozzákapcsoljuk-e valamilyen valláshoz, vagy valamilyen filozófiai irányzathoz, ezek akkor is az életünk alapjai, hogy: beszéljünk rendesen az embertársainkkal, ne essen szét a személyiségünk, de foglalkozzunk a családunkkal, és vannak kötelességeink is, amiket teljesíteni kell… stb. Én a gyerekem generációjában hiszek, a 2000-es években születettekben, és nagyon remélem, hogyha ők kikerülnek az egyetemről és elkezdenek dolgozni, akkor képesek lesznek nagyobb változtatásokra. Ami már most látszik, hogy a harmincas évei elején járó generáció környezettudatosabb, mint a szüleik, ők már odafigyelnek arra, hogy szelektíven gyűjtsenek és újrahasznosítsanak. És a következő nemzedék, tehát a mostani 23-25 évesek már fel fogják ismerni a régi/valódi értékek fontosságát és visszatérnek azokhoz.
Sorozatunk korábbi cikkei:
Vendégségben Lakatos Györgynél a Budaörsi Tanodában – Budaörsi Napló (budaorsinaplo.hu)
„Vendégségben” járt nálunk Pósfai Gábor – Budaörsi Napló (budaorsinaplo.hu)
Még több:
You searched for vendégségben – Budaörsi Napló (budaorsinaplo.hu)
