Cikkünk a Huszonnégyökrös-hegy szikláin az 1930-as években mocorgó mászók megoldásait részletezi. Ma már nem ilyen környezetromboló technikákkal másznak sziklát a sziklamászók és fontos megjegyezni, hogy a Huszonnégyökrösön ma már tilos sziklát mászni.
Benedek István tinédzser- és fiatal felnőtt korában bátyjával, Andrással a hegy- és sziklamászás szenvedélyének hódolt, gyakran járt a Budapest környéki kis sziklákon is. Csavargás az Alpokban című könyvében nem csak az Alpokbéli mászásairól ír, hanem ezekről a mászóiskolákról is, illetve részletesen leírja olvasóinak a korabeli technikák alkalmazását és az eszközhasználatot. Ami miatt ezt most előszedtük, az a nyári uborkaszezon és az, hogy régebben volt a Budaörsi Naplóban olyan sorozat, amely a Budaörs környéki tájak irodalmi említését tárgyalta, így ez annak kiegészítése. Az alább idézett szakasz e könyvből a Huszonnégyökrös-hegy szikláin az 1930-as években mocorgó mászók megoldásait részletezi. Ma már nem ilyen környezetromboló technikákkal másznak sziklát a sziklamászók és fontos megjegyezni, hogy a Huszonnégyökrösön ma már tilos sziklát mászni.
„Turisták tudják, mások nem, hogy Budapest környéke tele van sziklákkal. Nem magas hegységeket alkotó sziklák ezek, hanem ittfelejtett mészkőtömbök, a hegyek oldalában. A szikla megkerülésével kényelmesen fel lehet jutni a hegy csúcsára, de ha az ember gyakorolni akarja magát a sziklamászás technikájában, akkor a csúcs helyett ezeket a sziklákat keresi fel, kötéllel, haknival, karabinerrel, kalapáccsal, és az arra sétáló laikusok csodálkozva láthatják, hogy ezek a bolond sziklamászók a legmeredekebb falakat választják ki s iszonyú erőfeszítéssel másznak fel, ahelyett, hogy a túlsó oldalon kényelmesen felsétálnának.
Ez a sziklamászó iskola.
Például alig pár óra járásnyira a farkasréti temetőtől, ha az ember átsétál a Kakukkhegyen, és a szép hangzású Sorrento-völgyön, a Szekrényes kopár kupolája alatt – amely körül mindig lebeg a levegőben néhány vitorlázórepülő, farkashegyi hangárjuk a szomszédságban van -, rövidesen eljut az érthetetlen okból Csíki hegyeknek nevezett vonulat utolsó magaslatához, az Ökrös-hegyhez, amit költőiebben 24 ökrösnek is neveznek. Budaőrs, Törökbálint és Torbágy felé futó termékeny földcsíkok lapálya veszi körül három oldalról ezt a magaslatot, amelynek meszes zárókövei meredeken futnak le a völgybe s kiváló sziklamászó-bravúrokat kínálnak a hegymászóknak.
A hegygerincen át kényelmes sétával jutnak el a kirándulók a csúcsra – még koca-turistának sem kell lenni hozzá -, törmeléken és omladékon ereszkednek le a völgybe, a sziklamászók ott derekukra övezik a kötelet, csuklójukra akasztják a hegymászókalapácsot, néhány haknit és karabinert függesztenek az oldalukra és nagy erőlködve fölmásznak a csúcsra, ahonnan jöttek. Két hosszú függőleges repedés tagolja a sziklafalat, vízmosástól jó szélesre tágulva, ezekben a „kéményekben” másznak fel, vagy a kémények közt levő, kitett gerinceken. „Kitett” az annyi, mint meredek, szellős, ahol a szabadban libegve kell mászni. Elkísértem túrájukra a fiúkat s szemtanúja voltam első próbálkozásaiknak; velük együtt tanultam meg a sziklamászás technikáját – elméletben. A gyakorlatot, az erőlködést és az ügyeskedést átengedtem nekik.
Először is megtanultam, mire való a „hakni”, a kalapács, a karabiner.
A hakni körülbelül 10 cm hosszú vasszeg, amelynek feje karikára van kiképezve. A szög maga lapos, lapja vagy keresztben áll a karikára, vagy hosszanti irányú. Amikor az elöl mászó már feljutott jó pár méter magasságba és úgy találja, hogy a meredek falon nem tanácsos kellő biztosítás nélkül tovább mászni, akkor keres a sziklán egy repedést, ebbe beilleszti a szög hegyét, a csuklóján lógó kalapácsot megragadja s addig üti a szöget, amíg nem látszik ki belőle más, mint a karika. Most leakaszt az oldaláról egy karabinert. A karabiner acélból készül, tojás vagy körte alakja van; olyan, amilyent a tűzoltók oldalán mindenki látott, csak kisebb annál. Rugóval nyílik az oldala; elengedve a rugót, feszesen zár. A mászó tehát fog egy karabinert, és beakasztja a hakni karikájába. Rácsimpaszkodik és kipróbálja, hogy jól tart-e, utána a mellére kötött kötelet átfűzi a karabineren és lekiált:
– Húzd be!
Alul ott áll a társa, aki „biztosítja”. A biztosítás eddig a pillanatig inkább elméleti jellegű volt, mostantól kezdve azonban már csakugyan sokat ér. Ha ugyanis az elöl mászó megcsúszik, vagy kitörik kezéből a fogás, lába alól a „tritt” – vagyis ha letalálna esni, akkor nem zuhan a szikla aljáig, hanem csak a hakniig, illetve a hakni alá annyi méterrel, amennyivel fölébe mászott. Ezen a ponton megállítja a kötél – ez a biztosítás, alulról. Ha meredek a fal és veszélyes a mászás, akkor az előmászó 2-3 méterenként újabb haknit üt a falba (feltéve, hogy talál hozzá repedést a sziklán) s így mindvégig viszonylag biztonságosan teszi meg az utat.
Könnyű ezt így elmondani és – alulról nézni. Azt hihetné az ember, hogy nicsak, milyen nagyszerű, a sziklamászás megszűnt veszedelmes vállalkozás lenni. Mégis, ahogy elnézem a vállalkozást, nem is olyan egyszerű. Mert először is, a sziklába nem lehet csak úgy uk-muk-fuk szögeket verni. A puszta sziklafal nem fogadja be a szöget, csak akkor, ha megfelelő nagyságú repedés van rajta. A repedés ne legyen se túlságosan szűk, mert akkor nem ereszti be a haknit, se túlságosan tág, mert akkor a beütött szög lötyög, nincs tartása. Az iránya sem közömbös – de ezt némileg ellensúlyozhatják azzal, hogy a vízszintes repedésbe haránt-szöget ütnek, a függőlegesben viszont hosszantit. Nagyobb baj, hogy az olyan helyen, ahol a mászóknak a hakni támogatására van szüksége, rendszerint elég „kényes” a helyzete. Például kint van a nyílt falon, egyik lába egy fél-talpalatnyi helyen áll, másik lába egy kiugró bütykön támaszkodik, egyik kezével csimpaszkodik valamiféle „fogás”-ban, egész testsúlya lebeg a szabadban – no most tessék itt kényelmesen szögezni. Fél kézzel, természetesen, hiszen valamivel fogózkodni is kell. Jobbik eset, ha bal kézre esik a „fogás”, ilyenkor a sziklamászó a jobb kezével kapirgál a falon repedés után s jobb kezével hajtja végre azt a mutatványt, hogy lazán beletuszkolja a szöget a repedésbe, aztán megragadja a kalapácsot és óvatosan rákoppint. Ettől a koppintástól a szög vagy beljebb megy a repedésbe – akkor minden rendben -, vagy kiesik. Igen gyakran kiesik, ezért a gondos sziklamászó külön zsinegen egy apró karabinert visz magával s ezt akasztja a hakni karikájába, hogy ha kipotyog a szög, ne hulljon a mélybe. Ez is jól hangzik, csakhogy az apró karabinernek és a zsinegnek is van súlya, ez húzza lefelé a lazán betett szöget – sokszor bizony kirántja, mielőtt még a mászó ráüthetne.
Hogy mennyi bosszúság van a hakni beverésével, csak az tudja, aki próbálta – vagy legalább néhányszor alulról végig izgulta.
Ha jobbkezes a mászó és történetesen a bal kezével kell beverni a szöget, akkor még nehezebb a feladat.
A lent izgulók egyébként már az első kalapácsütés hangjáról tudják, hogy baj van-e, vagy minden rendben. Ha ugyanis a szög simán megy befelé a repedésbe, akkor kellemes zenei „klan” hangot ad, valósággal megcsendül, ha viszont akadályba ütközik vagy kifordul, ezt repedt fazék hangjára emlékeztető zörejjel jelzi.
Nos, tegyük fel, hogy az első hakni csengő „klan” hanggal simán bejutott a repedésbe és szilárdan áll, az elöl mászó ráakasztotta a karabinert, befűzte a kötelet és lekiáltott, hogy „húzd meg!” – ekkor pillanatnyi pihenő következik: nem kell már reszkető ínnal tapadni a bütyök-nagyságú trittekhez és félkézen lógaszkodni, mert a kötél feszesen a falhoz húzza a mászót, pihenhet. Aztán lekiált, hogy „ereszd meg!” és indul tovább. Most a biztosító alulról óvatosan eregeti utána a kötelet úgy, hogy egy csöppet se húzza (hiszen azzal visszatartaná vagy lerántaná), de nagyon lazára se eressze, hogy baj esetén a lehető legrövidebb esés után fenntarthassa. Az elölmászó pedig megy tovább, ahogy tud, szükség esetén újabb haknikat ütve be.
Végre fölért, ezt harsány kiáltással adja tudtul az alullevőknek, akik a kimászás pillanatát rendszerint nem láthatják, mert elfedi előlük a szikla domborulata. Most fordul a helyzet, az elölmászó kényelmesen letelepszik, átveti vállán a kötelet, s lekiált: Jöhetsz! Indul a hátulmászó, kalapáccsal a csuklóján ő is. A kötél a karabinereken keresztül bújva ér a melléig. Az elölmászó minden lépésnyi térhódítás után behúzza a kötelet, de csak annyira, hogy lazán lebegjen kettejük közt. Húzni, megfeszíteni a kötelet nem szabad – ez túlzottan kényelmessé tenné a hátulmászó dolgát. Az ő előnye csak annyi, hogy biztonságosabb a biztosítása, tehát gyorsabban és könnyedebben mászhat, de fizikai segítséget a partnertől nem kap. Csak olyankor illik feszesen behúzni a kötelet s ezen keresztül mintegy felfüggesztve megtartani az alulmászót, amikor a haknik kiverésével van elfoglalva. A szöget ugyanis nem hagyják bent a falban. A hátulmászó azért viszi magával a kalapácsot, hogy jobbról-balról addig ütögesse a szöget, amíg meglazul és kipottyan. Ez persze csak itt a mászó-iskolában szabály; kint az „igazi” falon örül az ember, ha továbbjut, nem bajoskodik a szög kiszedésével.
Ennyit tanultam – a fiúkkal együtt – az első túrán, a 24 ökrösön. És még azt, hogy amire a lábát teszi az ember, az a „tritt„, amibe belekapaszkodik, az a „fogás„. És hogy a széles hasadékban („kéményben„) kamin–technikával kell fölmászni: vagy úgy, mintha szét akarná feszíteni az ember a kéményt (jobb kéz–jobb láb a jobb falon, bal kéz–bal láb a bal falon), vagy – ha fogás nincs –, egyszerűen nekifeszíti a két lábát az egyik falnak, hátát a másiknak, így tologatja magát fölfelé. Ha keskenyebb a kémény, hernyószerű mozgással kitűnően lehet benne haladni, támaszkodással fogás vagy tritt se kell hozzá.„
