Évtizednél régebbről származik az a mára már nemessé kristályosodott tradíció, hogy a VIVART Budaörsi Sinfonietta október 22-én este ünnepi hangversenyt ad a városháza dísztermében. Különös nap ez, hiszen az elsődleges apropó természetesen október 23-a, aminek kapcsán a koncert bekerült a város hivatalos ünnepi rendezvényeinek ágendájába is. Ugyanakkor nem mellékes, hogy október 22. egyben Liszt Ferenc születésnapja is – Tóth Anna, a VIVART Budaörsi Zeneművész Egyesület elnöke gondolatait olvashatják koncertről az alábbi sorokban.
Wittinghoff Tamás polgármester mindenkori köszöntője értelemszerűen a forradalomról, annak történelmi-társadalmi hátteréről szól, árnyalt utalásokkal napjaink politikai helyzetére. Ezúttal is így történt: gondolatainak, szavainak hitelességét kiválóan válogatott Litván György- és Bibó István-idézetekkel is alátámasztva.
Amikor a VIVART Budaörsi Zeneművész Egyesület elnökeként, egyszersmind zenetörténészi minőségemben részt veszek egy ilyen hangverseny előkészületeiben, megvalósításában és még írok is róla, nehéz szétválasztani az előadás társadalmi és szakmai szempontjait. A kiválasztott daraboknak illeniük kell az alkalomhoz, előadásuk minősége megkérdőjelezhetetlen kell, hogy legyen.
Programösszeállításban nem találkoztam még jobb karmesterrel, mint amilyen Török Géza, aki lassan másfél évtizede áll az együttes élén, pálcájával nemcsak irányítja, de el is bűvöli a muzsikusokat és így természetesen a közönséget is.
2024-ben elsőként Schubert nyolcadikként jegyzett, Befejezetlen szimfóniaként ismert művét dirigálta. Sokak szemében láttam a kérdőjelet, hogy vajon mi köze Schubert zenéjének 1956-hoz? Beethovent, Lisztet kötjük első sorban a forradalmi napokhoz, nem Schubertet. Ám ahogy másutt, itt sem szerencsés címkéket ragasztani szerzőkre és művekre az akkori történésekkel való kapcsolatuk vonatkozásában. A melankóliával, az elmúlás sugallatával átszőtt nyitó tétel és az örömteli, igazi megoldást mégsem hozó finálé csordultig van szívfájdítóan szép dallamokkal, amelyek végig vonulnak a szimfonikus zenekar összes hangszerén: a csellószólam egységes, tömör, gyönyörű hangzása felemelkedő pillanatokat szerzett. Ami persze nem jelenti azt, hogy a brácsák, hegedűk, fúvósok ne lettek volna a helyzet magaslatán – csak a dallamot indító csellók egy pillanat alatt lenyűgözték a közönséget.
Ezt Beethoven Sors-szimfóniája követte, amely nemcsak nevében, a korszak zenei nyelvében a tragikusság ethoszát hordozó (c-moll) hangnemében, de a sorsként kopogtató, amúgy a 18–19. század fordulójának legtöbb forradalmi művében (és több német népdalban) is megtalálható, jellegzetes ritmusképlete okán egyértelmű helyet kapott az 1956-os megemlékezések zenei repertoárjában. Kiváló előadás volt, elképesztően jó nagybőgő-szólammal, lenyűgöző harsonaállásokkal, a Török Géza által megválasztott remek tempókkal. Megdöbbentő volt, hogy az amúgy elragadtatott közönség csak félénken kezdett tapsolni a záróakkord után – néhány másodperc elteltével aztán már dübörgött a taps, alig akarták elengedni a muzsikusokat. Nagyszerű este volt a termet zsúfolásig megtöltő hallgatósággal, remekül felkészült zenekarral és a gyönyörű muzsikával.
Írta: Tóth Anna, fotók Borhegyi Éva
