Wittinghoff Tamás polgármester és a budaörsi egyházak vezetőinek beszédeivel zajlott le ma kora délelőtt a budaörsi augusztus 20-i megemlékezés, a helyi hagyományok szerint az új kenyér közös megszegésével. Az eső miatt a Templom tér helyett a PostART nagytermében került rá sor. A műsort a Budaörsi Fúvószenekar és a Budaörsi Latinovits Színház biztosította.
„Magyarország ma olyan mély gazdasági és társadalmi válságban van, hogy megnő minden nyilvános megszólalás súlya, még az ünnepi szavaké is” – kezdte mai ünnepi beszédét Wittinghoff Tamás polgármester.
Majd így folytatta: „Ilyen helyzetben kötelességünk pontosan fogalmazni és nem riadhatunk vissza a tényekkel való őszinte szembenézéstől.
Amikor az államalapítást ünnepeljük, és Szent Istvánra emlékezünk, óhatatlanul a jelen problémáira is keressük a válaszokat, de eközben nem eshetünk az erőltetett párhuzamok csapdájába sem.
Ezer évvel ezelőtt ugyanis valóban mindent eldöntő sorskérdés állt őseink előtt. A puszta fizikai létezésük, a fennmaradásuk volt a tét. Egyre világosabbá vált, hogy két út között választhatnak: hősiesen felmorzsolódni a nálunknál erősebb katonai hatalmakkal vívott reménytelen harcokban, vagy beilleszkedni az akkori fejlett európai államok közösségébe.
Bár a válasz a mából nézve egyértelműnek tűnik, de akkor a többség úgy érezte, hogy iszonyú ára van bármelyik választásnak.
Az akkori elit meghozta ugyan az elvi döntést már évtizedekkel István hatalomra kerülése előtt, és lépéseket is tettek a megvalósítás érdekében, de a legnehezebb feladat, a társadalom gyökeres átalakítása őrá maradt.
De miért volt ez olyan nehéz? Mit kért a befogadásért cserébe az akkori Európa? A mai demagógok szóhasználatával élve: mit is akartak „ránk erőltetni” akkor?
Amit ajánlottak, az egy jól működő és jól szervezett társadalom volt, hatékony államigazgatással, fejlett katonai technikával, szigorú törvények által szabályozott, kiszámítható életviszonyokkal, és a miénknél messze hatékonyabb termeléssel. Ezeket kellett elfogadniuk és bevezetniük, a korábban pusztai nomád viszonyok között élő törzseknek. Emellett természetesen elvárták a kereszténység felvételét is, amely a fejlett nyugati államok egyik alappillére volt.
Mivel az előnyök csak hosszabb távon váltak nyilvánvalóvá, a társadalom többsége azzal szembesült, hogy fel kell adnia addigi életmódját, és ezt vonakodásuk esetén erőszakkal is kikényszerítették. Bizony néha valóban tűzzel-vassal történt az irányváltás.Ám a döntés, hogy akkor Európát választottuk, ezer éven át visszaigazolódott. Ha kicsit jobb volt a sorsunk a történelmünk során, az azt jelentette, hogy ledolgoztunk valamennyit a lemaradásunkból, amikor romlott a helyzet, akkor biztosan távolodtunk a nyugati értékektől. A magyar társadalom számára mindig is a nyugat volt a példa, az igazodási pont, a vágyott életforma. Amikor pedig zavaros fejű politikusok, újra és újra a nyugat hanyatlásáról kezdtek szónokolni, akkor mindig pórul jártunk. Gondoljunk csak Rákosira, vagy Kádárra, akik előszeretettel beszéltek a hanyatló nyugatról.
Szent István múlhatatlan érdeme, hogy nem csak felismerte a túlélés feltételeit, a modernizálódás módját, de keményen és következetesen végig is vitte ezen az úton a népét.
Nem véletlenül fogalmazok ilyen óvatosan, amikor István népéről beszélek. A ma használatos nemzetfogalom ugyanis csak a 19. században jött létre. Korábban annak, hogy ki milyen nemzetiségű volt, milyen nyelven beszélt, nem tulajdonítottak olyan nagy jelentőséget, hisz úgy határozták meg magukat, hogy melyik uralkodó alattvalói. A Kárpát-medencében való megtelepedéskor természetesen ennél bonyolultabb volt a helyzet, hiszen azt egy törzsszövetség foglalta el, lassan magába olvasztva például az itt nagy tömegben élő avarokat. Vagyis már ide is kevert népesség érkezett, ami itt tovább keveredett az évszázadok folyamán, balkáni népekkel, németekkel, cigányokkal, zsidókkal, lengyelekkel, görögökkel, örményekkel, törökökkel, oroszokkal, és még megszámlálhatatlan más néppel. Nem meglepő tehát, hogy a modern DNS kutatások egyik legfontosabb összefoglaló következtetése az, hogy a mai magyarságnak nincs semmilyen specifikus genetikai „lenyomata”, belesimul az európai kontinens genetikai állományába. Vagyis az egy évezreden át tartó népkeveredés teljesen átlagos európaivá tett bennünket.
Ehhez képest döbbenetes, hogy Magyarország miniszterelnöke az utóbbi időkben milyen vállalhatatlanul beszél ebben a kérdéskörben. Egyszer arra büszke, s arról szónokol, hogy a magyarokban kipcsak vér csörgedez, máskor pedig még elképesztőbb módon arról, hogy mi nem vagyunk kevert fajú nép. Világszerte megütközést váltott ki az emberi fajok keveredésének megfékezéséről szóló ámokfutása. Utoljára, amikor ilyen nyíltan beszéltek a fajtisztaságról, annak borzasztó következménye lett. Az már szót sem érdemel, hogy egy általános iskolás is tudja, a földön csak egyetlen emberi faj él. Ahogy erről a minap a Magyar Tudományos Akadémia elnöksége is világos állásfoglalást adott ki. Talán ők is úgy érezték, hogy vannak olyan jelenségek, melyet a tudomány képviselői nem hagyhatnak szó nélkül.
Az „emberi rasszok egyike sem magasabb vagy alacsonyabb rendű a másiknál, keveredésük pedig egyidejű az emberiség történelmével, és „e folyamat bármilyen korlátozása vagy megbélyegzése összeegyeztethetetlen az egyetemes emberi kultúrával, a humanizmussal, a kereszténységgel és az emberi jogokkal”, fogalmazott az Akadémia elnöksége…Ebben az ügyben Szent István is világosan látott, és fogalmazott, annyira fontosnak tartotta a külföldiekhez való viszony kérdését, hogy külön fejezetet szentelt ennek a fiához írt intelmeiben.
„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti…. Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”
Világos, tiszta beszéd.
Vezetői kvalitásaira ezekből az intelmekből is következtethetünk, de fő műve, az államalapítás bizonyítja igazán rendkívüli szervező tehetségét.
Biztosan tudjuk a forrásokból, hogy keresztény nevelést kapott, és ezt ellentétben apjával, Gézával, komolyan is vette. Egy király abban a korban erkölcsi minőséget jelentett, volt tartása és volt súlya a szavának. Az első magyar király például nem engedhette meg magának, hogy a külpolitikában folyamatosan másként, ellentmondásosan beszéljen, ezzel elveszítve hitelességét, hiszen ez akár végveszélybe sodorhatta volna az országát.
Társadalomátalakító programjához évtizedeken át kellett következetesen ragaszkodnia. Nem mondhatta azt egy napon, hogy eddig 10 falunak kellett egy templomot építenie, de mostantól építsenek inkább kettőt. És a tized adó helyett sem vezethette be egyik napról a másikra mondjuk az ötödöt.
Mert csak úgy tudta megnyerni népét, ha megőrizte a szavahihetőségét, ha az élet mindenki számára kiszámítható maradt.István egyik maradandó alkotása a vármegyéken alapuló közigazgatás megszervezése volt, melyeknek élén az ispán állt. Nem ért semmit a történelemből, aki azt hiszi, hogy úgy tanulunk a múltból, ha kiforgatva átültetjük azt a jelenbe. Nem csak arról van szó, hogy az elnevezés ma már ósdi, meghaladott. De az ispáni cím visszahozásával nem tisztelegnek a múlt előtt, hanem éppen lejáratják és gúny tárgyává teszik azt. Nem attól lesz hatékony a közigazgatás, ha a megyék ezentúl vármegyék lesznek, s a kormányhivatalokat főispánok vezetik!
Ma Magyarországon sok tekintetben éppen az ellenkezője történik annak, amire egy évezred távolából tanít minket az államalapítás időszaka.
Vezetőink hátat fordítottak Európának. Megint hanyatlani vélik a nyugati civilizációt. A tőszomszédságunkban egy háború folyik, és félő, hogy ismét a rossz oldalra állunk. Az unortodox gazdaságpolitika, amely minden országétól eltérő volt éppen most porlad el a szemünk láttára, tömegek megélhetését temetve maga alá. Nincs őszinte szembenézés a hibákkal, csak a propagandagépezet zakatol tovább, amely hazugságokkal igyekszik elfedni a valóságot. Augusztus 20-án Európa legnagyobb tűzijátékára készülünk, ahol államilag meghatározott, nyomott áron lehet majd kapni a sört, a bort, a pálinkát, miközben százezrek nem tudják, hogyan fogják télen kifizetni az energia számláikat. És a legszomorúbb, hogy az állami vezetők nem is érzékelik, mi ezzel a baj.
A társadalom döntő többsége nem is érti, mi történik, egyelőre csak félelemmel teli, tehetetlen csend honol.
Bibó István, a 20. század legnagyobb hatású magyar politikai gondolkodója a második világháború tragikus eseményeivel szembenéző írásának azt az alcímet adta, hogy: „A felelősségünk azért, ami történt.” Ebben így fogalmaz: „Ez a társadalom, ez az ország alapvetően nem rosszindulatú, nem részvétlen, sőt minden ellenkező látszat ellenére alapvetően nem is gyáva.”
Nagyon bízom benne, hogy nem tévedett, s állítása ma is áll.
Bármilyen távolinak tűnik is az államalapítás, tele van ez a korszak a mának szóló, nagyon is megfontolandó üzenetekkel. Mint például, hogy a helyes választás Európa. Hogy mindig az adott kor legkorszerűbb megoldásait kell megkeresni és alkalmazni. Hogy a jó közigazgatás a jólét fontos alapja. Hogy következetesen ragaszkodni kell a sikeresen működő modellekhez, és azokat meg kell védenünk.
Mi, budaörsiek nagyon kemény munkával és következetesen végigvitt helyi gazdaságfejlesztéssel, német testvértelepülésünk tapasztalatait is felhasználva, azaz nyugati mintára, virágzó várost teremtettünk. Már rég megállunk a saját lábunkon, nem szorulunk állami segítségre és még másokat is képesek vagyunk támogatni. Csak annyira lenne szükségünk, hogy, a fejlett világ gyakorlatát követve, tartsák tiszteletben az önkormányzati függetlenséget, ne nyirbálják folyamatosan a települések jogköreit, és ne vegyenek ki törvénytelenül milliárdokat a város költségvetéséből, ezzel megrövidítve minden itt élőt.
Van tehát mit megvédenünk. Meggyőződésem, hogy Budaörsön a nagy többség ma is a haladó gyakorlatok, Európa pártján áll, s olyan életre vágyik, amelyet tőlünk nyugatra természetesként élnek meg a polgárok.
Azaz pontosan azt szeretnék, melyet első királyunk, Szent István is világosan felismert.”
