Ki a művész? „Van egy mérce, és ez objektív”
A Wikipédia szerint autodidakta művész, ismert festő és grafikus, továbbá író és költő, és pár hete civil pályázati tanácsadóként tartott előadást a PostART-on. Egy régebbi kiállításának a megnyitóján pedig az hangzott el, hogy „reneszánsz ember”. Maradjunk tehát annyiban, hogy az 1953-ban Budapesten született Mikó F. László sokoldalú ember, és bár négy éve a tőlünk 26 kilométerre lévő kis faluban, Áporkán lakik, a műterme Budaörsön van. Itt jártunk nála húsvét előtt „vendégségben”.
Mikó F. László civilszervezeteknek tartott nemrég előadást a PostART-on arról, hogyan szerezhetnek pályázati forrásokból pénzt, és márciusi számunkban magunk is meghirdettük művészetterápiás foglalkozását felnőtteknek. Tavaly karácsony előtt gyerekeknek tartott hasonlót, amire akkor véletlenül tértünk be, rácsodálkozva, ahogy elkészülnek az egyéni, mini képeskönyvecskék. Mikó festményeit ugyancsak többször láthattuk már itt Budaörsön is, a PostART mellett még a Zichy majorban, egyéni és csoportos kiállításokon, különböző műfajokban.
A Wikipédia szerint „autodidakta művész, képzőművészeti tevékenységét az 1970-es évek elején kezdte a szentendrei Vajda Lajos Stúdióban, (…) Imreh Tibor, Tóth István, Selényi Károly István, Győrffy Sándor, Bereznai Péter társaságában. (…) Mindnyájan erősen kötődtek a manipulált fotó, szitatechnika, a koncept art, a kisebb-nagyobb tárgyösszeállítások és térberendezések műfajához. 1976-1984 közt a Művészeti Alap Fiatal Képzőművészek Stúdiójához is kapcsolódott. 1974-től kiállító művész. 35 egyéni kiállításon mutatkozott be Magyarországon (azóta ez már több – a szerk.), továbbá a hazai szentendrei és külföldi kollektív tárlatokon szerepel. 2002-ben részt vett a Vajda Stúdió jubileumi kiállításán a Műcsarnokban. Munkái megtalálhatóak magán- és közgyűjteményekben. (…) 1979-ben megalakította az Art-el csoportot. 1984-ig tizenkét performansz bemutatót tartottak. Ez alatt az időszak alatt készített hat rövidfilmet. 2000-ben és 2001-ben a Frankfurti könyvvásáron állított ki művészkönyveket. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének tagjaként 1996-tól foglalkozik újságírással, laptervezéssel, grafikával. (…) Rendszeresen tart ismeretterjesztő és szakmai előadásokat, képzéseket a médiával kapcsolatos kérdésekről. (…) Közben 2005-től a Magyar Diszlexia Alapítvány kuratóriumának elnöke. Az Alapítvány a Freiburgi Egyetem Agykutató Központjának együttműködésével és segítségével indult, s foglalkozik a diszlexiás és diszkalkuliás gyerekek diagnosztizálásával, valamint felvilágosító előadások, képzések és tréningek szervezésével minden olyan témakörben, mely a tanulási nehézségekkel küzdő gyermekek problémáival kapcsolatos. (…) 2006 óta kommunikációs tanácsadó. 2008 óta intenzíven foglalkozik a vizuális észlelés kutatásával. Nyolc évig (valójában 9,5 – a szerk.) Németországban alkotott, (idén 32 éve, hogy hazajött – mondja már nekünk), jelenleg Dunaharasztiban él és alkot” – eddig az idézet. És mint tőle megtudjuk, negyedik éve már Áporkán, egy egészen kis faluban lakik, Budapesttől 34 kilométerre délre, a Soroksági-Duna-ág mellett. De Budapesten született és Pesten nőtt fel, illetve kisgyerekkorában sok időt töltött vidéken a nagyszüleinél, „ami egész életemben elkísér, hogy vidéki gyerek is vagyok, meg pesti is” – meséli.
Budaörsre Selmeczi Ágnes, a PostART vezetője hívta el néhány éve, akivel már korábban is voltak közös munkáik többek között Balatonszemesen a fesztiválon, illetve Ági pár hónapja felajánlotta Mikónak, hogy béreljen nála egy aprócska műtermet a Szalon mögött. E cikk megírása érdekében tehát itt beszélgettünk vele, részben arról, mit tervez még nálunk a városban, másrészt sok egyébről, ami menet közben felmerült.
„Alapvetően, egész életemben képzőművész voltam; ez hosszú élet már – nevet -, de még nincs vége.” A képzőművészeti főiskolára nem vették fel, „ezért megsértődtem„, és legközelebb az iparművészeti főiskolára jelentkezett, ahova a jól hangzó öltözködés kiegészítő szakra bekerült ugyan, de hogy ez valóban „tök jó” lett volna, az csak több, mint tíz évvel később, már Németországban derült ki számára. A tanulás helyett tehát huszonévesen díszletet és jelmezt tervezett, sőt játszott is az Egyetemi színpadon, „onnan van a színházi kötődésem és ismeretségem”, majd egy kisszövetkezetben, aminek az elnöke volt, játéktervezéssel foglalkozott, „csak, hogy bizonyítsam, hogy helyem lett volna az iparművészetin”. ” Ezután disszidált Németországba, onnan hazatérve pedig Eötvös Pál főszerkesztősége idején a Népszabadságnál lett művészeti vezető, „az egész lapkészítés hozzám tartozott, mert német példára magam alá gyűrtem. Az új főszerkesztővel azonban nem jöttem ki, és mindenféle vállalkozásba kezdtem”, így a Népszabi után fogott bele a diszlexiás gyerekek diagnosztizáló eszközének a fejlesztésébe. Ezt a kutatást mostanában újra felélesztette.
„Németországban három képet festettem összesen, de az egyik az igen, azt elkaptam (…)” – térünk vissza a képzőművészethez. Amit nem a pénzért csinál – teszi hozzá, bár „adtam el képet, és azt drágán, mert vagy oda adom ajándékba, vagy fizessék meg” – egyértelműsíti az elveit. A kiállítások közül pedig egyet idéz fel, melyet 2018-ban Rockenbauer Zoltán a Fidesz kormány korábbi minisztere nyitott meg, aki azzal kezdte, hogy „Mikó F. László a reneszánsz ember„, majd elsorolta, mennyi mindennel foglalkozott már addig, és olyanokról is szó esett, amikről a családja sem tudott. Aztán Beer Miklós váci püspök mondott köszöntőt. „Két ellentétes pólus, ugye.” Budaörsön legutóbb a Magyar Festészet Napján láthattunk Mikó F. festményeket Papp András és Győrfi András munkáival együtt. Egyiküknek se kellett ehhez messze mennie, hiszen most már mind a hármuknak itt, a PostART-on van a műtermük is. „Másokkal úgy szeretek kiállítani, ha beleszólhatok a rendezésbe. Mert egy közös kiállítás nem arról szól, hogy külön-külön ki milyen, meg kinek van a fő helyen a képe, hanem hogy egyben jól nézzen ki”. Ez itt Budaörsön sikerült.
A bevezetőben említettük még, hogy Mikó F. László civilszervezeteknek tartott nemrég előadást. „Tizenkét-tizenhárom éve csinálok tanácsadást, azért, mert több civilszervezetben benne vagyok én is” – meséli, és egy ideje már részt vesz a Pest Megyei Civil Közösségi Szolgáltató Központ munkájában, ahol pályázatíráshoz, forrásteremtéshez adnak tanácsokat, illetve jogi kérdésekben és alap informatikai tudással segítenek a civilszervezeteknek.
S hogy lesz-e folytatása Budaörsön a művészetterápiás foglalkozásoknak? „Húsvét után térünk rá vissza. Ez úgy működik egyébként, hogy egy ismerkedős beszélgetéssel kezdünk, és amikor már egymásra hangolódunk, akkor bemutatom, hogy a művészkönyvecske elkészítéséhez milyen eszközöket használunk, elmondom a technikákat – ez például egy monotípia, vagyis át lett nyomtatva egy másik papírról -, meg is mutatom és együtt létrehozunk egy könyvet, de mindenki a saját gondolatai alapján. Nem kell hozzá semmilyen rajztudás vagy kézügyesség, hanem fantázia, arányérzék, illetve mindenkinek más az ízlése és ettől lesznek egyediek.”
További budaörsi tervek: közös kiállítás Uzsák Sándorral, akinek szintén a PostART-on Mikó F. nyitotta meg most március 14-én az egy hónapig tartott önálló kiállítását, és a „dobozai” nagyon tetszettek a látogatóknak. „Továbbá nagyon szeretnék itt egy művésztelepet összehozni, amire külföldieket is meghívunk. Egyrészt, mert úgy színesebb, másrészt, mert ha csak egy-egy minőségi munkát itt hagynak a városnak, abból három alkalom után már egy kisebb kortárs gyűjtemény összejön.”
További Budaörstől független tervek? Mikó F. képei és novellái, versei rendszeresen jelennek meg a kepiras.com internetes folyóirat oldalán. A Facebookon már publikált több mint ezer versből készül az idén egy könyv, hagyományos, nyomtatott formában. „Amihez el kell még olvasnom újra az egészet, és előválogatva átadni egy szerkesztőnek, aki ismer.”
Bár aktuálpolitikai kérdésekbe nem akartunk és nem is nagyon mentünk bele a beszélgetés során, az idei Munkácsy-díj odaítélése kapcsán kialakult vitáról azért érdekelt Mikó F. László véleménye: mi a művészi? Mi alapján dönthető el, hogy melyik alkotás bóvli és melyik értékes? „Van egy mérce, és ez objektív”. Emellett a valódi művészek és önmaga számára a saját szabadsága a legfontosabb – teszi hozzá. Szerinte a politikai hatalom mindig bele akart és most is beleszól abba, hogy ki kapjon komoly lehetőséget. „Én magánban azt csinálok, amit akarok, Selmeczi Ági itt a PostART-on magánvállalkozásban azt csinál, amit akar, de nagyobb szférában az, hogy valakinek a Műcsarnokban lesz-e kiállítása, nem attól függ, hogy mennyire jó művész, hanem a beállítottságától, a hovatartozásától. Senkit nem kritizálok, aki bármelyik korábbi vagy a mostani rendszerben beáll a sorba. Ha ebből akar megélni, nem tud máshol pénzt csinálni, tegye. Ez az ő választása. De én másként élek…” Majd felidéz egy történetet, amikor évekkel ezelőtt bejutott Fekete Györgyhöz, a Magyar Művészeti Akadémia akkori elnökéhez, hogy támogatást szerezzen egy művészeti programra, amivel a soproni határnyitásra emlékeztek meg. Tudta, hogy az MMA akkor kapott az államtól több milliárd forintot. Nagyon kedvesek voltak vele, bár húsz percet ígértek, hogy az elnök addig ér ár, közel két óráig beszélgettek. Látszott, hogy Feketét informálták Mikó F. eddigi tevékenységéről. De! Fél óráig csak arról volt szó, hogy mennyire nincs pénze az akadémiának és milyen szörnyű sorsa van az elnöknek, hogy mindenki hozzá jön pénzt kérni. Majd Fekete arra biztatta Mikót, hogy kérje a felvételét az MMA-ba, lesz az egyik ajánlója, mert jól jöhet még az a pénz, amivel a tagság jár. „Igen, ezzel érvelt és később sokszor valóban jól jött volna. Egy ilyen tagsággal azonban mindenképpen feladtam volna a szabadságomat.” A programra azonban nem kapott állami támogatást.
Lévén, hogy ez mégis csak egy helyi lap, értelemszerűen azzal zártuk a beszélgetést, vajon hogy érzi itt magát Mikó F. László, aki – láttuk az életrajzában – igen sok más helyen megfordult már. „Jól. Budaörsön és a PostART-on is jól. Nekem ez egy szimpatikus hely, ahol adnak a kultúrára – ezt persze nem teheti meg minden város -, fordítanak rá pénzt és energiát, az itteni rendezvények minőségiek, profin megszervezettek. És úgy van ismertsége, elfogadottsága (‘Ja, Budaörs? Az jó hely.’) a településnek, hogy nem fordítanak horror pénzeket marketingre. (…)”
„Tudod, hogy a tehetség mellett, mi nyűgöz még le engem, legyen szó képzőművészetről vagy akár színházról, bármiről? Ha látom, hogy valaki sok munkát tesz bele, hogy időt áldoz rá az életéből .”
