„Amit itt kapok, kapunk, azt nagyon meg kell becsülni”
Vendégségben rovatunkban jellemzően budaörsi születésű vagy tartósabb ideje itt élő embereket szoktunk bemutatni, de mint kiderült, a Budaörsi Latinovits Színház tagjai között (egyelőre?) nincs ilyen. De miért is kellene szigorúan ragaszkodni egy saját magunk által felállított szabályhoz? Hartai Petrával a színház előtt véletlenül találkoztam össze Az igazság gyertyái első vasárnapi előadása után. Bővebben is el akartam neki mondani, hogy mennyire tetszett az alakítása, ezért az interjúhoz időpontot egyeztettünk, így a Karoline és Kasimir sokadik előadása előtt, a színházi büfé előtt beszélgettünk.
Az igazság gyertyái vasárnapi előadása után szólítottalak meg, amikor nagyon gyorsan, már civilben kint voltál te is a színházi épület előtt az utcán. A másnapi cikkemben pedig egyebek között azt írtam, hogy nagyszerűen alakítottad a kicsit fogyatékos Sárát, de a második felvonásban a szatírából hirtelen komolyra váltó résznél, ahogy a fegyveresek megjelentek a színpadon, különösen megfogott, hogy mennyire hitelesen estél kétségbe, ott nézőként veled együtt sírtam. Majd újabb két perc múlva, arcodon könnyel, újra mosolygós kislány lettél, és tiszta, szép beszéddel narráltad tovább a történetet a végkifejlet felé. Te hogy élted meg ezt belülről?
– Szerintem zseniálisan írta meg Székely Csaba a darabot. Egyik pillanatban, mintha a gyomrodban forgatnák a kést, és gombóc a torokban, majd belerak egy olyan szóviccet, humoros helyzetet, amin nem lehet nem kacagni. Az első próbákon mi is nehezen bírtuk ki, Rékával (Pelsőczi Réka) nagyon sokat röhögtünk a kis közös dolgainkon. Robi (Alföldi Róbert rendező – a szerk.) sokszor figyelmeztetett mindenkit, hogy ne játsszunk poénra, mert attól válik humorossá, ha nagyon komolyan vesszük az adott szituációt. Az egész darabot én úgy látom magamban, hogy ez egy túléléstörténet, ami tele van élettel. Egy fájdalmas történelmi mese, ami valós eseményekre is épül. Hétköznapiságában csodálatos, mert nagyon mély érzéseket ábrázol a gyűlöletkeltéstől, a féltékenységen át, a hétköznapi gúnyolódásig vagy a viszonzatlan szerelemig. Ezek olyan motivációk az egyes karaktereknél, amelyekkel csaknem mindenki találkozott, könnyű ezekhez kapcsolódni.
Ez könnyű vagy nehéz szerep számodra?
– Nem szoktam ezen gondolkozni. Nem volt könnyű próbafolyamat, nagyon pontosan el kellett találni a stílust, mert ha egy kicsit is kiengedünk az energiából, nem működik. Az biztos, hogy nagyon szeretem, szeretjük játszani, minden pillanatban pontosan tudjuk, mit kell csinálni, érezni, gondolni. Ebből a szempontból könnyű, nem térünk le a kijelölt útról. Intenzív próbafolyamat volt, az idegrendszerünk megtanulta a helyzeteket. Olyan ez, mint amikor egy életszakaszodban folyamatosan hallgattál egy zenét, amihez így hozzákapcsolódott egy érzés, és amikor később újra meghallod azt a számot, akkor ez az érzés visszajön vele. Ezt az idegrendszer megjegyzi. A színészet is ilyen, hogy amit a próbák alatt átélek, az enyém lesz.
Tudom, nem ez a lényeg, de fogalmam sincs, hogyan voltál képes az egészséges lábadat végig úgy tartani befelé fordítva, mintha béna lenne?
– A gyógytornászomnak sokat köszönhetek. Tudatosan készültem rá, váltott lábbal próbáltam, minden próba előtt bemelegítettem, lenyújtottam. Ez az előadások alatt is így van. Talán elárulhatom, hogy alapból csámpás vagyok, törökülésben voltam az anyaméhben és egyéves koromban ezért be is akarták gipszelni mindkét lábam. Végül édesanyám szerencsére az intenzív tornáztatás mellett döntött, és kacsalábon kellett hordanom a cipőt. Végül kinőttem. Viszonylag…
Ugorjunk vissza időben! A Wikipédia szerint: 1992. július 30-án születtél. “Hartai Petra Gyermekkorát Rákoscsabán töltötte. 2011-ben érettségizett a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán. 2011–2016 között a Kaposvári Egyetem színművész szakos hallgatója volt Kocsis Pál osztályában. 2016–2019 között a szombathelyi Weöres Sándor Színház tagja volt, ahol egyetemi gyakorlatát is töltötte. 2019–2021 között szabad úszó volt.” A Facebook oldalon pedig ugyan nincs sok bejegyzés, de a háttérképed egy kisgyerekként írt fogalmazásod, amelyben az áll, hogy színésznő szeretnél lenni és családot szeretnél, egy jó apukától lesznek gyerekeid, egy családi házban éltek majd, közel a szüleidhez és a testvéreidhez. Ebből az már megvalósult, hogy színésznő vagy és egyre hosszabb a színházi és a filmszerepeid, illetve a díjaid listája, és nyilván évről évre még sokkal hosszabb lesz. Mire vagy te magad a legbüszkébb? Kezdjük a gyerekkorral…
– Legbüszkébb? A gyerekkorom iránt inkább hálát érzek, hogy szerető családban, támogató közegben nőttem fel. Van egy nővérem és egy 8 évvel fiatalabb öcsém. Nagyon sokat játszottam vele. Ő volt a kutyám, macskám, főbérlőm, vendégem a hajvágószalonban, egyszer bele is vágtam a fülébe. Azt mesélik, nem voltam egyszerű
gyerek, szerettem érvényesíteni az akaratomat, cserébe szenvedélyes és kreatív voltam, világokat építettem fel a fejemben. Amikor megnéztem a Titanicot rögtön ruhában fürödtem a kádban és kiabáltam, hogy Jack, Jack! Szerencsére a szüleim jó érzékkel meglátták, hogy valami van a gyerekkel. Elvittek egy színitanodába, és így kerültem 2004-ben Takács Verához (szerkesztő, rendező, dramaturg, a gyermekműsorokkal vált ismertté – a szerk.), akinek a mai napig hálás vagyok, így kerültem a Mi, szemüvegesek című produkcióba főszereplőként, majd több más gyerekműsorba.
Gyerekként is nyitott voltál már, könnyen lehetett téged rendezni?
– Igen, bár elég későn kezdtem el beszélni, cserébe mindent elmutogattam, valahogy elértem, amit szerettem volna, szavak nélkül, lehet innen ered minden…
De nem minden gyerekszínészből lesz felnőttként színész. Azt olvastam, hogy a budapesti színművészeti főiskolára téged sem vettek fel. Ez megrázott?
– Nem volt időm, hogy megrázzon, mert Kaposvárra elsőre felvettek. Nagyon szerettem volna Budapestre járni, terveztem is, hogy egy év múlva újra próbálkozom, de Kaposváron, ahol Kocsis Pali volt az osztályfőnököm. annyi mindent kaptam, annyit tanultam. Szerettem odajárni, oda tartozni. Egy év után már egyértelmű volt, hogy ez az én utam, itt a helyem.
Majd Szombathelyre kerültél, ahol remek szerepeket kaptál, de miért jöttél el onnan mégis és lettél szabadúszó?
– Kaposvárról öten együtt kerültünk Szombathelyre és a barátaimmal csináltunk színházat, közösen alkottunk, együtt kirándultunk, együtt lélegeztünk. Mindenkinek érdemes ezt meg tapasztalni. Pár év múlva sokan elszerződtek, lejárt Jordán Tamás mandátuma is, aki a lelke volt az egésznek. Ezért én is új kihívásokat kerestem, bátornak kellett lennem, beleugrottam a semmibe, hogy más impulzusok érjenek, új találkozásokat éljek meg, fejlődni tudjak.
Hogyan talált rád a budaörsi színház 2021-ben?
– Alföldi Róberttel sokat dolgoztam Szombathelyen is, sokat köszönhetek neki, ő adott nekem munkát először a fővárosban és ide is ő hívott a Figaróba majd az Öröm és boldogságba, és…
… Az eprésző kislányba. Aminek a bemutatójáról akkor a Budaörsi Naplóban nem az én, hanem a kolléganőm írása jelent meg. Ebben szóvá tette, hogy miért kellett téged egy jelenetben levetkőztetni.
– Levetkőztetni? Ja, igen, tényleg, bugyira. Szerintem nagyon pontosan ábrázolta az emberi mivoltunkból való kivetkőzést.
Hányszor jó egy darabot eljátszani?
– Minél többször. Minden egyes előadással elkezdjük még jobban magunkévá tenni a szerepet.
Milyennek érzed Budaörsön a körülményeket?
– Szeretem a folyton nyüzsgő női öltözőt, minden nap megfejtjük a világot. Az átjáróház fodrásztárat, a konténereket, a jászolt, ami egy kis udvar hátul. Előadások után sokszor ott gyülekezünk, hogy megbeszéljük ma éppen mi és hogyan történt a színpadon. Persze, néha jól jönne egy kis privát szféra.
Hogy érzed magad a társulatban? Itt van velünk szemben a falon mindenkinek a fotója. Kiről, mi jut eszedbe?
– Megtartó a társulat, nagyon szeretek ide tartozni. Vigyázunk egymásra. Jó velük játszani. Persze, menjünk végig a képeken! Bohoczki Sárával versenyzünk, hogy ki öltözik át hamarabb. Eddig még nem tudott legyőzni. Aztán ott van a fürdő meg a rengeteg tánc és Disney-dalok! Tele van élettel. Böröndi Bencéről az jut eszembe, amikor a Johnban leveszi rólam a szemüveget, amit előtte teleköpködött, és nagyon finoman letörli. Azt a mozdulatot is zseniálisan csinálta. Vagy Hugó monológja a Liliomban, felejthetetlen! Bregyán Péterről a fotelje, amiben a kis kertünkben szokott ülni. Ha bárki más ül benne, és látja Pétert jönni, fölpattan, mert az az ő helye. Persze, nem akarja, de ez már hagyomány. Chován Gábor, jaj a Gábor! Az Öröm és boldogságban ki kell bírni, hogy ne röhögjünk egymáson. Meg minden másban. A tekintete, amikor a színpadon átsuhan a szemében a kópéság. Fröhlich Kristóf most a bátyámat játssza Az igazság gyertyáiban, és van egy közös jelenetünk, ahol úgy szorít magához, hogy abban minden benne van. Ilyés Róbert – Robinak a Katharinában (Katharina Blum elvesztett tisztessége) nagyon szigorúnak kellett lennie, de a tekintetében annyi kedvesség és támogatás volt, bármikor elbizonytalanodtam, csak belenéztem, és helyre állt a világ rendje. Juhász Vincének a humora, a szóviccei, a hatalmas szíve, ő az én örök Marcikám. Koós Boglárka – Bogiról a Nap jut eszembe, a Hold, a kocsikázások, a matrac, a tánc és a kacagása. Mertz Tiborral már dolgoztunk együtt Szombathelyen, ide egyszerre jöttünk és ő nekem mindig a biztos pont a labirintusban rengeteg humorral. A biztonság jut eszembe róla. Sas Zoltán, Az igazság gyertyáiban az a bizonyos gyertya sose szokott simán meggyulladni és úgy szurkolok neki, meg a citromos cukorka. Spolarics Andrea – Spulnival is rengeteg közös élményem van, például a Liliomban csak ketten öltözünk, szeretem ahogy együtt, mégis külön készülődünk. Felnézek rá, ő mindenki védelmezője. Szőts Orsiról a fülbevalói, a humora, a kedvessége, a premierfőztjei jutnak eszembe, a mosolya maga a világegyetem. Takács Katiról szintén a John, ahogy hallgatom a történeteit, vagy a nagy megfejtések az öltözőben, amikor megváltjuk a világot két öltözés között, őt is tisztelem és csodálom. És most jelölték a Halhatatlanok Társulatának a tagjai közé! (Szavazni ITT lehet!)
Apropó, díjak! A te elismeréseid közül azt emelném ki, aminek van budaörsi kötődése, hiszen 2024-ben átvehetted a legjobb női mellékszereplőnek járó díjat a Szemle Pluszon a Liliomban nyújtott kiemelkedő alakításodért. Illetve 2022-ben Junior Prima díjas lettél. Milyen érzés volt megtudni, átvenni ezeket?
– Nagyon sírtam, amikor felhívtak. Ezekre nem számít az ember, de nagyon jó szeretetcsomagok, amikhez vissza lehet nyúlni, ha elbizonytalanodik az ember lánya, vagy éppen nehéz valami.
Budaörsön szinte az összes most futó darabban benne vagy. Ez sok, kevés vagy éppen elég?
– Éppen elég. Az évek alatt megtanultam vigyázni magamra.
A Liliomban Julikát játszod, aki kezdetben még elismeri, hogy Liliom bántotta őt, később visszaemlékezve már azt mondja, soha nem ért hozzá, hiába erősködik neki a sírból visszatért Liliom, hogy de, rossz voltam veled. Egy másik szerepedben is át kell élned a bántalmazást, a Karoline és Kasimirban. Szerinted a társuk által megalázott, bántalmazott nők miért nem lázadnak fel? Hogy készülsz fel az ilyen szerepekre? Beszélgetsz például érintettekkel? Miből töltekezel?
-Ha valakinek a sok-sok bántáson keresztül elveszik az önbizalmát, akkor talán a valóságérzékelés megváltozik. Nehezen láthatóak belülről olyan kristálytisztán a dolgok mint kívülről. Nagyon nehéz téma ez, nem lehet szerintem rámutatni senkire, hogy miért nem lázad fel, ehhez óriási erők kellenek és sok-sok támogatás, bizalom, önismeret, szeretet. Felnőtt nő vagyok, láttam, hallottam borzasztó történeteket a környezetemben. Az ilyen típusú szakmai munka szerintem egy transzformáció. Hogy a színész valamilyen módon szintetizálja magában ezeket a mozaikokat és kerek egészként, sűrítve viszi a színpadra. Úgy gondolom, hogy én ösztönösen transzformálom ezeket az érzéseket.
A Részegekben is játszol. Te talán tudsz válaszolni arra, hogy mi lesz a sorsa annak a rengeteg, gyönyörű ruhának, amik estéről estére besározódnak az előadásban.
– Képzeld, ez a sár, amit a színház nagyon sokáig keresett, kísérletezett, kimosható,
sőt ehető, szembe és szájba kerülhet, mert gyerekeknek készült. Nem mondom, hogy kellemes, vagy finom lenne, de szerencsére van zuhanyzónk.
Budaörsön a színházon kívül is vállalsz feladatokat, például nemzeti ünnepeken
irodalmi fellépéseket. Ezek kötelező feladatok vagy önkéntesek?
– A felkérés a színháznak jön, és az, hogy ki vállalja el, attól függ, mennyire vagy időben éppen akkor leterhelt. De szerintem ez hozzátartozik a budaörsi létezésünkhöz.
Politikai rendezvényre is elmennél? Mondjuk a Latinovitsban szinte minden egyes darab kiállás egy értékrend, egy világnézet mellett.
– Természetesen figyelemmel követem az eseményeket, és minden értékrendemmel megegyező ügy mellett kiállok, magánemberként és a szerepeimen keresztül is. Úgy érzem ebben van felelősségem. Valahogy úgy látom, hogy magamtól nem politizálnék, de a politika itt van a mindennapjaimban, lehetetlen nem foglalkozni vele. Az viszont nagyon jó, hogy Budaörsön szabadon tudunk alkotni, amit itt kapok, kapunk a Latinovits Színházban, azt nagyon meg kell becsülni.
Ugorjunk vissza oda, hogy a film- és tévészerepeid listája sem rövid. Én magam az Oltári csajokban láttalak először, talán az tett téged országosan ismertté. Mi a véleményed a sokak által lenézett szappanoperákról?
-Minden felkérésnél azt nézem, hogy szakmailag érdekes-e számomra, kikkel van lehetőségem dolgozni, milyen feltételekkel. Ha pozitív a mérleg, elvállalom. Az Oltári csajoktól például a relatív ismertség mellett a konyhámat és a fürdőszobámat kaptam. Micsoda csempék a mai napig! Na meg persze felbecsülhetetlen kapcsolatokat, barátokat. Szerintem a tévésorozatokról a korábbi negatív vélemény ma már abszolút átalakulóban van. Bennem biztosan.
Hogy kezeled, ha felismernek?
– Kedvesen visszamosolygok, felidézünk pár pillanatot. Én nem tapasztaltam még kellemetlenséget ebből.
A fent idézett gyerekkori dolgozatban az is szerepelt, hogy családot szeretnél. Mit tudhatunk meg a magánéletedről?
– Nem szoktam a magánéletemről beszélni, ezért nem teszem most se, de nagyon boldogok vagyunk.
Fotók: Borovi Dániel / Latinovits színház és archív
