Portrésorozatunkban ezúttal ismét egy pedagógust ismerhetnek meg kicsit közelebbről, akinek a munkáját a napokban egy különleges díjjal ismerte el a Magyar Filozófiai Társaság. De a nevéhez kapcsolódik a drámapedagógia bevezetése a budaörsi színházban, tagja többek között a Magyartanárok Egyesületének és ami a legmeghatározóbb: három évtizede az Illyés Gimnázium tanára, így sok egykori tanítványára büszke és talán sokan emlékeznek rá vissza jó szívvel a volt diákok közül. Ő Gyeskó Ágnes, akivel szerkesztőségünkben beszélgettünk.
„Egyébként meg az iskolát halálra untam, és olyan szinten utáltam, hogy azt el nem tudom mondani. Valamikor a gimnáziumban fogalmazódott azonban meg bennem, hogy nem igaz, hogy ezt csak így lehet csinálni (… ), én egészen másképp fogom csinálni.”
Kezdjük az aktuálissal, aztán majd visszaugrunk időben. Néhány napja te magad is megosztottad az internetes közösségi oldaladon, hogy Munkácsy Gyula-díjat kaptál, amivel a filozófia szakos középiskolai tanárok munkáját ismerik el. De ki vagy kik?
– Ezt a szakma adja, tehát nem hivatalos állami kitüntetés, hanem a Magyar Filozófiai Társaság adományozza. Minden évben egyet ítélnek oda, és a díjat egy nagyon kedves egyetemi oktatóm családja alapította. Mivel a szakma adja, óriási elismerés a számomra és köszönöm.
Hogy lettél filozófia szakos, illetve az Illyésben mikor és hogy sikerült ezt beilleszteni a tananyagba?
– 2001-ben gondoltam egy nagyot, hogy lehetne itt filozófia fakultáció, és az akkori igazgató, Tóth Béla támogatott, mint minden újításban. Azóta töretlenül van heti két óra tizenegyedikben és tizenkettedikben, tehát az utolsó két évben. Előtte csak szakköri keretek között működött, illetve a végzősöknek volt kötelező tantárgy, én magam pedig ezek mellett egyetemi előkészítőket tartottam filozófiából és esztétikából is.
Hány gyerek jár egyszerre?
– Van, amikor csak nyolc, de most például a tizenkettedikesek tizenhárman vannak, a tizenegyedikesek meg tizenheten, és ami még jobban jelzi az elkötelezettség mértékét, hogy a tizenegyedikeseknek nyolcadik-kilencedik órában van délután és mégis maradnak. Nagyon élvezik, és én is nagyon élvezem, hogy sokféle dolgot kipróbálhatok, tanítási módszereket. A helyszín ugyanúgy egy osztályterem, de összetoljuk az asztalokat, teázunk és közben dolgozunk. Aki pedig ezen felül akar filozófiával foglalkozni, annak számára adott a lehetőség az érettségin, középszinten és emelt szinten is. Továbbá az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (OKTV) is lehet indulni, ami rangos és szakmailag magas színvonalú megmérettetés. Én ugyan nem vagyok versenyző típus, de ha van olyan diák , aki ezt szeretné, akkor támogatom benne és felkészítem. Volt már három első helyezettem, meg számtalan sokféle helyezettem. De igazából nem a verseny a lényeg, hanem, hogy fejlődjön a diák és a készülés során fejlődik. A díjban, amit kaptam, az is benne lehet még, hogy évtizedek óta zsűrizem, javítom a versenyre beadott dolgozatokat, azaz OKTV bizottsági tag vagyok, de természetesen a saját tanítványaimét nem én csinálom.
Arról, hogy a filozófia érdekes, a diákokat szerintem nem kell meggyőzni, de vajon a szüleiket sem? Hiszen sokan azt gondolják, hogy elvont tudást ad és nincs gyakorlati haszna a gyerekek számára.
– Sok mindennek nincs gyakorlati haszna, amit csinálunk, és mégis jó, például a művészetekkel való foglalkozás. Az emberi méltóság nem csak abban nyilvánul meg – amit József Attila úgy fogalmaz meg – hogy „ehess, ihass, ölelhess, alhass„, ezek a praktikumok, hanem abban is, hogy „a mindenséggel mérd magad„, mert attól vagyunk igazán emberek. Továbbá, aki szülőként az Illyésbe íratja a gyerekét, az valószínűleg azt szeretné, hogy önismerettel rendelkező, boldog ember legyen, és társadalmi felelősséget vállaló állampolgár. És ezeket az attitűdöket, képességeket filozófia órán nagyon jól lehet fejleszteni. Ráadásul a filozófia egyszerre elvont és ugyanakkor nagyon is életszerű, mert az egész életünk összes problémája visszavezethető filozófiai problémákra. A filozófia nem csak a lét nagy problémáit vizsgálja, része például a logika és az etika is. Sőt, tulajdonképpen minden gyerek ösztönös filozófus, amikor fölteszi a kérdéseket magának, hogy miért él, mi értelme van ennek az egésznek, hogy idecsöppentünk a Földre. Ezeket gyerekként mindenki fölteszi, csak aztán „kinövi”, mert azt mondják neki, hogy ez hülyeség, de akik velem együtt gondolkoznak és részt vesznek ezeken az órákon, nem hiszik el, hogy felesleges lenne.
Térjünk vissza oda, hogy miért lettél filozófia szakos tanár, egyáltalán pedagógus!
– A nyolcvanas években magyar-matematika szakra akartam jelentkezni az egyetemre, de az akkor még lehetetlen volt. A magyart szerettem meg a matekot, és még a természettudományok is jobban érdekeltek, mint például a történelem. Ennek talán az is oka volt, hogy nem keltették föl az érdeklődésemet a történelem tanáraim és kicsit diszlexiás meg diszgráfiás vagyok…
Ezt mióta tudod magadról?
– Felnőttként diagnosztizáltam magamon, hiszen amikor gyerek voltam, nem volt még ilyen a köztudatban. Csak ugye gyerekként az ember küszködik dolgokkal, és amikor végre nevet kap a problémád, akkor megkönnyebbülsz egy kicsit, hogy ja, nem vagyok mégsem „selejt”. Visszatérve az eredeti kérdésre: a matekot azért szerettem, mert logikusan ki lehet találni a helyes válaszokat, nem kell bebiflázni, a matek a gondolkodás művészete. Ám a magyar mellé végül a népművelés szakot választhattam, illetve beiratkoztam filozófiai „speckolok”-ra. Ezután hamar leadtam a népművelés szakot, aminek mégis sokat köszönhetek, mert nagyon sok mindent tanultunk, ami nekem nagyon kellett ahhoz, hogy értelmiségivé váljak, mert más közegből érkeztem az egyetemre, mint a többség. A szakváltáshoz azonban újra kellett jelentkeznem, de csak szóbeliztem és tulajdonképpen újrakezdtem a magyar mellett most már filozófia szakon, ezért hét évig jártam egyetemre.
Az ELTE-n végeztél? És mit jelent az, hogy „más közeg”?
– Igen, ott. Gyári munkások voltak a szüleim, anyukámnak nyolc, apukámnak hét osztálya volt és munka mellett, levelezőn végezte el a nyolcadikat majd a technikumot. Igazából ketten végezték el, mert anyám sokat segített benne apámnak. Egy szoba-konyhás, egészen kis lakásban éltünk Kispesten, egy L-alakú nagy házban, amiben még hét másik család lakott, egy kis közös udvarral és a WC kint volt az udvaron. Innen jártam általános iskolába majd a helyi gimibe matek tagozatra.
És ott felfedezett valaki?
– Mit jelent az, hogy felfedezett? Nem. Otthonról kaptam inspirációt, mert bár a szüleimnek nem volt végzettségük, de nagyon nyitottak voltak a világra, anyám sokat olvasott, szeretett színházba, múzeumba járni, szépen énekelt, csodálatosan varrt, apukám pedig okos és önálló gondolkodású ember volt, és mindketten arra inspiráltak, hogy képezzem magam. Csak abban nem tudtak segíteni, hogy mit válasszak, mert ők maguk sem tudták, hogy milyen diplomás munkák vannak. Én pedig egyet tudtam, hogy nem akarok gyári munkás lenni, noha szerettem azt a szagot, ami a gyárban volt, és soha nem néztem le az ott dolgozókat, hiszen hetedikes koromtól minden nyáron én is gyárakban dolgoztam. De nem akartam fél hatkor fölkelni és egész nap állni az esztergagép mellett. Tehát nem azt mondom, hogy sanyarú gyerekkorom volt, mert egyáltalán nem, csak nagyon szegények voltunk, hiszen még a félig analfabéta nagymamám is velünk élt, úgyhogy négyen éltünk a 20 négyzetméteren. Egyébként meg az iskolát halálra untam, és olyan szinten utáltam, hogy azt el nem tudom mondani. Valamikor a gimnáziumban fogalmazódott azonban meg bennem, hogy nem igaz, hogy ezt csak így lehet csinálni, hogy úgy tekintenek ránk a tanárok mint alattvalókra. És bár azt nem tudtam még, hogy tanár akarok lenni, de abban már biztos voltam, hogy ha az leszek, akkor egészen másképp fogom csinálni.
Mi változott meg az egyetemi évek alatt? Vagy megváltozott-e egyáltalán?
– Ez jó kérdés. Az vitt a tanári pálya felé, hogy az egyetemen több lehetőséget megismertem, és bár kaptam olyan ajánlatokat, hogy legyek irodalomtörténész vagy nyelvész, a tanulmányok írása nem okozott igazán örömet, és főleg a társadalmi hasznosságát nem láttam, hogy én kimutatok valamit egy szövegben, amit aztán elolvas tíz másik tudós. Amiről persze tudom, hogy nem fölösleges, csak ezt csinálják mások. Én tehát valami sokkal gyakorlatiasabb és hasznosabb dolgot szerettem volna csinálni, a pedagógia pedig ilyen. És most meg már azt gondolom, hogy tényleg nincs ennél szebb foglalkozás a világon.
Az egyetem után hol kezdtél el dolgozni?
– Moszkvába mentem, mert a férjem ott dolgozott, és a József Attila Honismereti Általános Iskola és Gimnáziumban tanítottam magyart a kinti mintegy kétezer fős magyar kolónia gyerekeinek. Három évig életünk ott, utána itthon voltam gyesen, kétszer két évig a két gyerekkel, és 1993-ban jöttem az Illyésbe.
Ide hívott valaki, vagy megpályáztad az állást?
– A nulladik évfolyamon tanított vendégtanárként az akkori férjem, és oda kerestek embereket. Az Illyés Gyula Gimnáziumban volt az országban legelőször olyan nulladikos, tehát nyelvi előkészítős képzés, ami nem két tannyelvű képzéssel folytatódott.
És miért maradtál itt? Annyira jó volt a kollektíva, vagy…?
– Jó volt persze a kollektíva is, meg az igazgató, és azt hiszem, a szakmai közeg miatt maradtam elsősorban. Mi magunk alkottuk meg a helyi tantervet, mi találtuk ki a struktúrát, egyáltalán azt, hogy tizedikig mindenki gimnazista, és utána lép be a szakközépiskolai képzés. Én voltam az első magyartanár az első hatosztályos osztályban, együtt találtuk ki Tóth Bélával, hogy az osztályok megmaradnak a saját osztályukban, viszont a tagozatos órákra szétválasztjuk a diákokat, tehát nem plusz fakultáció lesz, hanem tagozat. Sok újdonságot vezettünk be. Volt egy országos kísérleti szövegértés, szövegalkotás tananyagcsomag, aminek az elkészítésében fejlesztőként szerencsém volt részt venni és sok iskolában kipróbálhattuk, többek között az Illyésben is. Kísérleti nyelvtananyagokat is taníthattam. Az igazgató és a helyettese majd utóda Árendás Péter is kísérletező, nyitott emberek voltak. A közösségi élet, ami az Illyésben van, szintén nagyon vonzó, a rengeteg kreatív programmal. Úgyhogy számomra egy folyamatos fejlődést biztosító közeg, ahol az ötleteimet megvalósíthattam, de ezt értsétek úgy, hogy ez egy oda-vissza működő folyamat. Az ember egy olyan közegben tud jó ötleteket kitermelni önmagából, amelyik eleve arra inspirálja, hogy legyenek ötletei. Illetve az Illyés még ebben a nagyon túlszabályozott és rendkívül arrogáns makrokörnyezetben is meg tudja teremteni a belső szabadságot és az autonómiát, amiben a jelenlegi igazgatónak, Bene Tündének óriási szerepe van. Nem véletlen, hogy ő is régóta itt dolgozik, úgy lett igazgató. Összefoglalva: azért maradtam tehát, mert föl se merült bennem, hogy elmenjek.
Voltak, vannak kedvenceid a tanítványok között? Lehetnek egy tanárnak kedvencei?
– Persze, úgy nem lehetnek kedvencei, hogy a tanítás folyamatában meg az értékelésnél az érezhető legyen, de azért az egyik gyerek mindig kicsit közelebb van a szívemhez, mint a másik. Minden gyereknek egyaránt jár a figyelem, az egyéni, a személyes képzés, az egyéni odafigyelés és az elfogadás, amivel azonban nem minden diák él egyformán. Az meg, hogy egyébként kit érzel közelebb magadhoz, egyáltalán nem azon múlik jó tanuló-e vagy nem, illetve szereti-e a tantárgyamat vagy sem, hanem van valami titokzatos és valószínűleg irracionális faktor, ami miatt fontosabbá válik számodra ő, mint a többiek. Ahogy általában sem minden emberrel barátkozol, és nem tudod megmondani, hogy kivel miért igen.
Vannak olyan volt diákjaid, akikre büszke vagy, hogy mit értek el?
– Igen, minden korszakomból vannak barátaim, tehát akik már barátok, akikkel találkozunk, tartjuk a kapcsolatot. És szinte mindenkire büszke is vagyok, akit taníthattam.
Az Illyés, ahogy meséled, egy különleges szabadság szigete. Vagy csak volt? Mit változtatott meg a jelenlegi belpolitikai helyzet? Korábban említetted, hogy a Fidesz kormány megalakulásakor 2010-ben központilag kidobták az egész tananyagot, amit addig használtatok a magyar tanításához.
– A kidobott tananyagot a Magyartanárok Egyesületével írtuk, aminek tagja és évek óta választmányi tagja vagyok. Rendszeresen szervezünk továbbképzéseket a kollégáknak, például nyári táborokat, amiben akkreditált továbbképzés van. És nem én mondom, hanem a kollégák visszajelzése az, hogy ezek nagyon-nagyon színvonalas továbbképzések, és az állam most éppen készül ezeket is megszüntetni, mert a rendelet tervezete szerint csak a Nemzeti Közszolgáti Egyetem képzéseire lehet majd jelentkezni. A futóban lévő akkreditált képzések még mehetnek, de ha lejár az akkreditáció, már nem újítható meg. Ez nagyon-nagyon szomorú, mert egyre jobban beszűkül a mozgásterünk. A tankönyvválasztási lehetőségünk már korábban megszűnt, az új tananyag és tankönyvek pedig főleg magyar szakosként elképesztően korszerűtlen. A mai állami oktatáspolitikai helyzet tehát nagyon megvisel bennünket itt is, és az eredménytelen tiltakozások, tüntetések szerintem erkölcsileg és érzelmileg is nagyon a padlóra küldte a pedagógustársadalmat. Így most már csak egyetlen cél van: valahogy túl kell élni ezt a rendszert és átmenteni azokat az értékeket, amiket mi az Illyésben értéknek tartunk. Mi nem politikailag, hanem a szakmailag vállalhatatlan helyzet ellen tiltakoztunk! Mindig szakmai kritikákat fogalmaztunk és fogalmazunk meg, de egyszerűen ezeket lesöprik. Ezzel nem lehet már mit kezdeni.
Említetted, hogy sok minden egyebet is csinálsz az Illyésben való tanítás mellett, és az egyik amire a Budaörsi Latinovits Színház kommunikációs vezetője hívta fel a figyelmünket, a velük való együttműködés.
– Már 28 éve vagyok drámapedagógus. Egy barátnőm kezdett el évekkel ezelőtt az Örkény színházban oktatási anyagokat csinálni. Így amikor Budaörsön a Latinovits Színházban Berzsenyi Bellaagh Ádám a mostani igazgató művészeti vezető lett, én teljesen ismeretlenül bementem hozzá, hogy mit szólna ahhoz, ha ezt itt is megvalósítanánk. Miből áll a munkám? A Latinovits Színház előadásaihoz állítok össze feladatokat Ezek segítségével a pedagógus kollégák az előadásokra ráhangoló majd az előadásokat értelmező órákat tudnak tartani otthon, a saját iskolájukban az osztályaiknak. A feladatsorokat főleg kooperatív tanulási technikákkal és drámapedagógiai szemlélettel írom meg. Elérhetőek a színház honlapján, ahonnan bárki letöltheti és tudja használni őket. Még akkor is, ha nem magyartanár, hanem például bármilyen másik szakos osztályfőnök. Szerintem a színházi nevelés nem azt jelenti, hogy az ember elviszi a gyerekeket, megnézik a darabot és hazamennek, hanem értő nézőket kell nevelni, és ennek egyik útja az, ha föl vagyunk készülve arra, hogy mit fogunk látni, majd értelmezzük együtt, hogy mit láttunk, hiszen a színházi nyelvet is meg kell és meg is lehet tanulni.
A Latinovitsban az éves bemutatókon túl erre vannak speciális ifjúsági előadások, ha jól tudom.
– Igen, ez előrelépés, amikor elkezdtem írni az oktatási anyagokat, még nem volt a színháznak saját drámapedagógusa. Debreceni Luca azonban pár éve már ott dolgozik és tervez úgynevezett háromlépcsős előadásokat: ráhangoló foglalkozást tart, utána megnézik a diákok az előadást, és van még egy értelmező foglalkozás a végén. De ezzel együtt még most is kérnek tőlem egy-egy előadáshoz oktatási anyagokat.
A Szentivánéji álom jelenleg is műsoron van, de a bemutató után kaptunk egy magyartanár olvasónktól levelet, amiben iszonyúan föl volt háborodva ezen a feldolgozáson. Te például ezt az előadást ajánlanád diákoknak, amikor Shakespeare-hez érnek a tananyagban?
– Két dolgot tudok erre válaszolni. Az egyik, hogy erre az előadásra nem lehet hivatalosan diákcsoportot szervezni. Különösen nem kilencedik, tizedik elején, mert ők még kicsik hozzá. Azonban hogyha van olyan tanár, aki mondjuk a tizenkettedikes magyar tagozatosokat elviszi, bátran tegye, mert ez egy jó előadás. Nem értek egyet a levelet író kollégával abban, hogy nem lehetett ráismerni az eredeti Szentivánéji álomra, hiszen nagy részt az eredeti darab szövegét mondják, a sztorija változatlan, és egy nagyon izgalmas és érdekes előadásról, feldolgozásról van szó, amiben különösen Fekete Ádám szereplése zseniális, ő Puck, és ez a dolga a színháznak, hogy értelmezze a darabot, és adjon hozzá valami pluszt. A másik, amit erre mondani lehet, hogy azzal meg nem lehet mit kezdeni, hogy vannak konzervatív ízlésű emberek. Ők nyilván nem fogják szeretni ezt az előadást, de számukra is vannak kitűnő előadásaink.
A szakmai életrajzod szerint irodalomterapeuta is vagy. Jól hangzik, de mit jelent?
– Irodalom segítségével egyfajta problémafeldolgozást, terápiás jellegű foglalkozást. Azért mondom, hogy jellegű, mert beteg emberekkel nem dolgozhatunk. Irodalmi szövegből indul el a foglalkozás és az egzisztenciális elakadásokban, nehézségekben segít. Lehet egyéni meg lehet csoportos, én inkább a csoportosat szeretem. Most azonban még csak az iskolában, önismereti foglalkozás szintjén tartok ilyeneket, illetve ehhez kapcsolódik a másik munkahelyem: az Apor Vilmos Főiskolán tanítok leendő irodalomterapeutákat. Nekik ez másoddiploma, tehát levelező tagozatos képzésről van szó, ahova felnőttek járnak, és ott tanítok műelemzéseket, kreatív írást és irodalomterápiás módszereket.
Izgalmasan hangzik. Nem szeretnéd mások számára is elérhetővé tenni?
– Az a baj, hogy rengeteg órám van a gimnáziumban, van egy tanárjelöltem, említettem az Aport, az OKTV bizottságot, egyszerűen nem fér bele az életembe több munka. Még énekelni járok a Gesualdo Kamarakórusba Albertfalván, ami a hobbim. Mindezt nagyon-nagyon szeretem csinálni.
Más téma: pár éve nagyon beteg voltál. Beszélnél erről, hogy sikerült túljutni rajta?
– Nyilván a családom segített a legtöbbet. És igen, én a betegségemet nyilvánossá tettem, ugyanis azt gondolom, hogy egyrészt semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember beteg, másrészt a saját sorsommal példát tudok adni embereknek, hogy a rák persze egy halálos betegség, de meg lehet belőle gyógyulni. Nekem nagyon sokat segített az a sok szeretet, amit kaptam az ismerőseimtől, a barátaimtól, a volt és jelenlegi tanítványaimtól, az ő szüleiktől, a kollégáimtól. És miután a rendes évi szűrésen derült ki, mert minden évben járok mammográfiai vizsgálatra, innen is mindenkinek üzenem, hogy járjon szűrésre, mert azért lehetett viszonylag gyorsan kezelni, mert kezdeti stádiumban volt a két daganatom. Még az is nagyon fontos, hogy a munkahelyem szintén nagyon támogatott főként azzal, hogy biztonságban tudtam hagyni a diákjaimat. Persze, összességében kemény volt, néha az ember ordít, meg sír, meg minden érzelmi fázison átmegy, de a végleges elkeseredés nem jellemző rám, én túlélő vagyok. Ilyen a habitusom, hogy mindig megharcolok mindennel.
Változtatnál-e valamit az eddigi életed menetén?
– Ha bármit változtatnék, a pillangóhatás alapján tudjuk, hogy az már nem én lennék. Illetve én az önismeret útján eljutottam oda, hogy pontosan tudom, mik a hiányosságaim, milyen nehézségekkel küszködöm, ugyanakkor mik az értékeim, és én ezzel már békét kötöttem, úgyhogy azt hiszem, semmin nem változtatnék. Nyilván az elrontott házasság nehéz ügy, hiszen elváltam, de akkor meg nem lennének a lányaim meg a két unokám, úgyhogy ezen sem változtatnék. Így vagyok önazonos.
Ugyan úgy fogalmaztál, hogy már 62 éves vagy, de máshonnan nézve pedig még csak 62 éves vagy. Mit szeretnél elérni még a következő években?
– Egyrészt az Illyésben maradni, ameddig csak lehet, és mivel a tanítást mindennél jobban szeretem, diákokkal foglalkozni. Továbbá szeretném az utódomat kinevelni, hogy ez a filozófia fakt, amit létrehoztam, ne haljon ki. És bár kicsit babonából nem szabadna elmondani, de filozófia tanítási meg irodalomterápiás módszertani könyveken is gondolkozom, mert úgy érzem, hogy sokat tanultam, és nem lenne rossz a tapasztalataimat átadni, meg szerintem hiány van ezekből a piacon. Na persze azt, hogy melyik életemben fogom megírni őket, még nem tudom!
Fotók: Borhegyi Éva és Gyeskó Ágnes közösségi oldala
Sorozatunk korábbi cikkei ITT olvashatók.
