Hartai Petra és Böröndi Bence után a Budaörsi Latinovits Színház művészeiről szóló sorozatunkban ezúttal Takács Katalint mutatjuk be, akivel a színháznak is otthont adó művelődési házban találkoztunk. Miközben a színpadon már megkezdődött az előadás, Az igazság gyertyái, nekünk még bő egy óránk volt a beszélgetésre, mivel Katinak csak a második felvonás végén van benne egy rövid, de annál fontosabb jelenete. Az első kérdésem azonban nem erre, hanem a május 30-án utoljára látható A vágy villamosára vonatkozott.
A vágy villamosa bemutatója után többen megkérdezték öntől, nem tartott-e attól, hogy 70 év felett idős már a harmincas éveiben járó Blanche szerepére, ugyanakkor a közönség hatalmas tapssal ismerte el az alakítását. Én azonban jobban csodálkoztam azon, hogy Stanley Kowalskit, Blanche húgának a férjét Rába Roland alakította, hiszen valljuk be őszintén, ő nem egy Marlon Brando, aki az 1951-ben készült filmben tényleg el tudja hitetni a nézőkkel, hogy minden agresszivitása ellenére bele lehet szeretni.
– Nem esik jól ez a kritika! Itt két külön világ találkozik és feszül egymásnak, ez nem egy szerelmi kapcsolat. Igazán örülök, hogy Rolanddal dolgozhatok, jó a szemébe nézni. Bennem másért volt aggodalom, hogy elfogadják-e majd a nézők, amit Blancheként csinálok a színpadon. Ugyanis nem fiatalabb nőt akartam játszani, hanem a magam korából visszanézni, hogy mi az amitől kisiklott és tönkrement az élete. Nagy öröm volt végül megtapasztalni már a nyilvános főpróbán is, majd utána minden előadáson, hogy mennyire elfogadták ezt a nézők.
Május 30-án azonban elérkezik az utolsó előadás ebből. Hányadik lesz?
– Ez lesz a 30. Persze, sok mindentől függ, hogy egy-egy darabot hányszor játszunk, de itt Budaörsön ez az átlagos.
Illetve volt már olyan, amit pár év szünet után újra elővettek…
– Igen, de az az érzésem, hogy két év múlva én ezt már nem szeretném újra játszani,
Hogy került 2016-ban Budaörse? Elmesélné a történetét?
– Akkor éppen Kaposváron voltam. Berzsenyi Bellaagh Ádám eljött megnézni egy előadást, külföldről hazajött, fiatal művészeti vezetője volt a budaörsi színháznak, és megkérdezte tőlem, mi lenne, ha ide szerződnék. Először nagyon meglepődtem…
De tudta egyáltalán, hogy van Budaörsön színház?
– Hogyne! Egyrészt kíváncsi vagyok arra, hogy mi történik a színházakban, a szakmánkon belül, másrészt az 1990-es évek végén tagja voltam a Nemzeti Kulturális Alap színházi csoportjának, és pályázatokat bíráltunk el. Hogy döntesz, ha nem tudod, kik állnak mögötte? Ezért én gyakran jártam színházba.
Visszakanyarodva Ádám invitálásához…
– Nagyon örültem, hogy Pest közelébe kerülhetek. Az első tíz évemet vidéken töltöttem (T. K. 1975-ben szerzett diplomát a Színművészeti Főiskolán, majd Veszprémben, Debrecenben, Szolnokon játszott – a szerk.), utána Budapesten a Radnótihoz, majd az Új Színházhoz szerződtem, azután Kaposváron voltam négy évet. Tehát örömmel jöttem onnan ide. Eleinte még kisebb szerepeket kaptam, de ahogy Ádám „beindult”, majd igazgató lett, úgy jöttek az egyre érdekesebb kihívások. Azt már mások is kérdezték tőlem, hogy hol éreztem magam a legjobban. Az első helyen a Radnótit mondtam, ami nyolc év volt, de utána most már Budaörs az a hely, ahol nagyon jól érzem magam.
De mitől? Miért jó itt?
– Talán azért, mert ez egy kis társulat. Tudnak az emberre figyelni, látják, érzik, hogy mi az, ami neked megfelelő, amiben más vagy, illetve a fiatalok miben fejlődhetnek. Nekem pedig az, hogy különböző, változatos karaktereket játszhatok. Azon kívül egymásra figyelő, összetartó csapat vagyunk.
Az nem probléma, hogy mi most is egy művelődési házban beszélgetünk, aminek a nagyszínpadán közben folyik a színházi előadás?
– Ez annyiban nehéz, hogy a művelődési háznak is kell a tér, a színpad, ahogy nekünk is, de úgy látom, hogy pár éve egyre jobb az együttműködés a két intézmény között. És mivel most úgy tűnik, nincs lehetőség arra, hogy külön legyünk, ezt el kell fogadni. Továbbá rengeteg kisebb-nagyobb felújítás volt a házban, amitől jelentősen jobbak lettek a körülmények, de a leleményesség sokszor fontosabb, mint a nagy tér.
„Maradok a színházban, de kevesebbet fogok dolgozni, mert egyre nagyobb erőfeszítést jelent a szerepekre felkészülni” – ezt néhány hónapja nyilatkozta egy laptársunknak. Konkrétabban mit jelent?
– Csak annyit, hogy ha a következő évadban egy nagy feladatot kapok, akkor nem biztos, hogy akarok mellé sok kicsit. De azóta már kiderült, hogy jövőre két szerepem lesz, ami pont elég, mert szeretnék a munkám mellett élni is még, és jobban beosztani az energiáimat.
Mire emlékszik vissza szívesen az itteni elmúlt kilenc év előadásaiból?
– Például Az eprésző kislányt nagyon szerettem, amiben egy fejkendős asszonyt, a szemüveges Irénkét kellett eljátszanom, és amiben hetet-havat összebeszéltem. Nekem az olyan öröm volt. A John-t is nagyon szerettem…
Mesélni benne a fiataloknak? Számomra úgy tűnt, mintha ebben kicsit saját magát alakította volna.
– Persze. És úgy örültem, hogy újra Bánsági Ildikóval dolgozhatok, akivel az Új Színházban együtt voltunk annak idején. Gondolkozom, még mik is voltak … Igen, a Kevinben apró, kicsi jelenetekkel vagyok benne, de azt is szeretem. És imádom a h.ml.t-ben Poloniust játszani…
És ha már Shakespeare: a Szentivánéji álom? „Takács Katalin elnyomott, a nyelvet törve beszélő Hippolytája után mindenható és megalázott Titániaként is figyelmet követel. Szép apróság, amikor ő ugyanúgy szorítja magához Böröndi Bencéjét, mint egy órával korábban őt Hippolytaként Théseus” – írta egy kritikus még 2021-ben, a bemutató után.
– Egy nagyon érdekes, jó előadásunk volt a Szentivánéji, de ott zavart, hogy hány éves vagyok.
A csillogó, neon ruhák miatt?
– Nem, nem, hanem mert másként vágyakozik már a szerelemre ilyenkor az ember, még ha itt rá van segítve egy kis varázslattal. Ennek a szerepnek tehát nem örültem annyira. De abban a pillanatban, amikor a főpróbahéten a piros parókát a fejemre rakták, és fehér sminkkel elfedték az arcomat, könnyebb lett, mert egy másik arc mögé tudtam lépni. Erről van egy történetem: negyedéves főiskolásként a három osztálytársam anyukáját kellett eljátszanom, és nagyon nem ment nekem ez az átalakulás. Majd Kapás Dezső, aki rendezte, és az egyik tanárunk volt, azt mondta, hogy másnapra vigyek be egy kerek, nénis szemüveget. Ahogy azt feltettem, abban a percben meglett a szerep.
Milyen szerepeket szeret jobban, olyat, ami közel áll a saját személyiségéhez vagy azt, amikor teljesen más?
– Sokszor játszottam olyat, ami én vagyok, vagyis könnyen megtaláltam hozzá a kulcsot. De annak az útja, hogy hogyan válok „Irénke nénivé”, izgalmasabb, és ha az, aki ezt a szerepet rám osztotta, ebben segít, akkor nagyon jó átmenni egy másfajta világba. Ilyen volt például Kaposváron az Adáshibában a Bódogné. Megkínlódtam vele, elpanaszoltam egy barátomnak, hogy nem találom a fogódzót. Erre azt mondta, csak gondolj vissza anyukádra, úgyhogy előadásonként, mozdulataimban, gondolatomban mindig jött velem édesanyám.
Van még olyan szerep, amit szívesen eljátszana? Gondolok mondjuk Csiky Gergely Nagymamájára, amit talán minden nagy színésznő megkap idősebb korára…
– Nem tudok énekelni. De természetesen motoszkál bennem még egy-két ötlet. Majd meglátjuk.
Az eddigi életében volt sok színházi szerep és több kisebb-nagyobb filmszerep is. Színház vagy film, melyiket szereti jobban csinálni?
– A színházban nagyon jó, hogy van időd kimunkálni a szerepet, és mélyebb az együttműködés a partnerekkel, meg az, hogy minden este ott lélegzik a közönség veled. A filmet rövidebb idő alatt csinálod meg, és utána elengeded. A hatása annyi, hogy jobban megismernek az utcán.
Hogy tolerálja, ha felismerik?
– Az a mérték, amennyire engem felismernek a vörös hajam vagy a hangom alapján, és rám mosolyognak, hogy „jaj, mi is a neve, mondja!”, még jó érzés. Ez nem zavaró, ennek én örülök.
Még egy kérdés a filmezésről: legutóbb az idősebb színészekkel tele Ma este gyilkolunkban tűnt fel…
– Igen, az egy kellemes feladat volt. Néha megjelentem, és nem volt rohanás, olyan volt a forgatás, mint régen: törődtek velünk, figyeltek ránk, én pedig örültem, hogy remek színészekkel dolgozhatok együtt.
Jó néhány szakmai díjjal is elismerték a munkáját, a Jászai Mari-díjat már 1989-ben megkapta, de Érdemes művész (2008) is. A legutóbbiak pedig a Psota Irén-díj (2021), a Hollósi Frigyes díj, amelyet elsőként kapott meg (2022-ben) és a Gábor Miklós-díj (2023). Mi a fontosabb, a szakma elismerése vagy a közönségé?
– Nagyon jó, amikor a színházban teltház van, vagy az, hogy Budaörsre már a fővárosból is kijönnek. És amikor ezt észreveszik és díjazzák is, még jobb, illetve, ha nem veszik észre, az lehet fájó. A taps azonban eseténként ilyenkor is megvan. De például a Hollósi Frigyes-díjat a közönség szavazatai alapján nyertem el, a nézők Kőszegen a Szentivánéji előadáson – ahol Puckot játszottam – a jegyük hátuljára írva voksoltak, az nagyon jó érzés volt.
Van olyan színész, vagy akár több is, akire szívesen emlékszik vissza a nálunk eggyel idősebb generációból?
– Igen, Béres Ilona és Csomós Mari. Béressel főiskolás koromban találkoztam a Vígszínházban, és figyelemmel volt irántam. Varázslatos és titokzatos volt. Csomós Marit pedig személyesen ismertem, fontosak voltunk egymásnak. Őt is csodálatosnak tartom, belelátott az emberekbe. Remek humorral rendelkezett, de zárkózott személyiség volt.
A színpadon eddig nem, de az életben már megtalálta a nagymama szerep, olvastam, hogy van egy kis unokája…
– Éppen most jöttem Tamarától, aki 3,5 éves, nagy dumája van, és mindig mesélnem kell neki, hogy mi történt velem aznap, vagy ha altatom, el kell neki mondanom, hogy mi együtt mit csináltunk előtte, és imádja újra feldolgozni, amit egyszer már átélt. És azt is nagyon bírom, hogy amikor mesélem neki a megtörtént dolgokat, abból ő fog egy témát, és belehelyezi az ő saját elképzelt életébe, majd továbbmeséli, és elviszi egy egészen másik világba. Ő nem nézhet se tévét, se videót, hanem mesélni kell neki, és ehhez jön az ő saját fantáziavilága.
A gyerekeknek szóló előadások közül itt, Budaörsön egyre emlékszem, amiben játszott, ez Az öreg kisasszony autósmeséi, még az első évben volt a bemutató, amikor ide került.
– Sajnos nem ment sokáig, pedig nagyon szerettem. Tárgyakat kellett megjeleníteni, és életet lehelni beléjük. A gyerek közönség csodálatos. Ez a mese 8-9 éves korig volt ajánlott, és amikor tapasztaltam, hogyan csitítják őket, kértem, hogy ne szóljanak rájuk, mert nagyon édes bemondásaik voltak.
Milyen a mai budaörsi közönség? Miből lehet érezni a színpadon, ha átmegy a darab üzenete?
– A csöndből, a nevetésből, vagy ha olyan a darab, a hangokból. Általában érzékeljük a színpadról, hogy a nézők figyelnek-e vagy sem.
Lassan itt az idő és be kell mennie Az igazság gyertyái második felvonásának végére, hogy Spolarics Andreával, mint zsidó férfiak megvitassák a zsidóság mibenlétét. Ez például hálás szerep?
– Ez egy zárt jelenet, és bár öt-hat perc az egész, nem érzem azt, hogy kis feladat lenne, mert nagyon fontos a darab szempontjából. Nagyon kell koncentrálnunk közben, mert ennek a párbeszédnek van ereje és mondanivalója. Én egyébként az 1970-es években jártam ebben az erdélyi faluban, amiről a darab szól, mert a nagybátyám, Bözödi György író elvitt oda, megmutatta a falut, ő cikket is írt a szombatosokról. Így amikor megtudtam, hogy benne leszek az előadásban, a szívem óriásit dobbant, mert olyan ez számomra, mintha visszatérhetnék a nagybátyámhoz.
A sorozat korábbi cikkei:
Böröndi Bence: „A társulati létezés nekem biztonságot, otthont ad” – Budaörsi Napló
Vendégségben… Hartai Petra, a Budaörsi Latinovits Színház tagja – Budaörsi Napló
