A bizonytalan, esőre álló időjárás miatt az idei augusztus 20-ai megemlékezés – az államalapítás, illetve Szent István király valamint az új kenyér alkalmából – Budaörsön a Templom tér helyett a PostArt kulturális színtéren zajlott. „Nem kegyetlenkedett és nem akart mindenkit sárba tiporni”– jellemezte az uralkodót Wittinghoff Tamás polgármester. „Nem részegedett meg a hatalomtól, nem hitte magát tévedhetetlennek” – tette hozzá.
Az eseményt a Budaörsi Fúvószenekar nyitotta meg, Balogh László karnagy vezényletével, majd a Himnusz után következett Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde. 
Röviden összefoglalta I. Szent István király uralkodásának érdemeit, a Nyugat-Európához igazodás jelentőségét, hangsúlyozva, hogy első királyunk nem önös érdekből hozott döntéseket, hanem az ország és a nép javát szolgálta: „Nem akart okosabb lenni elődénél, apjánál, nem másította meg, hanem megtartotta döntését.” Mikor felszámolta ellenfele, az erdélyi Gyula pogány uralmát, nem törekedett elpusztítására, melyen korabeli források szerint Thietmar merseburgi püspök is igen csodálkozott. A kereszténység és napjaink Európájának problémáival összefüggésben a polgármester megemlítette Ferenc pápát, aki szerint erős, föderatív Európa kellene. Egy európai szövetségi kormányra és parlamentre, valamint szolidaritásra és együttműködésre lenne szükség – hangsúlyozta.
A polgármester beszéde után Varga János a budaörsi római katolikus templom plébánosa egy történetet osztott meg a hallgatósággal Szent István király kegyelmességéről. Eszerint egyik éjjel bérgyilkos akarta őt megölni, de szándéka meghiúsult, mert a király fölébredt. S keresztény szellemben nem végeztette ki a rá támadót, hanem megbocsátott neki. Majd a plébános hozzátette, hogy azt is Szent István királynak köszönhetjük, hogy még ma is itt vagyunk, mert olyan sziklára építette országát – Jézus Krisztusra -, ami azóta szilárdan áll. 
Varga János megszentelte a kenyeret és a polgármesterrel együtt úgy vágta fel, ahogy édesanyjától tanulta: a késsel előbb keresztet rajzolt a hátára.
Az ünnepi műsort a Múzsák Társulat adta elő, megelevenítve I. Szent István király életének fontosabb eseményeit, az István, a király című rockopera néhány dalával tűzdelve.
Mivel eközben a templomban megkezdődött az ünnepi szentmise, a plébános és néhány hívő az előadás közben távozott.
A Szózat eléneklése után a Kalász Bt. által fölajánlott kenyérkéket kiosztották a szerény számban megjelentek között.
Wittinghoff Tamás polgármester ünnepi beszéde
Ezer évnél is több múlt el az államalapítás óta, de Szent István, az első magyar király emléke egyáltalán nem halványodik.
Olyan időkben, amikor elbizonytalanodás tapasztalható a közéletben, és vannak, akik elkezdik megkérdőjelezni a rendszerváltáskor választott utunkat, érdemes visszanyúlni az olyan elődökhöz, mint amilyen ő volt.
Akadt időszak, amikor István emlékét, az úgynevezett szocialista rendszer diktatórikus alkotmányának ünneplésévé próbálták silányítani. Nem sok sikerrel. Érdekes megfigyelni, hogy a nem demokratikusan, nem európai módon, nem széles körű viták nyomán létrehozott alkotmányok megalkotói, mindig vágyat éreznek arra, hogy öröknek tekintsék és ünnepeltessék egyoldalú alkotásukat.
Ma nehezen lehetne időszerűbb történelmi alakot találni, mint István király, akinek először sikerült népünket tartósan a nyugat-európai fejlődéshez kapcsolnia. Akkori döntését nem lehet kétségbe vonni, hiszen a nélkül nem is állhatnánk ma itt, ezen a téren, magyarokként, és nem is emlékezhetnénk rá Európa szívében, abban az országban, amelynek alapjait ő rakta le.
A történelem soha nem olyan egyszerű és sablonos, ahogyan időnként szeretik leegyszerűsíteni. Például nincsen semmi előzmények nélkül. Így volt ez az államalapítással is. Gyakran feledkeznek meg István apja, Géza fejedelem érdemeiről, aki, ahogyan ma mondanánk, az igazi stratégiai döntést meghozta. Ő látta be ugyanis elsőként, hogy nincs más választásunk, mint átvenni azt a modellt, ami a kor színvonalán, jólétet teremtett nyugaton. Az volt – megítélésem szerint helyesen – a meggyőződése, ha nem ezt az utat választjuk, eltűnünk a történelem süllyesztőjében, mint előttünk annyi kicsi nép, akik nem értették meg ezt a történelmi leckét.
Illyés Gyula írta egy helyütt, hogy „ezer esztendőket még a népek is csak csodák révén élhetnek túl.” Azt már én teszem hozzá, hogy persze csodák is csak akkor lesznek, ha azoknak van valami reális alapjuk. Szerencse és véletlen önmagában nem létezik. Csak annak adatik meg, aki helyes döntésekkel és kitartó munkával, becsülettel teszi a dolgát.
Nos, Gézára és Istvánra várt a feladat, hogy egy népnek ilyen reális alapokat teremtsenek és hosszú évszázadokra jövőt adjanak. Nem akármilyen döntés volt ez, hiszen gyökeresen kellett felforgatniuk mindent. A társadalom szerkezetét, a gazdasági alapokat, de még az emberek közötti hétköznapi viszonyokat is. Az egész társadalmat áttéríteni a megszokott hitről, a pogány életmódról és életformáról egy addig teljesen ismeretlenre, bizony lehetetlennek tűnő feladat. Ők mégis véghezvitték. Lépésről-lépésre, szisztematikusan és fáradhatatlanul.
Először is ki kellett mondani egy határozott igent, végérvényesen elkötelezni magukat egy út mellett, ami a nyugati mintájú kereszténység és társadalmi berendezkedés volt. Nem ingadozni, nem táncolni kelet és nyugat között, nem kétféleképpen beszélni itthon és az európai udvarokban. Hanem határozottan, őszintén, belső meggyőződésből vállalni a döntésük minden következményét.
Ha tetszett, ha nem, meg kellett békélni valamennyi szomszéddal, hogy minden erőt a belső átalakításokra lehessen fordítani. Az akkori diplomácia eszköze a házasságpolitika volt. Géza a legidősebb lányát a lengyel királyhoz, második lányát Thüringia őrgrófjához, a harmadikat pedig a bolgár cárevicshez adta feleségül. Míg fiának, Istvánnak megszerezte a bajor herceg húgának, Gizellának a kezét. Így szabad kezet kapott a belső átalakításokhoz. Kellett is ez ahhoz, hogy megszilárdítsa az új társadalmi berendezkedést, ami bizony nem ment másképpen, mint tűzzel és vassal. Tömegesen kereszteltette meg azokat a pogányokat, akik finoman szólva sem önként barátkoztak az új hittel. Keserves küzdelem volt ez. A legnagyobb aggodalmat mégis az okozta számára, hogy minden elvész, ha nem sikerül a megfelelő utódlást biztosítani.
A történet mindenki számára ismert. Istvánnak is létharcot kellett folytatnia az első pillanattól azért, hogy az apjától megörökölt hatalmat megtarthassa. Sem ez, sem más nehézség nem tántorította el. Folytatta, sőt kiteljesítette apja álmát, ami az Európához való csatlakozás volt. Nem akart okosabb lenni elődeinél, akik egykor meghozták a jó döntést.
Így hát ő lehetett az első magyar uralkodó, aki egyházi szertartás keretében megkoronázva nyerte el méltóságát.
Az ő idejében fogalmazták meg és írták le az első magyar törvényeket, ekkor indult meg az önálló magyar pénzverés csakúgy, mint az uralkodói akaratot írásba foglaló oklevelek kiállításának gyakorlata. István vezette be a megyerendszert, amely ezer évig tartotta magát. Mely akkor nagyon modern megoldásnak számított, s a közigazgatás alapjainak biztosítéka lett. Ő szervezte meg a magyar egyházat, püspökségeket és monostorokat alapítva, miközben figyelme a falusi templomok építésének szorgalmazására és a felszerelésükről való gondoskodásra is kiterjedt.
Szent István valódi keresztény uralkodó volt. Bár vaskövetkezetességgel hajtotta végre a reformjait, nem kegyetlenkedett öncélúan, és nem akart mindenkit a sárba is tiporni. Amikor legyőzte esküdt ellenségét az erdélyi Gyulát, a kortársak nagy megrökönyödésére nem végeztette ki. Erről jegyezte fel Thietmár merseburgi püspök, hogy „Soha nem hallottam olyat, hogy valaki ennyi kíméletet tanúsított volna a legyőzöttek iránt.”
Hitéről és bölcsességéről tanúskodnak fiához, Imre herceghez intézett Intelmei is, amelyek máig megszívlelendő tanulságokkal szolgálnak. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük, milyen korban íródtak ezek a tanácsok. István például nem részegedett meg a hatalmától és sikereitől, nem gondolta magát tévedhetetlennek, és nem várta el tanácsadóitól a hízelkedést és hajbókolást. Sőt! Róluk írta az alábbi meghökkentő sorokat.
„A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat. Minthogy pedig a tanácsnak ekkora haszna van, ostoba, pöffeszkedő és középszerű emberekből összeállítani, én úgy vélem, mit sem ér; hanem a tekintélyesebbek és a jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének ajkán formálódjék és csiszolódjék. „
István, a mai szóhasználattal élve a nyitott társadalmakban hitt. Abban, hogy káros és veszélyes elzárkózni a világ elől.
Erre utal a sokat idézett mondata is: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.”
Szent István művének legfontosabb üzenete a mának kétségtelenül egyetlen szó.
Európa.
Ez volt a kulcsa annak a jövőnek, amiben – nagyon helyesen – a magyarság felemelkedését látta. Ezen az úton lettünk évszázadokon át erős és megkerülhetetlen közép hatalom Európában. És ez maradt a jelszava utána is azoknak, akik számára felzárkózni Európához, a jólét megteremtését és a demokráciát jelentette. Ahogyan ez volt a hívó szó a rendszerváltástól kezdődően is. Méghozzá abban a formában, ahogyan Csengey Dénes, a konzervatív MDF fiatal politikusa fogalmazta meg: „Európába, de mindahányan!”
A fő baj ma is az, hogy a jólét ígéretéből csak egy szűk réteg számára lett valóság – de azoknak nagyon. És erről bizony nem Európa tehet.
De az erős Európában látja a világ aktuális problémáinak megoldásához a kulcsot maga a katolikus egyház feje is.
Az a Ferenc pápa, aki paradox módon sok keresztény szemében nem népszerű, talán mert merészen veszélyes igazságokat mond ki, miközben kicsit ijesztő is lehet az a végtelen szeretet, tolerancia és szolidaritás, ami belőle árad.
Ő fogalmazott úgy néhány hete, hogy erős, föderatív Európára van szükség, olyanra, amelyben a szavaival élve: a „törvényekről és magatartásról ne egyedi politikusok döntsenek”, hanem egy európai szövetségi kormány és szövetségi parlament, máskülönben „Európa nem fog érni semmit a világban”. Vagyis, a pápa több Európát kívánt, nagyobb szolidaritást és szorosabb együttműködést a tagállamok között. Ő így látja. Hozzáteszem, a józan megfontolás is ezt diktálja. Európa kétségtelenül meglévő problémáit épp ezen egység hiánya okozta és okozza.
Vannak persze, akik másképpen látják mindezt. Kinek-kinek a saját felelőssége, hogy mérlegre tegye, vajon kit milyen szempontok vezérelnek, amikor el akarnak téríteni bennünket az európai úttól.
A történelem arra tanít minket, hogy egy-egy rossz döntés hosszú évtizedekre elveheti tőlünk a fejlett nyugati társadalmakhoz való felzárkózás esélyét. Ha bajba kerülünk, akkor arról valamennyien tehetünk.
Kevesen fogalmazták meg pontosabban ezt a felelősséget, amely ma mindannyiunk vállát nyomja, mint Bibó István, a 20. század legnagyobb hatású magyar politikai gondolkodója.
„Ha a magyar nemzet valóban egy tisztán jobbágyszellemű, nyájszerű, a felelősség kérdését uraira és megszállóira toló társadalom, akkor nem érdemes a felelősségvállalásról beszélnünk…. De én nem hiszem, hogy a magyarság a nyájszerűségnek, s az elnyomottságnak ezen a mélypontján állott volna s állana….Ebben a helyzetben egyet lehet csinálni: megállapítani és elvállalni a felelősség reánk eső, személyes részét. (…) Szükséges, hogy mindenki megcsinálja magának ezt a mérleget, s a hangsúlyt ne arra helyezze, hogy mik az érdemei vagy a mentségei, …hanem egyszerűen csak arra, hogy mi mindenért felelős, vagy mi mindennek a felelősségében részes. Így talán utóbb mégis kialakul egy tisztább, bátrabb és a felelősséggel inkább szembenéző, együttes nemzeti számvetés is.” … Idáig az idézet.
Az emlékezések, az ünnepi beszédek végül is mindig a máról és a mának szólnak. A saját korunk megoldatlan problémáihoz keressük a kapaszkodókat a múltban. Most éppen az államalapító Szent István példáján keresztül, akinek a nagy tettei talán többet nyomnak a latban, mint egyesek nagy szavai.
