Samu bácsi trükkje – novella 8.

0
73
Fotó: Wikimedia Commons / Szora

Irodalmi csemegét is ígértünk újévkor olvasóinknak, és meg is találtuk legújabb sorozatunkhoz a megfelelő szerzőt. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és még sehol nem publikált. A nyolcadik novella…

–  Gyertek bogaraim, gyűljetek körém! Mesélek valamit, ami még akkor történt, amikor olyan kislány voltam, mint ti. Emlékeztek Samu bácsira, a bátyámra? Tudjátok, az a kopasz, szemüveges bácsi, akit időnként meglátogatunk. Régen éktelen rossz gyerek volt, ti a nyomába sem értek. Az apámra, a dédnagyapátokra már nem emlékezhettek, ő még akkor meghalt, amikor ti nagyon kicsik voltatok.

Amikor a mesélni valóm történt, valamikor a harmincas évek elején, volt egy hamis kuvaszunk. Hogy mi az a kuvasz? Nagy bozontos szőrű kutya. Huncut volt, mint Samu bátyátok.

Budaörsön, tudjátok, ahol Samu bácsi lakik, volt egy présházunk, körülötte sok szőlővel. Nem messze a templomtól. Azóta a környéken csak családi házak sorakoznak, már nem szőlős vidék. De régen október elején itt szüreteltük mindig a szőlőt.

Dédnagyapátok jó nagydarab ember volt, különösen kislányként tűnt nekem olyannak, mint egy óriás. Hosszú szakálla, vastag virsli ujjai voltak, és azon a szüreten úgy vitte el az állatorvoshoz azt a hatalmas kutyát a karjaiban, mintha annak semmi súlya nem lett volna. Ott szaladtam végig mögötte, Samuval együtt. Alig bírtuk tartani az iramot.

Úgy mondom el a történetet, ahogy apám meséi alapján emlékszem, a saját emlékeim megfakultak, hiszen, ahogy mondtam, kislány voltam, mint most ti.

***

– Neve? – kérdezte faarccal az állatorvosi rendelő asszisztensnője. Hosszú, fekete haja szigorú kontyban csúcsosodott a fején, fehér köpenyén egyetlen ránc sem éktelenkedett, keményítőszagot árasztott. Fekete szarukeretes szemüvegét feltette, hogy beírhassa a könyvbe a kapott adatokat.

Fotó: Wikimedia Commons / Szora

– Vész Jakab – válaszolt határozottan apám, a szakállas óriás.

– Pff… Nem a magáé, az állaté! – forgatta a szemét az asszisztensnő.

– Őt hívják Vész Jakabnak. A testvérével a Törökvész utcában születtek Jakab és Miksa napján. Ő lett Vész Jakab, a testvére Török Miksa.

A fiatal nő fel sem nézett a könyvből, csak beírta a nevet, nagy sóhajtozások közepette. Apám később úgy magyarázta ezeket a sóhajokat, hogy az asszisztensnő biztos sok bolond névvel találkozott nap mint nap.

Néhány perccel később behívott az állatorvos minket és Jakabot.

– Kérem, tegye a kutyát vizsgálóasztalra! Majd mondja el, mi a panasza… Jakabnak? – pillantott fel a papírokból kérdő tekintettel. Ő sem hallott még ilyen nevű kutyáról.

– Nagyjából két órája egyre görcsösebben tartja magát, fáj a hasa.

Valóban, látszott a fehér, loncsos kuvasz tartásán, hogy nem bír kiegyenesedni, szemeit összeszorította, belső kínok gyötörték. Időnként halkan felnyüszített. Nyújtogatta jobb mellső mancsát, hátha ez segít rajta. Az orvos pár pillanatig csak nézte, majd feltette a sztetoszkópját és az állat mellkasára helyezte.

Jakab továbbra is csak nyújtogatta a mancsát, de nem fogta meg neki senki. Az állatorvos levette a füléről a sztetoszkópot, és megint csak nézte a kutyát.

– Mit evett?

– Nem evett ez semmit este óta, doktor úr, csak ivott. Amíg ebédelni voltunk, ez a bolond jószág kiitta a mustos dézsát, amit a prés alatt hagytunk, csöpögőre.

– Mustot?

– Igen, szüretelünk. Volt vagy három liter a dézsa alján, de mire leértünk, ez a mamlasz meg ott feküd mellette, csak úgy lihegett. Tisztára nyalta a dézsa alját.

Jakab még mindig csak a lábát nyújtogatta az orvos felé, szeméből kínt és könyörgést lehetett kiolvasni, hogy valaki végre kezdjen már vele valamit.

– A lába nem sérült meg? – kérdezte a doktor, majd végre megragadta a kutya mancsát, és közelebb húzta magához.

Ebben a pillanatban mélyről jövő kurtyogó, morgó hang tört fel valahonnan a kutyából, majd hatalmas dörrenés hallatszott. Jakab olyat fingott, hogy beleremegtek a rendelő ablakai, az asztal melletti kis állványon megcsörrentek a nemesacél orvosi szerszámok. A terjengő szag a sokat tapasztalt orvos orrát is kikezdte, szeme azonnal könnybe lábadt. Talán a festék is gyorsabban pergett le a falról, mint általában szokott.

Jakab kihúzta a mancsát az orvos kezéből, és mint aki jól végezte dolgát, szinte mosolyogva állt fel az asztalon, könnyedén leugrott a földre, és elindult kifelé.

– Hát… ööö… – próbált magyarázatot találni az orvos.

– Te büdös kölyök! – fordult apám Samu felé, aki majd kipukkadt a nevetéstől. Már pofonra emelte volna a kezét, mikor eszébe jutott, hogy ezzel ráér otthon is.

Az orvos ekkor hol Samura, hol apámra nézett, aki zavartan próbálta magyarázni neki a történteket:

–  Nagyon sajnálom doktor úr, azt hiszem a kutya megtanulta, amire a gyerek hetek óta tanítgatta – vonta le a következtetést. – Csak pont fordítva, mint ahogy kellett volna. Nem hittem, hogy képes idáig visszatartani, hogy megmutassa valakinek.

– Mégis, mire tanítottad te ezt a jószágot? – kérdezte az orvos Samutól, még mindig a szemeit dörgölve.

Samu szégyenlősen elmosolyodott, zsebre dugta a kezét, kicsit hintázott a talpán, majd megszólalt:

– A húzd meg az ujjam trükkre. Na, viszlát doktor úr!

A sorozat korábbi részei ITT érhetők el.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here