Rónai Éva aktuális kiállítása

0
45

Rónai Éva idén 91 éves és a francia gobelin legnagyobb hazai mestere. Aktuális kiállítása június 7-én nyílt meg és július végéig látható Budapesten, az Izraeli Kulturális Intézetben ( Paulay Ede utca 1.).

Amiért itt a Budaörsi Naplóban írunk róla, az a kiállítás kurátorának, a városunkban élő és a településünk kulturális életében is aktívan résztvevő Tölgyesi Katalinnak köszönhető, az Artalakulás Galéria vezetőjének. Ő hívta fel figyelmünket – így mi a budaörsiek figyelmét szeretnénk felkelteni – az idős művésznőre. Aki élete során több évtizeden át törekedett arra, hogy a fiataloknak is átadja a tudását, a szemléletmódját, és egyebek között a Kisképzőn tanított több évtizeden át. Az őt ismerők szerint egy nagyon szerethető, csupaszív ember. Budaörsön két selyemgrafikáját láthattuk pár éve a városházán egy tárlaton.
„Mindaz, ami itt látható, az életről szól, a nagybetűs ÉLETRŐL. Itt az idő s a tér, akár elvont fogalomként is lebeghet felettünk…, de itt ezen felüli látvánnyal találkozunk. Nincsen korlát, sem idő, sem tér, az öröK-lét van itt jelen, a szabad létezés lenyomata látható ebben a fantasztikus matérában, amit itt a textil felfejt önmagából. Titkok láthatók itt, a mélyen átélt gondolatok, ami letisztult élet-bölcsességként leolvasható, elolvasható, e színes kavalkádban, ami itt képi arcot hordoz” – mondta a mostani megnyitón a kurátor. Így folytatva: „Be kell vallanom, hogy ezt én nagyon szeretem. Lenyűgöz már az az elképzelt belső kép is, amiben azt látom, hogy milyen eltökélten, kérlelhetetlen szabadsággal, belülre koncentrálva veti a fonalat az egyikből a másikba öltve.” Szerinte a művész elképesztő türelemmel, alázattal s fáradhatatlan kitartással, fegyelemmel húzza-vonja az aktuális szálakat. A színek hömpölygése s a belső kép, mely itt igencsak felismerhető, a lényeg mi itt most megjelenik, mind az életről, az élet értelméről szól.
A létezés, maga az öröm-forrás, maga az élet. A kiállítás címe ÖRÖSÉG. Igen, ez valóban örökség, MINT A KŐBE VÉSETT ÍRÁS IGAZSÁGA. AZ ÖRÖKLÉTBE FONT, A KÉPBE SZŐTT KIÁLTÁS, AMI AZT HARSOGJA, MINTHA A SÓFÁR HANGJA SZÓLNA, CSAKIS ENNEK VAN ÉRTELME A LÉTEZÉS ILYEN SZABADSÁGA LEHET AZ ÉLETÜNK ÉRTELME. Szárnyalhatunk a léghajón, úgy, hogy ide vagyunk bekötve, a földi illatok s gyönyörök körforgásába. Amit itt látunk az élet szabadsága, lenyomata mindannak amiért érdemes élnünk annak ellenére ami körbevesz itt minket, s annak ellenére amit átéltünk a múltban, s ki tudja mi várhat még ránk. Itt és most a létünk csodája, az álmok valósága, az életünk értelme s szépsége látható.Egy bölcs asszony megőrzött belső világán keresztül szemlélődhetünk, s tanulhatunk, erőt meríthetünk, gyönyörködhetünk s hálát adhatunk a TEREMTŐNEK mindazért a szépségért amit örömünkre alkotott. M önmagában alkotás, s gyönyörűségünkre szolgál. Köszönöm,hogy mindennek részese lehetek. Köszönöm, hogy mindannyiunk nevében, talán ezt mondhatom,
mindennek részesei lehetünk” – zárta gondolatmenetét Tölgyesi Katalin.

A hivatalos megnyitó beszédet Németh Gábor író tartotta.

NINCS KIRÁLYI ÚT,

avagy a haszontalanság dicsérete

Rónai Éva Örökségél

Ebben a körben valószínűleg mindenki ismeri a fantasztikus történetet, mely szerint Rónai Éva az édesapját a világ uraként ábrázoló, Franciaországban ellopott képét emlékezetből újraszőtte. Feltételezem, hogy valahol biztosan meglegyen, azért. Ahogy az itt kiállított egyik kép címe sugallja, Navigare necesse est.

Ha már a hajózásnál tartunk, az Hommage II. megszövése szerintem egyfajta önkéntelen parafrázisa a Thészeusz hajójáról szóló paradoxonnak.

A hajó, amelyen Thészeusz és emberei elhajóztak és biztonságban vissza is tértek, egy harmincevezős gálya volt. Ezt az athéniek egészen Phaléróni Démétriosz idejéig megőrizték. Időről időre leszereltek róla régi palánkdarabokat, ezeket új, még nem használt darabokra cserélték ki. Így a filozófusok számára a hajó a továbbfejlődés vitatott kérdésének folyamatos megnyilvánulását képviselte, mivel közülük egyesek azt állították, hogy a hajó ugyanaz maradt, ami korábban volt, más részük azt mondta, többé már nem ugyanaz.így Plutarkhosz.

A problémát később Jay F. Rosenberg fokozta paradoxonná. Ha föltesszük, hogy Thészeusz hajójának minden darabját egyenként kicserélik, ám az így lecserélt darabokat máshol újra összerakják, a két hajó közül melyik lesz Thészeusz igazi” hajója?

Ha föltesszük, hogy a művész a második Hommage-ba az első elvesztésének fájdalmát is törvényszerűen beleszőtte, vajon melyik változatot minősítsük igazinak? Az elhamarkodott válasz helyett ezúttal gondoljunk pusztán az ismétlésre fordított időre. A szőnyeg és szöveg szavak eredendő, mély összetartozásából ez alkalommal annak kellene a legtermészetesebb módon következnie, hogy ez az írás, amit éppen felolvasandó vagyok, legalább egy esztendeig készüljön, azaz éppen azzal a lassú alázattal, amivel Rónai Éva képei, például a fentebb emlegetett Hommage-ok szövődtek. Mintha az, aki írja, számolatlanul birtokolná az időt, az örökkévalóságot megillető, nagyvonalú cinkossággal, azaz éppen úgy, mint az, akiről ez a szöveg szól.

Ha valaki efféle hűséggel és méltósággal veszi birtokba mindazt, ami nélküle nem léphetne át a lehetséges dolgok határtalan végtelenségéből a valóságosak határolt végtelenjébe, ritka ajándékot kap, többet, mint az emberi léptékű maradandóg ígéretét – a halhatatlanság szép illúzióját.

Nincs királyi út, mondta állítólag Eukleidész Ptolemaiosznak, aki könnyebb utat keresett a tudós geometriájához az Elemek című könyv elolvasásánál. Hogy ennyire sugárzóan valógos legyen a művészet, mint ezek a képek itt a falakon, ahhoz az egész életedet kell cserébe odaadnod, a saját egyszeri, esendő valóságodat kell mindenestül beleszőnöd, fenntartások, félelem és reszketés nélkül. Ilyen megrendítően egyszerű dolog ez.

Ezt a csendes pazarlást ünnepeljük ma.

Pazarolni persze csak az tudhat ilyen fenséges nyugalommal, aki azt is tudja, hogy előbb-utóbb úgyis mindent elveszítünk. Akár azt is mondhatnánk, Hamvassal szólva, hogy a halálvonalon mindenki csak azt az aranyat viheti át, amit magából csinált – ha nem volna nyilvánvaló, hogy ezeket a képeket olyan ember készítette, akit soha életében nem érdekelt semmiféle aranycsinálás. Különben nem készítene megfizethetetlen, azaz, ahogy a barátom írta egykoron, szinte eladhatatlan” dolgokat. Van-e értékesebb és kifinomultabb a haszontalan tökéletességnél? „Bársonyos felszínét meg lehet simogatni, nem úgy, mint a festményeket, amelyeket amúgy is golyóálló üveg mögé rejtenek.” Az Egész, persze, ami készen van, fölbecsülhetetlen vagyon.

Az igazi családi örökség mégsem ez, hanem a titok, amit a gyerekei anyanyelvként sajátítottak el. Kafka állítólag, Gustav Janouch állította, egy alkalommal azt mondta, hogy „a személyes létezésünk kémlelőnyílás, melyen át a csillagszakadék-mély életre látni, ezért kell tisztán tartani. (Rémlett, hogy idéztem ezt már valamikor, ezért utánanéztem, hát, azt kell mondjam, hogy természetesen, azaz a legkevésbé sem véletlenül éppen egy Roskó-kiállítás megnyitóján.) Rónai Éva művészetének titka ez a csodálatos paradoxon. Annak fölismerése, hogy az énről való lemondás csak a legszemélyesebb út következetes és megalkuvás nélkül való bejárásával, a személyes létezés, a kémlelőnyílás tisztántartásával érhető el. Csak az tudja a csak számára hozzáférhetőt sikerrel marasztalni, aki lemond mindenféle hübriszről, az igazodás kényszeréről. Aki semmit sem akar, az mindent elérhet, de csak akkor, ha még azt sem érzékeli, hogy lemond valamiről. (Ahogy Butch Cassidy kérdez vissza a Sundance Kölyök kérdésére, hogy a végső menedékként javasolt Ausztrália nincs-e túl messze: „Mitől?”.) Rónai Éva éppen a haladásba, az úgynevezett fejlődésbe vetett képtelen és hiú reményen jutott túl, a művészetét elemzők ezt hol romanticizmusnak, hol nosztalgiának, hol hagyománytiszteletnek, hol a modernség konzervatív kritikájának nézték.

Magam ezt szelíd, állhatatos és kérlelhetetlen öntörvényűségnek hívnám. A teremtésbe vetett alaptalan bizalom derűje, valamiféle alig indokolható gyengédség a létezők iránt, az élet, értsük jól, minden élet tisztelete, a jó ízlés ironikus tartózkodása a nagyotmondástól, mindez együtt megvédi attól, hogy bármiféle elvárásra tekintettel legyen. Így kap esélyt a legszemélyesebb téma is az univerzalitásra. Rónai Éva magánmitológiája így tágult közös végtelenünkké. Ha nem volna blaszfémia, akár azt is mondhatnám, mindenható – képes rá, hogy munkájával visszahívja a távozókat a kép intim örökkévalóságába.

Kézirat nem ég el, ahogy Bulgakov írta, ezek a kárpitok, bármi lesz is a sorsuk a mindenek felett őrködő időben, a fenségesen rájuk pazarolt évek révén végleg beleíródtak a létezésbe.

Legyen ez ma este az “örökség” szó második, rejtett jelentése.

Azért persze, ahogy a barátom írta egykor, a molyokkal mindenképpen vigyázni kell.

 

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here