Mörk Leonóra volt a vendégünk a Jókaiban

0
74

Mörk Leonóra író volt a Jókai Mór Művelődési Központ vendége hétfő este. A Budaörsi Napló főszerkesztője Eller Erzsébet elsősorban a könyveiről kérdezgette, a beszélgetésnek azonban intimitást adott, hogy a két hölgy a ’80-as évek közepén egy időben volt újságíró gyakornok az akkori Pest Megyei Hírlapnál, és régi közös kollégáik is eljöttek az eseményre.

Mörk Leonóra főállásban az Elle magazin vezetőszerkesztője, de dolgozik a Nők Lapjának is. Az első regényét közel tíz éve egy sokáig szervezett, de soha meg nem valósult riportnak köszönheti, azután már szinte magától jött a többi – tudtuk meg.

EE: Bár az első könyved közel egy évtizede jelent meg, én csak fél éve ismerkedtem meg velük, amikor édesanyámnak megvettem a legutóbbit, A porcelánlányt.  Ami annyira tetszett neki, hogy azt mondta, ennek az írónőnek az összes regényét szeretné elolvasni. Bennem pedig az a kérdés merült fel, vajon hogy vagy képes egy regényen belül két teljesen eltérő nyelvezeten írni, a mai Lili, illetve a száz évvel korábban élő Julika életét követve.

ML: Gyakran megkérdezik, hogyan vagyok képes ilyen sok kutatómunkát végezni a regényeimhez, amire azt válaszolom, hogy egyfelől ez valóban időigényes, mert sok mindennek utána kell néznem, másfelől viszont ha nem lennének alapvető ismereteim a korról, amelyről írni akarok, nem jutnának eszembe ezek a történetek. A nyelvezetet úgy tudom az adott korszakra jellemzően kialakítani, hogy beveszem magam az Országos Széchenyi Könyvtárba, körülbástyázom magam akkori könyvekkel, folyóiratokkal, arra a korra vonatkozó elsődleges forrásokkal és egy idő után, ha az ember sűrítetten, sokat olvas ezekből, azon veszi észre magát, hogy ő is azon a nyelven gondolkodik, illetve írásban is képes azokat a szófordulatokat használni. Tehát a kérdésedre az a válasz, hogy egyrészt el kell végeznem a házi feladatomat, azaz minél többet kell olvasnom az adott korszak nyelvezetén íródott szövegeket, másrészt pedig tömbösítve írom a regényeket. Rá kell hangolódnom a történelmi korra, azokra a körülményekre, amelyek között az adott jelenetek játszódnak, ezért az egyik idősíkon játszódó a fejezeteket egy tömbben írom meg, és el kell telnie néhány napnak, mire áthangolódom a másik korszakra, de akkor már teljesen abban vagyok. Eddigi könyveim közül a 18. század eleji nyelvezet volt a legnehezebb számomra, melyet a Lány igazgyöngyökkel című regényemben használtam. Ott a régi kort a 21. század elejével egy 18. századi napló köti össze, amit egy magyar pelegrinus diák írt, aki református lelkész hallgatóként ment Wittenbergbe tanulni. Nehézségét az adta, hogy nagyon figyelnem kellett, nehogy olyan szót használjak, ami a nyelvújítás kora előtt nem volt ismert. Ebben az etimológiai szótár is segített, de főleg a rengeteg korabeli szöveg olvasása.

EE: Regényeid jellemzően német nyelvterületeken játszódnak. A gyerekkori nyaralásokon kívül milyen élmények fűznek Németországhoz, nem érzed úgy, hogy esetleg egyik előző életedben ott éltél?

ML: Lehet, de amire én emlékszem, és még A Hellinger-Madonna című regényem hősnőjének a szájába is adtam, mikor megérkezik Thüringiába, ő rögtön úgy érzi, hogy oda hazaérkezett. Így érzem én is. Bár sosem tettem erőfeszítéseket annak érdekében, hogy tartósan ott éljek, otthonosnak érzem azt a környezetet, amikor ott vagyok, nem akarok onnan hazajönni, illetve mindig szeretnék visszamenni, pedig tudom, hogy ott sincs kolbászból a kerítés, ugyanolyan az élet, mint itt, nem könnyebb és nem is nehezebb.

EE: A papagájos ablak nem annyira regény, mint inkább egy szórakoztató útikönyv: beutazod Németországban azokat a helyeket, ahol Luther Márton élt, és a reformáció kezdetének az ötszázadik évfordulójának évében jelent meg. Ez véletlen volt vagy szándékos?

ML: Teljesen tudatos volt. Bár manapság, ha valaki azt mondja, hogy zarándokútra akar kelni, akkor elmegy az El Camino-ra, az a népszerű. Nekem arra időm sem lenne, meg úgy érzem, hogy az evangélikus zarándok útvonalak méltatlanul kevéssé ismertek. Rugalmasan alakíthattam ki az útvonalat, Luther életének azon helyszíneiből, amiket végig akartam járni. Amúgy bármilyen jármű igénybe vehető, hiszen van aki az El Camino-t is taxival járja végig, mert sajnos ma nincs az embernek ideje arra, hogy hónapokon keresztül vándoroljon.

EE: Nem érezted útközben magányosnak magad? Mert a könyvből kiderül, hogy egyedül autóztál.

ML: Sokan kérdezték előtte is, hogy: te egyedül el fogsz oda menni? Hát hogyne mennék el egyedül, ez is az egyik lényeg benne! Nemrég olvastam egy amerikai pszichológus hölgytől (dr. Karin Arndt) egy cikket, amiben azt írja, a nők merjenek elvonulni és önmagukkal lenni, egyedül, mert a közvélemény egyébként ezt természetellenes dolognak tartja.

EE: És utólag nem kérdezték, hogy milyen volt egyedül?

ML: Azért két hetet csak ki lehet bírni saját magunkkal, nem?! Nem arról van szó, hogy a Himalájában beköltöztem egy barlangba és két évig egy teremtett lélekkel sem találkoztam. De biztos, hogy személyiség kérdése, nekem is van olyan ismerősöm, aki tíz percig nem bírja ki egyedül, annyira extrovertált, hogy folyamatosan külső ingerekre van szüksége. Én meg introvertált típus vagyok, úgyhogy jól elvagyok egyedül, elegendő ingerforrás vagyok önmagam számára. Másfelől meg azért csak találkoztam ott emberekkel.

EE: Meg olyan helyszíneken jártál, azokon a kockaköveken lépdeltél, amelyeken egykor Luther. Ez tényleg ilyen hátborzongató érzés, mint ahogy írod a könyvben?

ML: Nekem igen. A legérdekesebb ilyen élmény pedig az egyik szálláshelyen ért. Előre megterveztem az útvonalat és lefoglaltam a szálláshelyeket, igyekeztem kis panziókat keresni, amelyeknek hangulatuk, történetük van. Az egyik szállodát Erfurtban úgy hívták, hogy Hotel Augustinerkoster, tehát Ágoston-rendi kolostor. Éppen az, ahol Luther jelentkezett, miután majdnem belecsapott a villám. Akkor mondta azt, hogy „Segíts meg Szent Anna, ha életben maradok, szerzetes akarok lenni!” Megtartotta, amit fogadott. Ebben a kolostorban most egy négycsillagos szálloda működik, így tehát ugyanott lakhattam, ahol ő. Engem ez megrendített. Pedig én meg sem vagyok keresztelve. Ami egyébként nagyon szerencsés, mert a férjem hatvanon túl most beiratkozott a református teológiára, tehát újra főállásban egyetemista, és kiderült, hogy a református lelkészek nem kaphatják meg a palástot, ha a házastársuk nem evangélikus vagy református. Elképzelhető, ha én katolikus lennék, az problémát okozhatna és hiába tanul hat évig, nem dolgozhatna ebben a szakmában, ami egész életében nagy álma volt. Így viszont, hogy én nem vagyok megkeresztelve, nyitva a pálya.

EE: Tehát lehetsz református.

ML: Lehetnék református, a gond csak az, hogy nekem meg kellene akkor vallanom a hitemet.

EE: Egyébként milyen a viszonyod a valláshoz?

ML: A vallás, meg a hit, meg az egyház három különböző dolog. Abban hiszek, hogy létezik valamilyen felsőbb erő, amit akár Istennek is nevezhetünk. Én viszont sajnos nem tudok kiállni és őszintén azt mondani, hogy engem az Úr elhívott. Mert engem az Úr nem hívott el. Ezt mondtam a férjem kollégájának is, aki megkeresztelt volna, hogy mivel én ötvenvalahány évig nem hazudtam, gondolja, hogy most fogom elkezdeni, és éppen, hogy egy lelkésszel fogom elkezdeni a hazudozást? Hát nem. És akkor azt mondta, hogy igazam van. De ha választanom kellene, biztos, hogy valamelyik protestáns vallást választanám. Ha rajtam múlna, az evangélikus, tehát a Luther-féle irányzat lenne az, mert elég sok felmenőm evangélikus. Az egyetemen középkori történet szemináriumon magyarázta a professzor, hogy mi volt Luther tanításának lényege, melyből az derült ki, hogy köztem és az Isten között nincsen közvetítő, hanem én személyesen állok szemben az Istennel és a lelkiismeretemmel.. Ez szerintem sokkal felnőttebb viszony Isten és az ő teremtménye között, mint amit a katolikusoknál láttam.

EE: Főhőseid nagyon szeretik a könyveket és a zenét, főleg a komolyzenét. Hogy lépett be a zene az életedbe?

ML: Mindig jelen volt az életemben, a nevemet is Beethoventől kaptam. Édesapám otthon mindig komolyzenét hallgatott, ő eredetileg karmester szeretett volna lenni, de végül matematikus lett. Amikor édesanyám várandós volt velem, apukám azt mondta, ha lány leszek, akkor Leonórának fognak hívni, mint Beethoven Fideliójának a hősnőjét. Ilyenkor meg szokták kérdezni, és ha fiú lettem volna, akkor a Florestan nevet kaptam volna-e, de nem, az öcsémet Péternek hívják.

EE: Ha kikapcsolódni vágysz, akkor leülsz és zenét hallgatsz, vagy az a zenei élmény, ha elmész például a Zeneakadémiára?

ML: Az átlagos magyarhoz képest mi rengeteget járunk hangversenyekre, igaz, színházba viszont nem. Nagyon sok helyre elmegyünk csak emiatt külföldre is, ezt úgy hívják, hogy kulturális turizmus, legközelebb Amszterdamba megyünk majd, a Karácsonyi oratóriumot ott fogjuk meghallgatni. Ki mire költ. Egyszer a lányom, még gyerekként megjegyezte, hogy egyik osztálytársáék otthonában igazi festmények vannak a falakon. Nálunk miért nincsenek? Azért kislányom, mert mi elutaztuk a pénzünket.

EE: Most Salzburgban is koncerten voltál vagy egy újabb könyvedhez gyűjtesz anyagot?

ML: A Holdfény szonáta című regényem játszódik Salzburgban. Én nagyon szeretem Salzburgot, de nem annyira télen, mint inkább nyáron, az ünnepi játékokra szoktunk menni. Most is előadáson voltunk, de ez nem az én választásom volt. Kétszáz éves a Csendes éj című dal, és ennek kapcsán a salzburgiak időt és pénzt nem kímélve musicalt írattak egy amerikai zeneszerzővel, ezt néztük meg, bár én alapvetően nem tartozom a musical célcsoportjába.

EE: Hogyan tanultál meg németül? Már gyerekkorodban, vagy később jártál nyelviskolába?

ML: Az egyetemen is tanultam, meg többször voltam kinn nyelvtanfolyamon. A probléma az, hogy nem használom elég gyakran. Németországban gyakran előfordul, hogy amikor megszólalok németül, egyből leveszik, hogy ez nem az anyanyelvem, és akkor idegesen átváltanak angolra. Amit én sosem értek meg, egyrészt mi van akkor, ha egyáltalán nem tudok angolul? Másrészt, ha én németül szólalok meg, akkor azt értékelniük kellene, ahogy vidéken örülnek is, és türelmesen végighallgatnak. Angolul jobban tudok, mert azt használni közvetítő nyelvként gyorsabb és egyszerűbb. De vannak német ismerőseim, barátaim, igyekszem gyakorolni.

EE: Az első regényedet mi motiválta, hiszen előtte több évtizedet töltöttél el újságíróként, szerkesztőként. Miért nem kezdtél már el korábban írni? Illetve most miért, ha korábban nem?

ML: Amikor az ember éppen csinál valamit, akkor nem igazán elemzi a motivációit, pedig én reflektív típus vagyok, szoktam azon gondolkozni, hogy mit érzek, és mit miért érzek, de ha az embert csak viszi a lendület, nincs erre igazán ideje. Az első könyvem 2009-ben jelent meg, Az utolérhetetlen Mr. Yorke, ami tulajdonképpen egy újságírói feladatból született. Meg szerettem volna csinálni egy interjút, de valahogy egyre bonyolódott és kacifántos kalandokba keveredtem, az interjú meg közben nem készült el és az akkori főnököm, Vass Virág azt találta nekem mondani egy értekezleten, hogy „miért nem azt írod már meg, hogy hogyan nem csináltad meg ezt az interjút?!” Vagyis mint egy múzsa, homlokon csókolt, és tényleg, elkezdtem írni, de egyszer csak azon kaptam magam, hogy már leírtam százezer karaktert, holott egy újságcikk kilenc-tízezer karakter, és még az is sok… Nem olvasóbarát, ha ennél hosszasabban írsz. Már vitt a lendület és nagyon élveztem, végül elkészült a szöveg, és úgy volt, hogy az Elle website-ján fog megjelenni, de a website akkor nem indult el. Egyik kollégám javasolta, adjam ki könyv formájában és ő ismertetett össze a Jaffa kiadó vezetőjével, Rados Richárddal, aki egyébként itt él Budaörsön. Egy darabig hezitált, majd azt mondta, hogy kiadja. Ezzel elindult a gyümölcsöző kapcsolatunk a Jaffa kiadóval, mert mind a hét könyvemet ők adták ki, szoktam nekik fordítani, szerkeszteni és könyvbemutatókat vezetni. Ez nagyon szerencsésen alakult. Szokták mondani, hogy az ember időnként álljon meg és számolja össze, mi mindenért hálás. Én sok mindenért hálás tudok lenni, és közülük a Jaffa kiadóval való kapcsolatom az egyik. Teljesen profi szervezet az övék, a PR munkát is kiválóan végzik, a szövegszerkesztést, vizuális munkát, a nyomdai feladatokat is. Sőt, a terjesztéssel sincs probléma, a Libri könyváruházakban még saját gondolájuk is van, így a kiadó könyvei szem előtt vannak.

EE: Akkor a gondolának köszönhető, hogy a Libriben mindig ott van egymás mellett a hét könyvedből legalább öt könyved egyszerre?

ML: Az viszont az olvasóknak köszönhető, hogy évekkel egy-egy könyv megjelenése után még mindig folyamatosan veszik őket. Nagyon kevés könyvből fogy el a magyar könyvpiacon annyi, hogy az megérje a kiadónak. A porcelánlánynak viszont már a második kiadása jelent meg.

EE: Változatlan utánnyomással vagy ilyenkor változtatsz rajta? Sokan csinálják azt, ha elfogy az első kiadás, valamit még szépítgetnek, módosítgatnak…

ML: Én nem változtatok már rajta semmit, valószínűleg a munkámból adódóan, megtanultam elengedni a szövegeket. A cikket is, az újságot pláne el kell engedni, nem lehet rajta ülni, mert akkor lekésed a lapzártát.

EE: Az újságírói munkád melyik részét szereted, melyik része kényszer, illetve mennyire vagy szigorú szerkesztő?

ML: Igyekszem az lenni, bár nagy szerencsém van, mert az Elle szerkesztőségének tagjai jó szakemberek. És a Nők Lapjára ugyanez vonatkozik. Ha kapok egy kéziratot, nem kell azon görcsölnöm, hogy az milyen lesz, hanem fixen számíthatok rá, hogy jó lesz. Vagy ha mégis javítani kell rajta, azt meg lehet beszélni. Nálunk szakmai életet is lehet élni. Úgyhogy ez nagyon szerencsésen alakult.

EE: Írni szeretsz jobban, vagy szerkeszteni?

ML: Írni. De azért a szerkesztést is élvezem, és annak szintén örülök, hogy akárkivel dolgoztam eddig, mindenki hálás volt az én szerkesztői munkámért. Nem közellenséget látnak bennem, hanem tudják, meg a tapasztalat is azt mutatja, hogy amit mondok, azt az ő érdekükben mondom.

EE: És elfogadják?

ML: El is fogadják, igen.

EE: De nem mosolyogva fogadják el?

ML: Hogyha valaki minden pontosvesszőért harcol, ráadásul alaptalanul, azzal nehéz. Vannak egyébként olyan külsős kollégáink, akik nagyszerű írók, de amikor nekünk elkezdtek írni, megpróbáltak úgy, ahogy az ő elképzelésük szerint egy női lapba kellene. Ami általában kis szókincsű, lebutított módot jelent. Persze van különbség női lap és női lap között, az Elle például az egyik szlogenje szerint tipikusan az a lap „amit a férfiak is olvasnak”, és ez így is van. Ezeknek a kollégáknak megmagyaráztam, hogy ne úgy írj, ahogy szerinted egy női lapba kell, hanem úgy, ahogy a könyveidet. Ezt megértették… Ez is egy pozitív visszaigazolás volt számomra.

EE: Hogy tudod beosztani az idődet úgy, hogy helyt tudsz állni a főállásodban, meg az összes helyen, ahol külsőzöl, és még a saját írói jövődet is szövögeted?

ML: Akkor kezdtem el könyveket is írni, amikor már nem kellett minden nap az iskolába menni a gyerekért. Akkor maradt időm arra, hogy egyáltalán törjem a fejem azon, hogy mással is foglalkozzam. Elég fegyelmezett vagyok, és meglehetősen gyorsan dolgozom, így be tudom osztani a feladataimat. Az én figyelmem olyan, mint egy sötét udvaron álló pózna tetején lévő reflektor, ami forgatható és a fénye mindig egy pontra irányul. Ha lapzárta van az Elle-nél, akkor csak arra koncentrálok, s miután a lap nyomdába megy, utána néhány napig foglalkozom csak a regényeimmel és átirányítom a reflektort arra.

EE: Visszatekintve olyan sok munkahelyed nem volt, de mégis melyiket hordozod a szívedben? A Pest megyések kedvéért azt mondd elsőnek és utána a többit…

ML: Nem a Pest megyések kedvéért kell ezt mondani, de sokszor eszembe jut, amikor jönnek a fiatal kollégák. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ott kezdhettem el a szakmámat, mert mi ott mindent megtanultunk. Az egy profi módon működő szervezet volt, mindenkinek megvolt a feladata, és azt csinálta. Volt  profi módon működő work flow, ma már tudom, hogy ezt így hívják, bár akkor ezt a kifejezést még nem ismertük. És amikor utána olyan helyre kerültem, ahol ez hiányzott, ott nagyon lehetett szenvedni, mert két-háromszor annyi munkát jelentett. Ez attól függ, hogy a főnöknek van-e elképzelése arról, hogyan működjön a szervezet, és meg is követeli, hogy úgy működjön. A Pest Megyei Hírlaptól ezt kaptam, és azt, hogy minden műfajt megtanultam. És mindegyik munkahelyemen megkaptam a bizalmat, hittek bennem és hagytak dolgozni. A Világ című hetilapnál is dolgoztam rövid ideig a rendszerváltás után, ott meg a szabadságot szerettem, hogy arról írhattam, amiről akartam. Onnan mentem el szülni, és a kislányom kéthónapos volt, amikor Zétényi Lili – akivel együtt dolgoztam a Világnál – lett a Nők Lapja főszerkesztője, ő hívott oda, ahol eleinte heti egy napot, később egyre többet dolgoztam és onnan mentem át az Elle-hez. Egy tulajdonosváltás miatti féléves szünetet leszámítva az óta is ott dolgozom, illetve a Nők Lapjánál párhuzamosan.

EE: Amikor megjelentek a könyveid, olvastam olyan kritikát, melynek az írója először azt hitte, lektűrt tart a kezében. Azután rájött, hogy nem az. Ha ismeretlenül mész el valahova, nem kell ezzel az előítélettel megküzdened? Hogyan kezeled ezt a helyzetet?

ML: Az író-olvasó találkozókra azért jönnek, mert ismernek. Ilyen jellegű előítélet inkább egyes kollégákban van. Ha valaki azt írja bármelyik könyvemről, hogy előítélettel kezdte el olvasni, de rájött, hogy ez alaptalan volt, vagy nem volt alaptalan, annak én örülök. De ha úgy ír róla, hogy teljesen világos, hogy el se olvasta, akkor miért tesz be engem egy skatulyába anélkül, hogy legalább adna egy esélyt?

EE: Nem fordult meg a fejedben, hogy csatlakozz valamilyen irodalmi körhöz?

ML: Nem szeretnék úgy írni, hogy közben folyton arra gondolok, mit fognak ehhez szólni a többiek, mit fog ehhez szólni a kánon, mit fognak ehhez szólni a kritikusok. Vannak ilyen ismerőseim, akik szörnyen tudnak attól szenvedni, hogy nem mernek a saját hangjukon írni, mert most ez Magyarországon nem divat. Most úgy divat Magyarországon szépprózát írni, hogy nagyon szikár, eseménytelen, csak a lélektani történésekre koncentráljon. A regénynek nem az a lényege, hogy történjen benne valami? És emiatt a tehetséges író tényleg képes elakadni. Megkérdezem tőle, kinek kell megfelelni, nem saját magadnak? Meg még legföljebb az olvasónak? Nekem ez nagy megkönnyebbülés, hogy nem kell ezzel foglalkoznom.

EE: A könyveid címét te adod vagy csapatmunka eredménye?

ML: Mindet én találtam ki, az utolsó pillanatban, mert nehezen adok címeket. Amikor azt mondja a szerkesztő, hogy le kell adni a nyomdának és mit írjon a borítóra, hát ebben a szorításban születnek meg a címek. Én a könyvet sem az elején kezdem el írni, hanem valahol, amihez a legnagyobb kedvem van. Így sokkal könnyebb dolgozni, mert mindig a legélvezetesebb megy a legjobban. Ezért jó, hogy szerkesztő is vagyok, mert bár a regény egy nagy mozaik, ami kis mozaik kockákból áll, benne van a fejemben az egész is. Azért nem a puzzle-hoz hasonlítom, mert annak egyes darabjai önmagukban értelmetlenek, de a regényben minden egyes mondatnak, minden egyes fejezetnek, minden egyes jelenetnek önmagában is meg kell állnia a helyét, és bele kell illeszkednie a nagy egészbe. Tehát amikor megírok egy jelenetet, annak tudom, hol lesz a helye.

EE: Lesz új regényed?

ML: Lesz, igen, már néhány fejezet meg is van belőle.

EE: Mi az, amit el lehet belőle mondani?

ML: Valahányszor megpróbálom elmesélni, mindig látom az emberek szemében a bizonytalan fényt. A szerkesztőnek is el kell mondanom, miről fog szólni, és amikor az ő tekintetében is látom ezt a tompa fényt, amikor ő sem érti, pedig olvasta a korábbi könyveimet, és tudhatja, hogy minden szál el lesz varrva, nem lesznek elveszített szereplők, minden világos lesz. És el is szokta hinni. Ez is több idősíkon játszódik majd.

EE: És miről fog szólni?

ML: Már régóta gondolkozom azon, miért vannak mindig harminc év körüli szereplőim. Bár ezeket jól tudom mozgatni, mégis bizonytalan vagyok olykor, hogy nem jól találom el, milyen gondolatai, élményei lehetnek a harmincéveseknek. Ezért most elhatároztam, hogy ötvenéves nőről fogok írni, mert akkor tudom a saját élményeimet használni. És lássuk be, a mai ötvenes nőnek elég sok kihívással kell szembenéznie. Egyik barátnőm mondta, hogy olyanok vagyunk, mint a porckorongok, két oldalról nyomnak minket, még ott vannak a gyerekek, akiket már nem kell iskolába vinni, de számítanak a szülők támogatására, a másik oldalon pedig ott vannak a szüleink, akik a korábbinál jobban szeretnének támaszkodni ránk. Ez a kettős nyomás ismerős a legtöbb negyvenen-ötvenen túli nő számára.

EE: Köszönöm a beszélgetést.