Szubjektív
Szeptembertől az egyik budaörsi áruházláncba is mehetnek az idősebbek dolgozni a nyugdíjas szövetkezeten keresztül – dobja fel nekem folyamatosan a Facebook. Valamit ugyan benézett a rendszer, mert a megváltozott szabályok miatt még jó pár évet kell várnom, mire valóban nyugdíjas leszek, miközben egykori osztálytársaim, akik nem nappali tagozaton tanultak tovább, már elérték azt a bizonyos negyven éves munkaviszonyt. De nem erről szeretnék írni.
Sokkal inkább arra lennék kíváncsi, hogy szerinted kedves olvasó, a nyugdíjasok „visszaterelése” a munkába jó hír vagy inkább bosszantó?
Én az utóbbi felé hajlok, végig gondolva, hogy vajon az árufeltöltés, az élelmiszerpultok mögötti állás akárcsak napi négy órában, vagy a cukrászatban a nehéz fizikai munka-e az, amiről fiatalon a pihenés éveire álmodoztunk. Nyilván nem. Viszont tisztában vagyok vele, hogy munkaerőhiány van országszerte, főleg az egyszerűbb, képzettséget nem igénylő területekre nehéz embert találni, fiatalokat meg végképp lehetetlen; tehát akik a koremelés ellenére mégis viszonylag jó erőben kerülnek ki a munkaerőpiacról és a nyugdíjuk összege távolról sem fedezi a megélhetésüket, azok megoldást jelenthetnek a problémára, az ő anyagi gondjaikra meg a munkalehetőség. Ám ezek ellenére a nyugdíjas szövetkezet hirdetése, benne az 1000 forint/óra körül megjelölt bruttó jövedelem, a jellemzően egy idősebb emberi szervezetet már megterhelő munkáért, szerintem inkább felháborító, mint üdvözlendő.
Valamelyik nap vásárolni voltam az Auchanban. De mehettem volna máshova is, nem ez a lényeg. A pénztáros egy korombeli vagy talán kicsit idősebb, alighanem nyugdíjas hölgy volt. Nem véletlenül írom azt, hogy hölgy, mert mind az ápoltsága, mind a kifinomult mozdulatai, ahogy elvette a kártyámat és egyenként lehúzta a pénztárgéphez csatolt árleolvasóval az árukat, egy hölgy, és nem egy hétköznapi munkáséveket maga mögött tudó nő benyomását keltette. Kedves volt, bár szemmel láthatóan fáradt, és…; hát mit szépítsem, rettentő lassú és suta. Míg a szomszédos pénztártól három vásárló távozott ugyanannyi áruval, mi egy darabig jól elvoltunk. Egészen addig, amíg beállt mögém egy fiatal férfi (tök mindegy ez is, lehetett volna idősebb vagy fiatal, ám nő), aki nem győzte kivárni, amíg végzünk és elég hangosan méltatlankodva átment egy másik kasszához. Az én hölgyem nem szólt semmit, de még szomorúbb lett és a zavaró helyzet miatt még ügyetlenebb. Nagyon sajnáltam, de megszólalni nem tudtam, nem mertem, hátha biztató szavaim csak fokozzák a stresszt.
A nyugdíjasokat foglalkoztató szövetkezet fent említett hirdetése kapcsán ő jutott eszembe, ez az ismeretlen, középkorú (na jó, picit már azon túli) hölgy. Akinek akár én is lehetnék a helyében, ha úgy alakul az életem, vagy egy kedves, volt általános iskolai osztálytársam, aki aktív korában harminc évig középvezető volt egy nagyáruházban, most meg azt fontolgatja, hogy friss nyugdíjasként vissza merjen-e menni egy volt tanítvány hívására, negyed annyiért, mint a fizetése volt. Nem ragozom tovább, úgyis értik már mire szeretnék kilyukadni. A nyugdíjasok rendszerű visszaterelése a munkaerő piacra ilyen módon, ráadásul méltánytalanul alacsony fizetésért, fizikai és szellemi megterhelést jelentő munkakörökbe, hát ez szerintem nagyon nincs rendjén.
Fotó: Petőházi Emese
