Mire (nem) nevel az érdemtelen dicséret?

0
224

A tíz év körüli kisfiú két hosszú dalt adott elő egy zárt körű ünnepségen ismert musicalekből, és nagyon hamisan. Egy-egy pillanatra megmutatta, hogy bizonyára megy ez neki jobban is, de összességében fülsértő volt. Egy másik műsorban egy 18 éves nagylány egy olyan szerelmes verset szavalt, amit az idős költő írt idősödő szerelmének, már elcsendesedve, és persze, hogy a fiatal nőnek nem sikerült ezt az érzést tolmácsolnia. Megint egy másik helyszínen, egy húsz év körüli fiatalember saját szerzeményét énekelte és kísérte gitárral, hangszerén talán három akkordot ismerve, és a nóta sem volt eredeti. Ami pedig a közös a fentiekben – és sajnos a sor hosszan folytatható -, hogy a közönségük vastapssal jutalmazta őket, a műsorvezetők pedig hangsúlyozottan megköszönték a “magas színvonalú” előadásokat.

Miért? Nem értem.

Nem mondom, hogy egy ünnepségen bárkinek kritikát kellett volna megfogalmaznia. De a szerény teljesítményeket miért nem lehetett szimplán csak megköszönni vagy továbblépni? Miért jó az, ha ezekkel a fiatalokkal a környezetük elhiteti, hogy jók abban, amit csinálnak? Azt gondolom, hogy sokkal többet érdemelnek annál, mint ami történik velük. Hiszen mindegyikük készült, megtanulta a dalokat, a verset, tehát igyekeztek valódi teljesítményt nyújtani. Ha ez mégsem sikerült, annak több oka lehet. A kisfiúnál – hogy maradjunk a fenti példáknál – talán az, hogy nagyon izgult. A nagylánynál a már említett rossz versválasztás. A fiatalembernél pedig alighanem a tehetség hiánya. Az érdemtelen dicséretből azonban a gyerekek téves következtetéseket vonnak le.

Azt, hogy jó úton haladnak. Pedig dehogy.

És ha ez sokszor megismétlődik velük, nem kapnak lehetőséget a korrigálásra, a fejlődésre. Sőt! Személyiségtől függően az előre vivő igyekezet helyett önteltekké válhatnak, és amikor majd előbb-utóbb valaki mégiscsak megmondja nekik, hogy ez nem elég, ez nem jó, ez hamis és hiteltelen, akkor arra nem lesznek képesek jól reagálni. Egy idő után a saját gyenge teljesítményét már képtelen lesz belátni az, akit korábban csak dicsértek. Elvész számukra a jobbítás lehetősége, mert – legyen az barát vagy jó szándékú idegen – a kritikusban versenytársat vagy ellenséget fognak látni.

Teljesen egyetértek azzal a nevelési módszerrel, hogy ha egy gyerek a tanórán hibázik, akkor azt ne pirossal javítsa ki a pedagógus, hanem semleges jelöléssel és beszéljék meg, miért nem jó a megoldás. Hiszek a dicséretek nevelő hatásában, és nagyon tetszik, ha egy osztályban a gyerekek megtapsolják, amikor egy gyengébb tanuló a kettest hármasra javítja. De ez nem mond ellent annak, hogy érdemtelenül ne dicsérjünk, mert az félrevezető, rossz üzenet a gyerekeknek, a fiataloknak, illetve úgy általában mindenkinek.

Most indult az X-faktor újabb szezonja és az első részek ugye arról szólnak, hogy a nézők jókat röhögnek azokon, akik nagyon nem a színpadra valók. De vannak, akik ezt annyira nem látják be, hogy amikor a zsűri nemet mond nekik, átkozódnak és ország-világ előtt tombolnak. Nem lennék meglepve, ha ezek az emberek, mielőtt jelentkeztek a tévéműsorba, folyton csak azt hallották volna a családtagjaiktól, szűkebb esetleg kicsit tágabb környezetükben, hogy milyen remekek, milyen tehetségesek.

Most meg ugye hülyét csinálnak magukból.

Elképzelem, hogy a ma tíz év körüli kisfiú tíz év múlva ismert musicalszínész lesz, és amikor előkerül róla ez a mostani videó, szégyenkezve nevet rajta. A 18 éves nagylány pedig 48 évesen újra elszavalja ugyanezt a szerelmes verset, már átérezve, elcsendesedve. A gitáros fiúból pedig tíz év múlva egy remek programozó matematikus lesz, és hobbiból ír a számítógépen zenéket. És ez bizonyára így is lesz, ha valaki ma, még időben szól nekik, hogy ennek érdekében mit tegyenek.

Képünk csak illusztráció!!!