Szeretettel meghívjuk december 12-én kedden 18 órai kezdettel a 2023. évi LámaAntológia bemutatójára. Az eseményen a szerzőkkel való beszélgetés után Zahorán Adrien és Szalóczy Pál olvasnak fel részleteket a kötetből.
A könyv kedvezményesen megvásárolható, a tavalyi kiadással együtt.
Helyszín: PostART Kulturális Színtér Szalon (Budaörs, Clementis László u. 2.)
Részlet a kötetből:
Forrai Mónika
Amanda
– Mindig is kiemelt helyem volt, amióta csak megálmodtak. A formám, a színem, a bőröm tapintása egyedi és felejthetetlen – szokták mondani. Nem vagyok az az alsó polcos típus. Talán sokan különcnek tartanak, de higgyetek nekem, van, aki szinte remeg értem! Ha pedig a legkedvesebb barátnőim is csatlakozhatnak, akkor szem-száj nem marad szárazon, azt garantálhatom.
– Úgy gondolod kicsit fennhéjázó a szövegem? Kissé beképzelt? Tudom, amit tudok. Képes vagyok térdre kényszeríteni még a legnagyobbakat is! Mondjuk a világításon is sok múlik. Lehetek lágy és elegáns, vagy vad és ördögi.
Miközben mindenre kiterjedően oktattam lakótársaim és csillogtam a népszerűség csúcsán, a figyelmem egy pillanatra elterelődött.
Egyszerre vettük észre egymást. Amanda igéző volt, ahogy sóvárgó tekintettel állt meg előttem. Vágyakozást láttam rajta. Kellek neki és nekem is szükségem van rá. Együtt megmutathatjuk mire vagyunk képesek. Ez a sok zöldfülű itt körülöttem nem sejtette, hogy a tapasztalataim még nem voltak olyan kiterjedtek, mint a meséim.
Rajongóim már nem érdekeltek. Minden figyelmem őrá szegeződött. Félhosszú, bubifrizurára vágott, fekete haj, zöld szem és olyan hosszú szempilla, amely egy kisebb seprűnek is beillene. Alacsony termetét ellensúlyozta erős kisugárzása, meg az a sok, izgalmas tetoválás. Vonzott, mintha ismertem volna. Na de az a Converse! Anyám! Totál elnyűtt.
Királynőként vonult végig a bolton és ellentmondást nem tűrve kapott le trónomról.
– Tökéletes – mondta.
Beleborzongtam, hiszen én is pont ezt gondoltam, ahogy bőrünk összeért. Karcsú bokájával, izmos vádlijával eggyé váltam, amikor a végeláthatatlan hosszúságú zipzáram bezárult. Nem volt kérdés, magával vitt.
A szobán többedmagammal osztoztam. Volt köztünk néhány szolid, elegáns fazon, egy-két viseltes, használt régi barát, de én más voltam. Ezt ők is tudták, ennek ellenére jól megvoltunk így együtt. Amanda mindegyikünket igazán szeretett, de mégis másképp.
Engem különleges alkalmakra tartogatott. Ilyenkor mindig úgy öltözött, hogy tökéletesen passzoljunk egymáshoz. Ajkára vörös rúzst kent, szemét sötét árnyalattal tette érzékivé. Mi voltunk az éjszaka királynői.
Hosszú hónapokon át tartó gondtalan életünk egyszer csak megváltozott. Figyelhettem volna jobban az árulkodó jelekre. Közösen töltött estéink egyre ritkultak, és a göncei sem voltak már olyan dögösek, mint anno. Egy napon a szobatársaimmal arra lettünk figyelmesek, hogy új lakók érkeznek. Furcsák voltak. Mind éreztük, hogy nem közénk valók. Nagyobbak, sötétebbek és valljuk be, büdösebbek is. A korábban megszokott tágas helyünk egyszerre szűkké és kényelmetlenné vált, de számomra a vég, csak ezután következett.
Amanda egy napsütötte délutánt választott megaláztatásom napjául. Viselkedése megtévesztő volt, hiszen óvatosan, finoman megtisztogatott, a barátnőimet is kifényesítette, majd valami puha anyagot csavart körénk. Ezután…dobozba tett! Engem! Csak úgy, berakott egy sötét helyre. Évek óta nem történt velem ilyen. Teljesen magamba roskadtam, szinte fojtogatott a depresszió.
Az első éjszaka szörnyen telt – kuksoltunk a doboz alján, mint akiket likvidáltak. Másnap a többiek tettre készen ébredtek, míg én továbbra is lesújtva nyújtóztam. Tekintetem elrévedezett orrom és sarkam csillogásán.
– Mit tehetnénk? – kérdeztem erőtlenül.
– Először is várunk! Nem hiszem, hogy Amanda sokáig bírja ezt a szelíd kislány szerepet. Még a pasi miatt sem! Láttad, hogy milyen ábrándos szemekkel nézett ránk, amikor elcsomagolt?
– Kérlek ne említsd azt a pillanatot – nyögtem, de egyszerre erőt is éreztem magamban az újrakezdésre.
Bíznom kell Amandában. Abban a nőben, aki annak idején is vágyott rám.
Türelem – ezt mondogattam magamban, mint egy mantrát, de ahogy teltek a napok, egyre kevesebb lelkesedéssel tudtam csatlakozni harcostársaim jövőt kovácsoló ötleteihez. Folyamatos tervezgetésükkel elevenen tartották bennem a vörös szoba képét, a halk sóhajokat, majd erősödő sikolyokat. Gondolatban hol a múltban, hol a jövőben éltünk, egyébként pedig egy nyomorult dobozban.
Az egyik éjszaka arról álmodtam, hogy Amandát látom a fekete, fűzős ruhájában, lábán necc harisnyát viselve. Éreztem érzéki parfümjének illatát, annyira valóságos volt minden. Az álom és az ébrenlét határára sodródhattam, amikor hűvös levegőt éreztem a bőrömön. Mi történik? – kérdeztem kábán.
Amanda fölém hajolt és búgó hangján csak annyit mondott.
– Helló Lányok, show-time!
