Markó Béla volt a Budaörsi Olvasókör vendége

0
6

Online tartotta meg tegnap a Budaörsi Olvasókör beszélgetős estjét e havi vendégével, Markó Bélával. Az eseményhez húszan csatlakoztak, ami nem túl nagy számú érdeklődő a téma, illetve a vendég  személyéhez képest. Aki azonban jelen volt, nem bánta meg, mert új szemszögből nézhetett a világra.

Markó Béla író, költő, de széleskörűen politikusi pályája révén ismert, mert ő az 1989-ben létrejött Romániai Magyar Demokrata Szövetség egyik alapító tagja és sokáig, 1993-tól 2011-ig elnöke. Ezen kívül volt Maros megyei szenátor és szerepet vállalt a román kormány művelődési, oktatási politikájában is, illetve miniszterelnök-helyettes is.

A beszélgetéshez Tóth Zoltán, a Budaörsi Olvasókör vezetője intézte a kezdő kérdéseket a költő-politikushoz, különös tekintettel arra, milyen volt az élet magyarként Romániában.

Markó Béla Kézdivásárhelyen született 1951-ben és ott is gyermekeskedett. Bár az a legkeletebbre fekvő magyar város, mintegy 700 km-re Budapesttől, teljességgel magyar kulturális környezetben nőtt fel. Kézdivásárhely egy tízezres színmagyar település, akkor még a Magyar Autonóm Tartományban. Nagyszülei székely földművesek, édesapja első generációs értelmiségi, agrármérnök.  Identitását, irodalmi és közéleti indíttatását is ez a családi és a kisvárosi környezet határozta meg. Tóth Zoltán megkérdezte, másképp élik-e meg magyarságukat az ott élő magyarok, amire Markó Béla azt válaszolta, a “magyarul éléshez” persze le kellett küzdeni némi ellenállást, de a könyvtárakban ugyanazokhoz a magyar könyvekhez hozzá lehetett jutni, és bár tanultak az iskolában románul és román történelmet is, véleménye szerint ez csak hozzátesz a látókör szélesítéshez, nem származik kár belőle. Amit különösen kiemelt, hogy a kézdivásárhelyi iskola nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy az tanulók tehetségének kibontakoztatását támogatta. Így Markó Béla irodalmi rátermettségét is kiemelten kezelték a szakos tanárok. Az egyik tizenhét éves korában írt versét el is szavalta:

Egyszerű vers

Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk,
s próbálgatjuk az ünnepi igéket,
játékainkkal valaki
titokban olajra lépett.

Vagányok lennénk, ha igaz
— ilyenné dörzsöltek a dolgok,
néhanapján (ezt nem kell emlegetni)
a fogunk is csikorgott.

Tisztaságunk, mint feldobott üveg,
egyensúlyoz a levegőben
(idő kérdése az egész),
belénk vághat még leesőben.

Fiúk, amíg mi felnőttesdit játszunk,
a játékokkal meglógott valaki.
Nem fáj nektek, hogy nem maradt más,
mint magunk felnőttnek vallani?

1970-ben érettségizett, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakot végzett. Kolozsvárott a szellemi pezsgés megragadta, a Gaál Gábor Irodalmi Kör, a román írószövetség kolozsvári fiókjának alkotó- és vitakörét vezette le péntek esténként. Az egyetemi évek után két évig volt tanár, majd 1976-tól a marosvásárhelyi Igaz Szó szerkesztőjeként dolgozott 1989 decemberéig.

A magyar-román ellentétről elhangzott, hogy míg az ötvenes-hatvanas évek kirakatpolitikájának idején a Magyar Autonóm Tartománynak ugyan nem volt igazi önállósága, de a nyelvhasználatot nem korlátozták. A hatvanas évek második felében a Ceaușescu-diktatúra idején viszont egyre inkább visszaszorították a magyar iskolákat, a hétköznapi együttélésben is megjelentek a feszültségek, a politikai összeugrasztás. A közigazgatási területeket felhígították. A szellemi túlélésben sokat jelentett Markó Béla számára, hogy magyarországi barátai könyveket, folyóiratokat csempésztek át neki a határon, illetve az ő műveinek kéziratát Magyarországra, ahol azok megjelenhettek.

“Aki értelmiségiként tisztességesen akart létezni, az szembekerült a  Ceaușescu-diktatúrával” – mondta, írásaiban is tetten érhető volt a rendszerellenesség. Közéleti szerepvállalása is ezzel függött össze: “Az értelmiségnek reagálnia kell arra, ami a környezetében történik” – vallja és ehhez a politika eszközeit használta fel. Politikusként, főleg például az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettesként arra törekedett, hogy a romániai magyarság ne legyen elzárva, ehhez az Európai Uniós csatlakozás egy jó lehetőség. Az autonómia pedig a másik ilyen fontos cél, sosem pártpolitikai megfontolásból építette kapcsolatait, hanem ahogyan egyensúlyvesztést érzékelt, magyarországi és bukaresti kapcsolatokban egyaránt.

Huszonhat évi politikai pályafutása alatt a legaktívabb tíz évben egyáltalán nem írt verseket. Véleménye szerint teljes ember kell mindkettőhöz, a versíráshoz és a politikához is. “Huszonnégyórás elkötelezettség a politikai” – mondta. Hálás a sorsnak, hogy ezekkel a kihívásokkal szembenézhetett, és úgy érzi, az alapvető problémákat megoldották: kiépült az anyanyelvi iskolahálózat, hetven önálló magyar középiskola, magyar nyelvű egyetemi oktatás van, törvényes keretek között.

Végül az addigi hallgatóságnak is lehetősége nyílt kérdezni. Egyik kérdező az Élet és Irodalomban 2020. június 12-én megjelent interjú kapcsán – melyben elhangzik: „sem a román, sem a magyar politika nem támogatja ma az önállóságunkat” – azt vetette fel, hogy magyar állampolgárként létre lehet hozni pártot és így a magyarországi politikai életben fellépni ez ügyben. De Markó Béla erre úgy reagált, hogy bár akkor beleszólhatna a magyarországi nemzetpolitikába, de a pártpolitika elsősorban az egészségügyi, gazdasági és szociális kérdésekről szól, az viszont nem érinti őket, határon túli magyarokat, ezért ennek a lehetőségnek több lenne a negatívuma, mint a pozitívuma.

Kiss Károly az iránt érdeklődött, Markó Béla szerint mennyire aktuális Trianon. Kell-e ma még foglalkozni vele? Válaszában a költő elmondta, nem lehet nem foglalkozni vele, de nem olyan üres, felszínes megemlékezésekkel kellene, ahol csak a múltbeli történésekről esik szó, hanem például lehetne szó arról, a jelenlegi román-magyar viszonyt hogyan lehetne rendezni, vagy akár Erdély, a Felvidék vagy Kárpátalja helyzetéről a illetékes kormányokkal együttműködve egyeztetni, a mai problémákat igyekezvén megoldani. „Akkor van értelme Trianonról beszélni, ha azt beszéljük meg, mi van ma és mi lesz holnap.De felvetette, Trianon ürügyén lehetne önvizsgálatot is tartani, 1867 és a XX. század eleji történések kapcsán.

Az online beszélgetés közben elhangzott – már publikált – versek:

Hátrahagyott ars poetica

Csak közvetett bizonyítékaim vannak
arról, hogy mit takar az éjszaka,
egy-két részletet kideríthetek talán,
amikor reggel a hegyek mögül felgyűrődik
néhány szürke felhő, akár a szennyes ruha
egy töredezett szélű hatalmas kosárban.

A fiókban heverő súlyos kalapácsból
és az összeszorított szájú harapófogóból
próbálom kitalálni, hogy milyenek a szegek,
amelyeket Krisztus tenyerén és lábfején átvertek,
aztán halála után ki is húzták persze,
de nem dobták el, hanem gondosan letörülték,
mert bármikor szükség lehet még rájuk.

Egyáltalán nem hasonlít a puskagolyó
a futtában leterített kóbor kutyához,
mégis ebből kell megismernem
az alakját, a színét, az éhségét,
a szomjúságát, a szörnyű vicsorgását,
és egyetlen sörétes puskát kell megvizsgálnom,
ha pontosan el akarom képzelni
a mezei nyulat vagy a vadkacsát,
végighúzom a hideg késpengén az ujjamat,
hogy érezzem a bárányok göndör gyapját.

Már csak magamat figyelhetem,
a kezemet, a lábamat, az arcomat a tükörben,
hogy lássam a nőket, akiket megérintettem,
és azokat is, akiket nem láttam még soha,
de álmodtam róluk valamikor régen.

Nem tudom, ki teremtette a világot,
azt mondják, a saját képére gyúrt minket,
de én ezt nem hiszem, inkább csak
úgy hasonlít hozzánk, mint
az ecetes spongya a megváltóhoz,
a lándzsa a lágy, meztelen testhez,
vagy a szél a rózsabokorhoz, amelyen áthalad,
viszi még egy ideig az illatot,
majd elejti, és nem találja többé.

Annyi vers megsebzett engem,
annyi vers átfújt rajtam tavasszal,
annyi vers zuhant rám ősszel váratlanul,
mint súlyos kő az érett, csonthéjú dióra,
hogy a szétszóródott betűkből
talán megtudhatjátok, ki voltam.

 

A haza milyen?

Eleinte még egészen kicsi a haza.
Egy női test. Egy érintés. Egy hang.
Egy ablak, amelyen ömlik be a fény.
És közben napról napra növekszik.
Nem hódítás, hanem megismerés által.
Az utca. Egyre több ember. Málnaszemek
felejthetetlen illata. A város. Az ország.
Ha szerencséd van, hazád lesz a haza is.
Vagy nem. De akkor is egyre növekszik.
Egy kontinens. Könyvárusok a Szajna-parton.
Sok ember. Több női test. A boldog
terjeszkedés ellen-Trianonja. Nyújtózni
mindenütt. Nincs idegen kő. Sem fű. Sem ég.
Minden nyelv. Minden tűz. Minden hullám.
Aztán kezd kisebbedni ismét. Jó érzés még,
de itt-ott már idegen. Nem hív. Nem tartóztat.
Csak egy ország. Talán. Végül már az sem.
Élet-Trianon. Néhány ember csupán. Egy város.
Utcák. Házak. Ablakok. Ömlik rajtuk kifelé
a fény. Egyetlen női test. Ugyanaz az öröm.
Ugyanaz az ágy. Ugyanaz a várakozás,
ugyanaz az álom, ugyanaz a nyugalom.
Új könyvek néha. Idegen szavak szótára.
De már a magyarázat is idegen. Nagyon kicsi
a haza. Nem férsz el benne. Kilóg
a kezed, a lábad, kicsap belőle a tested,
mint kályhából a láng. Aztán kialszik.

Tóth Zoltán búcsúzásképpen elmondta, decemberben Kéri László, 2021. januárjában pedig Koncz Zsuzsa lesz az Olvasókör vendége.