Vajon gondolunk-e arra, amikor a környező erdőkben, dombokon, hegyeken járunk, hogy katonák ezrei bujkáltak itt 77 évvel ezelőtt? Ungváry Krisztián Utak a senki földjén – Kitörés 1945 című könyvében a visszaemlékezéseket olvasva azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy ha ebben a korban élünk, akár mi is kerülhettünk volna abba a kellemetlen szerepbe, hogy a sötétben rettegésben, az életünket mentve libasorban vánszorgunk az áhított szabadság felé.
Az elmúlt év novemberében jelent meg a Budaörsön található Jaffa kiadó gondozásában Ungváry Krisztián Utak a senki földjén – Kitörés 1945 című könyve, amely az 1944/45 budapesti ostrom lezáró eseményét, a kitörést helyezi középpontjába. A szerző tollából korábban már nyolc kiadásban jelent meg a Budapest ostroma című kiadvány, amely a téma kiemelkedő információtartalommal bíró gyűjteménye. Bármennyire is alaposan munka volt azonban már az első kiadás is, később folyamatosan váltak ismertté olyan fontos új ismeretek, amelyek a könyv átdolgozását, bővítését indokolták. A szerző e mellett számos egyéb kiadványt és szakcikket publikált az ostromról, a mostani munkája pedig a kitöréssel foglalkozik. Nem véletlenül, hiszen ez a tragikus esemény napjainkban is sokakat foglalkoztat. Az esemény megítélésében ugyanakkor nem tapasztalható kompromisszum, nemhogy a közvélemény, de még a történészek között sem.
Ennek több oka is van. Az elmúlt század történelmi eseményeit a társadalomnak nem sikerült (talán mert nem is lehetett) feldolgoznia. Évtizedeken át nem lehetett beszélni róla, és amikor már lehetett, akkor az elfojtott indulatokat nem lehetett megállítani. Budapest ostromával kapcsolatban nehéz olyan kijelentést tenni, amit még ne lehetne kiegészíteni, sőt, akár cáfolni valamivel, így a kijelentések többnyire csak féligazságok maradnak. Ha pedig a témával kapcsolatos fórumba keveredünk, akkor rövid időn belül tapasztaljuk, hogy a felek már csak egymás sértegetésével foglalkoznak.
A könyv jelentős részét főleg német, részben magyar, illetve magyarországi német katonák visszaemlékezései adják, amelyek nem kizárólag a kitörés napjairól szólnak, hanem jócskán helyet kap benne az ötvennapos bekerítésben eltöltött időszak bemutatása is. Egy így helyes , mert a kitörésről beszélni az ostromnapok ismerete nélkül nem lehet. A kitörés jelentősége az ostrom egészéhez képest eltúlzott. A napjainkban népszerű, de vitatott megítélésű kitörés túráknak is inkább az ostrom egészéről kellene megemlékezniük.
A könyv jól szerkesztett, a történetek könnyen érthetőek, és sokszor olyan izgalmasak, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az életnél jobb történetíró nincsen. A visszaemlékezések helyszínei nem mások, mint napjaink közkedvelt kirándulóhelyei, Nagykovácsi, Telki, Zsámbék vagy Tök környéke, sőt egy extrém esetben még Esztergomig is eljuthatunk a túlélő emlékezőtúrák során. Vajon gondolunk-e arra, amikor ezekben az erdőkben, dombokon, hegyeken járunk, hogy katonák ezrei bujkáltak itt 77 évvel ezelőtt? A hétköznapi emberekből lett katonák több napon keresztül kiéhezve hóban, fagyban, tájékozatlanul bukdácsoltak fától fáig előre, miközben a folyamatosan fenyegető ellenséges fegyverek tüzétől is rettegniük kellett. A visszaemlékezéseket olvasva azzal a gondolattal is eljátszhatunk, hogy ha ebben a korban élünk, akár mi is kerülhettünk volna abba a kellemetlen szerepbe, hogy a sötétben rettegésben, az életünket mentve libasorban vánszorgunk az áhított szabadság felé.
Különösen megrázóak azok a levelek, amelyeket egy német katona egy budapesti civilnek adott át és kérte meg őt arra – tudva, hogy a levelet már nincs lehetősége légipostával sem kiküldenie a bekerített a városból –, hogy a háború után küldje el haza a szeretteinek.
A könyv nem foglalkozik részletesen a parancsnokság menekülési kísérletével, amely gyorsan kudarcba fulladt az Ördög-árok csatornában. Helyette az egyszerű katona sorsát emeli a középpontba, aki akaratától teljesen függetlenül (parancsnoki akarattal) került abba a méltatlan helyzetbe, hogy az életét mentse egy számára idegen területen, a senki földjén.
Megkerülhetetlen kérdés: tekinthetjük-e hősöknek a kitörésben részt vett katonákat? A történeteket olvasva azt lehet megfogalmazni, hogy a katonák elsősorban áldozatok voltak, akik közül többen hősiesen viselkedtek. Egyszer régen egy a frontról visszatért katonától hallottam a következőt, amikor a hősiességről kérdezték. „A hősök nem mi vagyunk, akik hazatértek. Akik nem tértek vissza, azok a hősök!” Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha az áldozatoknak módjuk lenne hangot adniuk, akkor azt kérnék, tartsuk tiszteletben az emléküket, és ne vitatkozzunk a tragikus sorsukról.
Zárszóként pedig fogadjuk el vagy köszönjük meg az egyik túlélő, Helmut Bunge zászlóalj parancsnok jó kívánságait, aki azt írta az utókornak. „Kívánom, hogy ne olyan fiatalságuk legyen, mint nekünk volt.” Ehhez még annyit tehetünk hozzá, soha ne kerüljünk olyan helyzetbe, amikor csak rosszabb és még rosszabb döntések közül kell kiválasztanunk a nem létező megoldást.
A könyvet ajánlhatjuk mindazoknak, akik történelmi ismereteiket bővíteni szeretnék.
Írta: Büki András
