Könnyek csillognak a Nap szemében – rendhagyó könyvbemutató

0
252
ansf
ansf
Any

„Könnyek csillognak a Nap szemében: /Az álmok, / a dalok,/ s az évek könnyei.” Demján János posztumusz megjelent verseskötetének címadó költeménye is elhangzott november 16-án este a budaörsi városi könyvtárban, ahol a könyvbemutatóval együtt egy fotókiállítás is nyílt a kötet illusztrációiból, a Pillantás Fotószakkör tagjainak az alkotásaiból.

Szép versek, néhány megzenésítve és egy fotókiállítás – igen, ilyen gyakran van egy könyvbemutatón. Ez, amire jó néhányan összejöttünk november 16-án, szerda este a városi könyvtárban, azért volt más, mert a költő, Demján János sajnos már nem lehetett velünk az első kötete megjelenésekor, csak fotón, hiszen 2004-ben váratlanul meghalt. Viszont olyan szellemi örökséget hagyott hátra, ami nem veszhet el teljesen az utókor számára. „Régi értékeimet pakolgatva nem csak az emlékeimből, hanem a fiókból is elővettem Jancsi írásait, némelyeket megsárgult papíron, másokat floppyn, és miközben digitalizálni kezdtem, egyre biztosabb lettem benne, hogy minden sora fontos üzenet a mai fiataloknak” – írja az előszóban a szerkesztő, Eller Mária, a szerző unokahúga. Kétségtelenül ő volt ezen az estén a könyvbemutatón a középpontban, mert bár eredetileg azt tervezte, hogy a verseket majd nála gyakorlottabb előadó mutatja be, végül nem így alakult.

A program a meghirdetett kezdés előtt negyedórával érkezettek meglepetésére azzal indult, hogy a könyvtár galériájában ott ült egy széken Törőcsik Mari a Nemzet Színésze, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja, a kétszeres Kossuth- és Jászai Mari díjas művésznő. Fáradtan, saját elmondása szerint eléggé betegen. Ennek ellenére azért fogadta el a bemutatóra a meghívást, mert tetszett neki, hogy a posztumusz verseskötethez gyerekek és fiatalok (a Pillantás Fotókör tagjai) készítették az illusztrációkat. Nevükben többek között Urai Márk, Csomós János és Rátkai Luca adtak át Törőcsik Marinak egy virágkosarat, aki ezt követően mindenkitől elnézést kér, hogy nem maradhat tovább, de az egészségi állapota nem engedi meg.

„Demján János 1952. január 31-én született, hivatalosan Budapesten, ahogy a budaörsiek többsége. De Budaörsön volt gyermek, itt járt általános iskolába, és később is ide jött haza. S bár a jó bizonyítvány elérése nem okozott számára nehézséget, a gimnázium helyett ipari ta­nulónak jelentkezett, hogy mielőbb legyen saját keresete és szerszámkészítő lett. Az 1990-es évekig néhány nagy, budapesti, állami iparvállalatnál dolgozott, majd azok szétesése után kisebb cégeknél. A szakmájában munkatársai élete végéig elismerték. Vele született sokirányú tehetségét a hobbijaiban mutatta meg, ezekben teljesítette ki magát (…)” – Bíró Gyula alpolgármester ismertette Demján János életútját, és azért éppen ő, mert a kötetet a helyi kiadványokra vonatkozó pályázat keretében a budaörsi önkormányzat támogatta.

Ezzel a könyvbemutatóval nagyon régen dédelgetett álmom vált valóra” – ezt már Eller Mária mondta, majd felidézte az 1970-es évek végét és az 1980-as évek elejét, amikor Demján Jánossal, annak feleségével és egy jó baráttal négyen, Heuréka Musical Irodalmi Színpad néven részben ezekkel a versekkel és más, megzenésített versekkel járták Budaörsön és a környéken a művelődési házakat. Természetesen megköszönte az együttműködést a Kesjár Csaba Általános Iskolából a Pillantás Fotókör alkotócsoportjának és tanáruknak, Rátkainé Fűzér Juditnak. Majd sorra felolvasott a költeményekből, melyek némelyike könnyeket csalt a hallgatóság szemébe, különösen a zenei kísérettel előadottak, Szalkay Dávid (trombita) és Iványi Gáspár (gitár) közreműködésének köszönhetően.

„A könyvtár nyitott a helyi művészek, helyi produktumok bemutatása előtt, hiszen ez is az egyik feladata” – értékelte az estét a (megjelentek számához képest végül kicsit szűkösnek bizonyult) helyet biztosító Csabay Károly igazgató. Hozzátéve, hogy ebben az esetben a „helyi” távolról sem a minőséget jelöli, csupán az alkotók otthonát, hiszen mind a versek, mind a fotók igen magas színvonalúak.

„Könnyek csillognak a Nap szemében: /Az álmok, / a dalok,/ s az évek könnyei. /Mikor az évek emberközelbe lépnek, / minden csepp könny a kezünket égeti! // S mi mentünk, de megálltunk néha, /mert úgy rémlett, lesz egy állomás. /S az indulatok aljas kereszttüzében,/nem maradt egyéb, csak látomás. / De együtt maradtunk! /És együtt mentünk el innen is tovább, / mert erősebb nincs talán, /nem ismerek erősebbet, mint az összetartozást.” (Részlet a kötet címadó verséből.)

A teljes kiadvány nyomtatásban megtalálható többek között a városi könyvtárban és a budaörsi iskolák könyvtáraiban; illetve a Budaörsi Napló szerkesztőségében. E-book formájában hamarosan itt, a honlapunkon is olvasható lesz.

{gallery}konnyek csillognak{/gallery}

Ízelítő a kötetből

Levél talán?

Mivel írom, egy levél talán

vagy csak egy kóbor álom?

Már azt sem tudom, milyen a „Volta”

Mert emlékeimet – az a kevés idő is,

Csendesen szerte-hordta!

S leszédült lelkem, a talapzatáról!

Fenn hordta orrát!

S bukott nagyot!

Mert így tudhattam meg én is,

hogy a kevés erőm, is elhagyott.

Álmaim divatjamúlttá váltok!

A felére sem emlékszem talán?!

De a mai napig is, azt hiszem

hogy ott bóklászom még az oldalán!

Vajon tényleg kár lenne elsietni…?

Az időt – azt úgy is magammal viszem!

A nyomába sem érhetek,

most már azt is elhiszem!

De élni kell tovább!

És menni, ahogy lehet!

Most nem tudom visszatartani

Elkábult lelkemet!

És most Te jössz!

Te furcsa Isten!

Aki bennem élsz talán?

Merre vetődöm, és hova?

És hogyan tudom meg?

Te vagy a sors lett mostoha?

A magányt hogyan meséled?

És a semmit, hogy az egész?

Így fáradtan hogyan tudom meg?

Hogy a lelkem tettre kész?

Azt nem tudom, hogy onnan

van-e visszatérés?

Csak azt tudom!

A lelkem együtt van veled,

Bármilyen nehéz is az érzés!

            – Akkor is én fogom kezed!

Az idő meg elszalad,

Őrült lüktetéssel!

Így jelzi azt, hogy létezik!

Még köszön az Elmenőnek,

De már üdvözli azt Ki érkezik! 

A harc…

Vesztettem barátom, rájöttem.

Az idővel csatáztam, évek óta,

keményebb mint én: pedig te szóltál időben,

                        már akkor, amikor megszülettem.

Szavakat tanított meg nekem először…

majd utána értelmezni azt: ami így hangzik

                        nem lehet

                        vagy talán

                        vagy ha volna

és az érdekében.

Egyszerű ugye?

Nekem is meg kellett értenem…

Az idő egyre csak gyúrt,

már azt hittem, szétpaszíroz, és nem bírom tovább…

– És ekkor még azt mondtam:

az erősebb mégis én vagyok,

mert van célom és van bennem elég dac,

amivel az időt utolérem és legyőzhetem,

– Rohantam szavaimtól meghatottan,

nem sokkal maradtam le, egy lépéssel csupán,

de nem és nem állhatok meg, mondtam…

és előre nézek csak – másfelé soha

mert azt hittem nem kell oldalra néznem,

pedig te szóltál barátom jó előre

                        hogy nézz körül…

És a mások hibája lett az én bajom,

aki szemembe nézni sem mer, még az is örül.

Én azokat szánni tudom csak, mert aljas még nem vagyok.

Apám a géneid hibáztatom mindenért, és önmagam…

… és így maradtam le lépésenként.

Így jöttem rá az idő az erősebb, és a legjobb barát –

–  s arra, hogy évmilliók óta még miért létezik ma is.

Vesztettem barátom, beismerem…

és mégis ettől lettem ezerszer erősebb!

Mondd

Mondd!

Látod-e még a tájat?

Hol álmosan réved a csend?

Mondd!

Érted-e még a fákat?

Miért sírnak még odalenn?

Mondd!

Érzed-e még a szádon,

hogy kedves a szó és a csók?

Mondd!

Szép még neked ez az álom?

A szavak, a fény s a buta bók.

Mondd!

Te érted-e már, miért várom?

Hogy dúdoljon halkan a szél.

Mondd!

Te még ma is kitalálod?

Amit lágyan és halkan mesél.

Mondd!

Még érzed a szádon a számat?

És látod-e néha szemem?

Mondd!

Érzed-e mennyire várlak?

És tudod-e miért teszem?

Amikor még…

Amikor nekem még nem volt saját,

épésszel mérhető „hazám”

            mert gyermek voltam.

Téged szerettelek csak

                        drága nagymamám!

Sokszor álmodom ma is még rólad,

                        ahogy fésülöd hajad,

és szépnek öltözöl… én meg nézlek!

Átmész az úton – és fogod kezem,

            én meg melletted bóklászom,

mert erről szólt akkor az életem.

Álmodom arról, ahogy beszélsz,

            és büszkén viszed a sorsod – az életed!

Álmodom arról is,

hogy üzensz – de ezt Neked kell jobban értened!

Én megőriztem lelked tisztaságát,

            mert a szívembe bevéstelek!

Hogy a szemedbe tudjak majd nézni…

            amikor én is érkezek!

A harang szól…

Beleüvöltöm a fájdalmam a csendbe,

nem fuvallat ez – orkán és erő!

Az eskümet a lelkembe temetve,

a fájdalmam a némán szenvedő!

A véremtől piroslik a lelkem,

amit kegyetlen hóhérbárd nyesett!

S a borús sötétbe eltemettem,

mert nem kegyelmeztek az Istenek!

Már hiába csilingel a fák között

a lelkemnek – száz meg száz harang!

A természet itt, mindent eldönt…

a harang meg csak zúg… giling galang!

Vigyáznak rám

Felnőttem én is, mint akárki más,

és az elmém is szárba szökkent.

A hitemet erősítette a tudás,

amit az alkotóinak már, meg nem köszönhet.

Az ő karjuk már, apró bokrokat ölel,

és a lelkük nekem is már csak emlék,

amit a szürke föld fed el.

De vigyáznak rám, ezek a drága elmék!!


Rekviem

Az életem falára a neved

már akkor felírtam,

amikor hozzám eljutott szavad.

És az érzékeimből is kilépve,

lassanként értelem fakadt.

De ma már nem játszhatunk együtt,

a képzelt zongorán.

A kezünk is megállt, a billentyűk felett.

Elhalt a hangja, a sok szép etűdnek,

és igazzá is, csak álmaimban lett!

A kezeimmel én már,

régen azt szorítom,

ami bennem lassanként összegyűlt.

De egyszer majd én is úgy tanítom,

            ahogy általad bennem egyesült.

Emlékezem reád gondolatban,

és a szívem mélyén is egyaránt,

a fényképeinkkel együtt megőrzöm,

amit a sorsunk itt a földön,

            az elmúlásnak szánt.

Az életem falára a neved már régen felírtam!

És attól kezdve égnek, a lángoló betűk.

Bár a gyermeki könnyeim,

mára már mind kisírtam

            de felcsendül lelkemben, a régi szép etűd.

Amit együtt tanultunk,

az már csak futam, a néma húrokon.

És árnyjáték, a szépítő képzelettel.

Mert nagyon hiányzol!

            S így magam is gyengébbnek tudom.

De azt megígérem!

Egyszer, mielőtt én is megpihennék,

eljátszom dalunk az álom zongorán,

amit a képzelet szült akkor,

            és: Te Rekviem.

Az életem falára a neved

már akkor felírtam,

amikor hozzám eljutott szavad.

És az érzékeimből is kilépve,

lassanként értelem fakadt.

De ma már nem játszhatunk együtt,

a képzelt zongorán.

A  kezünk is megállt, a billentyűk felett.

Elhalt a hangja, a sok szép etűdnek,

és igazzá is, csak álmaimban lett!

A  kezeimmel én már,

régen azt szorítom,

ami bennem lassanként összegyűlt.

De egyszer majd én is úgy tanítom,

            ahogy általad bennem egyesült.

Emlékezem reád gondolatban,

és a szívem mélyén is egyaránt,

a fényképeinkkel  együtt megőrzöm,

amit a sorsunk itt a földön,

            az elmúlásnak szánt.

Az életem falára a neved már régen felírtam!

És attól kezdve égnek, a lángoló betűk.

Bár a gyermeki könnyeim,

mára már mind kisírtam

            de felcsendül lelkemben, a régi szép etűd.

Amit együtt tanultunk,

az már csak futam, a néma húrokon.

És árnyjáték, a szépítő képzelettel.

Mert nagyon hiányzol!

            S így magam is gyengébbnek tudom.

De azt megígérem!

Egyszer, mielőtt én is megpihennék,

eljátszom dalunk az álom zongorán,

amit a képzelet szült akkor,

            és: Te – drága nagymamám!