Kisvirág – szubjektív

0
279

“Vajon hogy került ide, mi szél fújta erre a számára zord vidékre? Elszégyelltem magam. Ennek a törékeny növénynek nem volt beleszólása abba, hogy hová kerül. Neki csak egyetlen esélye maradt: élni.”

Pocsék napom volt.

Hétfő, késő délután volt, szürke, unalmas nap. A főnököm nem állt mellém egy kollégámmal való szakmai vitában, pedig meg voltam róla győződve, hogy nekem van igazam. Hangoskodtunk civakodtunk, rossz hangulatban váltunk el. Bosszantott a dolog. Mostanában gyakran előfordult ilyesmi.

Szokásomtól eltérően gyalog indultam haza. Kerültem a főutat, szűk, sötét, ételszagú utcákon bóklásztam arra várva, hátha belebotlok egy füstös kocsmába, ahol néhány konyakkal oldhatom a bennem levő feszültséget. Nem várt otthon senki. Feleségem a gyerekekkel vidékre utazott a szüleihez néhány napra, a lakás üres. Lehajtott fejjel poroszkáltam a járdán, egy ki tudja mikor és hol talált kavicsot rugdalva, tudomást sem véve a külvilágról. Hangokat hallottam a közelből, egy kocsma ajtaján a bent vitázók hangja szűrődött ki. Szidták a kormányt, egymást, az egész nyomorult életüket. Felgyorsítottam a lépteimet, ám mielőtt odaértem volna, észrevettem a járda szélén, a fal mellett egy a betonból kinövő kis virágot. Megálltam. Olyan volt, mint az oázis a sivatag közepén.

Vajon hogy került ide, mi szél fújta erre a számára zord vidékre? Elszégyelltem magam. Ennek a törékeny növénynek nem volt beleszólása abba, hogy hová kerül. Neki csak egyetlen esélye maradt: élni. Élni ott, olyan körülmények között, ahová a sors veti, élni mindenáron. És ő élt! Szirmai a szivárvány színeiben pompáztak, mintha a versailles-i kastély kertjében élne.

Hányszor éreztem kilátástalannak az életemet, reménytelennek a jövőt, tehetségtelennek, erőtlennek, gyengének magamat a kihívásokkal szemben! Képes voltam az első akadálynál feladni, visszafordulni. Gyakran éreztem mások hideg leheletét a tarkómon, mellemen az élet súlyát, szememben a gúnyos vigyorokat, hallottam az irigyek nyálas csaholását. Ezek bénává tettek, leblokkoltam, menekülni próbáltam, eltűnni, megsemmisülni. Életünk döntések sorozatából áll. Dönthetünk jól és rosszul, ezzel tágítva létünk terét, új határokat kijelölve. Választhatunk, vagy a könnyebb ellenállás irányába, vagy a céljaink felé haladunk, leküzdve az előttünk levő gátakat, akadályokat, bármily áldozattal is jár.

Leguggoltam, kezemmel óvatosan megérintettem a virágot. Tapintása megnyugtatott, felvidított. Szára feszes volt és friss, levelei hihetetlenül zöldek, élettől duzzadók, szirmai mosolyogtak. Neki nem volt befolyása arra, hová kerül. Egyetlen dolga volt. Élni! Ha zord körülmények között, akkor ott. Itt, a város ezen részén, szinte semmilyen feltétel nem adott egy növény létezéséhez. Ez a pici virág mégis megtalálta a módját. Ha betonba kell eresztenie gyökereit, akkor oda, ha mélyről kell szívnia az életet adó vizet, akkor addig fúrja magát. Mert ez a dolga. Dacolva a rideg körülményekkel, a rosszakarókkal, neki ez a feladata. Nem panaszkodik, nem kókad, nem konyul. Él, virul, mered az ég felé, színeit, illatát szórva, ontva szerte szét. Nem fél semmitől, mert tudja, akárhová is veti sorsa, kezdi elölről lankadatlanul.

Leckét kaptam ettől a kis növénytől akaratból, kitartásból, küzdésből, elfogadásból. Melegség öntött el. Hirtelen elszállt a rossz kedvem, elmosolyodtam. Dúdolva indultam tovább.

Dolgaim később rendeződtek. Főnökömmel, munkatársammal helyreállt a jó viszony. Magammal is rendbe jöttem. A sötét sikátorban talált kisvirág ma már az íróasztalomat díszíti. Cserépbe ültettem, gondozom, óvom. Itt áll előttem minden nap örök mementóként, hogy az élet él, mert élni akar.