Ezt az írást kilenc hónappal ezelőtt kaptuk szerzője bemutatkozó írásaként, és akkor közösen úgy döntöttünk, hogy eltesszük novemberre. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és először a Budaörsi Naplóban jelent meg novellája.
Az öcsémtől több mint tíz éve kapott bonsai fám, az ágytól egy lépésre, a komód egyetlen dísze. Trapéz formájú kaspója alatt fényes fekete, szögletes kerámia vízfogó, ami mellett apró levélke fekszik megsárgultan. Szélei meg is barnultak, a száradás kezdi összepöndöríteni.
Számtalanszor kértem a testvéremet, hogy ne ajándékozzon nekem több növényt, de ennyi erővel a hegyeknek is könyöröghetnék, hogy álljanak arrébb, mindhiába. Valamiért úgy érzi, ezek kellenek a lakásomba, én pedig kötelességtudóan gondozom mindet, nincs szívem kiszárítani egyiket sem. Megtanultam ezt a bonsait is metszeni, és egy ideje a szobatársam, amióta a nappaliból pár éve beköltözött a hálóba.
A sötétítőfüggönyök közti résen beszűrődő késő délutáni napfény megcsillan az őszben szálló, láthatatlan porszemeken a lehullott levélke felett. A nappaliból behallatszik, ahogy a falióra számolja a másodperceket, mérve a megfoghatatlan elmúlást.
Az óra kattogása mellett beszűrődő, ritmusos ruhasusogásban felismerem az idősebbik lányomat, a nadrágja súrlódik a kanapé szövetén. Gyerekkora óta rángatja a lábát ülés közben, ha feszült. Szerintem a körmét is rágja, de annak nincs hangja. Egy csésze koccan kistányéron, kanál csörög, a kisebbik lányom megitta a teát. Az ágyból nem látok ki a nappaliba, de tudom jól, hogy most bocsánatkérőn néz a nővérére, mert a porcelánnal zajt csapott, de ő nem neheztel rá a csörömpölésért, mert csak annyit suttog, hogy „semmi baj”.
Többen is vannak odakint, itt az egész család, de senki nem szól, pedig az előbb még a húgom hangját is hallottam.
– Gyere! – töri meg a csendet apám kedves hangja. Gyerekkoromban, ha indultunk valahova, apám már jó előre felvette vékony kabátját, és a hóna alá csapott műbőr iratos táskával az ajtóban toporogva sürgetett minket is, nem állhatta, ha valaki lassan készülődött. Most nem ilyen. Nyugodtan, ráérősen mosolyog, pedig egy ideje már itt áll a szobában, csak nekem nehéz az indulás. Felállok az ágyról. Az emlékezőmatrac minden rugója más emléktől görbült el, régóta ez a fekhelyem, de most egyik sem nyikorog. Üdvözlésképp megölelem apámat. Jól esik az érintése, nagyon rég nem találkoztunk.
Miután elenged, a bonsaihoz lépek, nézem a kis sárga, magányos levélkét.
– Elvihetem emlékbe? – fordulok bizonytalanul apámhoz.
– Persze, hiszen lehullt – bólint. Halkan beszél.
Bal kezemmel belekarolok a karjába, most ő vezet engem. Idő kell, amíg megszokom, hogy már nem húz le az elöregedett izmaim súlya, még nehezen járok. Innen már kilátok a nappaliba, ott ül a két lányom, mindkettő közel a hetvenhez.
– Majd őket te kíséred, ne félj! – mondja apám, mikor észreveszi a pillantásomat.
Visszanézek az ágyban fekvő, kilencvenkét éves testemre, a tükörben nem látszott ennyire öregnek.
– Készen vagy? – kérdezi apám. – Anyád már nagyon vár.
A jobb kezemben a levélkét morzsolva elindulunk. Figyelem, ahogy apám mesél. Ötven éve ment el, van miről beszélnünk. Nagyon jó újra hallani a hangját.
Írta: Ványai Pál
A korábbi novellák ITT érhetők el.
