Kis sárga, magányos levélke – novella 9.

0
492

Ezt az írást kilenc hónappal ezelőtt kaptuk szerzője bemutatkozó írásaként, és akkor közösen úgy döntöttünk, hogy eltesszük novemberre. Ványai Pál 41 éves, Budaörsön nőtt fel, most is itt él már a saját gyerekeivel, és először a Budaörsi Naplóban jelent meg novellája.

Az öcsémtől több mint tíz éve kapott bonsai fám, az ágytól egy lépésre, a komód egyetlen dísze. Trapéz formájú kaspója alatt fényes fekete, szögletes kerámia vízfogó, ami mellett apró levélke fekszik megsárgultan. Szélei meg is barnultak, a száradás kezdi összepöndöríteni.
Számtalanszor kértem a testvéremet, hogy ne ajándékozzon nekem több növényt, de ennyi erővel a hegyeknek is könyöröghetnék, hogy álljanak arrébb, mindhiába. Valamiért úgy érzi, ezek kellenek a lakásomba, én pedig kötelességtudóan gondozom mindet, nincs szívem kiszárítani egyiket sem. Megtanultam ezt a bonsait is metszeni, és egy ideje a szobatársam, amióta a nappaliból pár éve beköltözött a hálóba.
A sötétítőfüggönyök közti résen beszűrődő késő délutáni napfény megcsillan az őszben szálló, láthatatlan porszemeken a lehullott levélke felett. A nappaliból behallatszik, ahogy a falióra számolja a másodperceket, mérve a megfoghatatlan elmúlást.

Az óra kattogása mellett beszűrődő, ritmusos ruhasusogásban felismerem az idősebbik lányomat, a nadrágja súrlódik a kanapé szövetén. Gyerekkora óta rángatja a lábát ülés közben, ha feszült. Szerintem a körmét is rágja, de annak nincs hangja. Egy csésze koccan kistányéron, kanál csörög, a kisebbik lányom megitta a teát. Az ágyból nem látok ki a nappaliba, de tudom jól, hogy most bocsánatkérőn néz a nővérére, mert a porcelánnal zajt csapott, de ő nem neheztel rá a csörömpölésért, mert csak annyit suttog, hogy „semmi baj”.

Többen is vannak odakint, itt az egész család, de senki nem szól, pedig az előbb még a húgom hangját is hallottam.

Gyere! – töri meg a csendet apám kedves hangja. Gyerekkoromban, ha indultunk valahova, apám már jó előre felvette vékony kabátját, és a hóna alá csapott műbőr iratos táskával az ajtóban toporogva sürgetett minket is, nem állhatta, ha valaki lassan készülődött. Most nem ilyen. Nyugodtan, ráérősen mosolyog, pedig egy ideje már itt áll a szobában, csak nekem nehéz az indulás. Felállok az ágyról. Az emlékezőmatrac minden rugója más emléktől görbült el, régóta ez a fekhelyem, de most egyik sem nyikorog. Üdvözlésképp megölelem apámat. Jól esik az érintése, nagyon rég nem találkoztunk.
Miután elenged, a bonsaihoz lépek, nézem a kis sárga, magányos levélkét.
Elvihetem emlékbe? – fordulok bizonytalanul apámhoz.
Persze, hiszen lehullt – bólint. Halkan beszél.
Bal kezemmel belekarolok a karjába, most ő vezet engem. Idő kell, amíg megszokom, hogy már nem húz le az elöregedett izmaim súlya, még nehezen járok. Innen már kilátok a nappaliba, ott ül a két lányom, mindkettő közel a hetvenhez.
Majd őket te kíséred, ne félj! – mondja apám, mikor észreveszi a pillantásomat.
Visszanézek az ágyban fekvő, kilencvenkét éves testemre, a tükörben nem látszott ennyire öregnek.
– Készen vagy? – kérdezi apám. Anyád már nagyon vár.

A jobb kezemben a levélkét morzsolva elindulunk. Figyelem, ahogy apám mesél. Ötven éve ment el, van miről beszélnünk. Nagyon jó újra hallani a hangját.

Írta: Ványai Pál

A korábbi novellák ITT érhetők el.

LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here