Kálvária a dombnál – szubjektív

0
325

Kezd elfogyni a türelmem. Az emberek többsége örül, hogy itt a jó idő, nekem és a környezetemben lakóknak ez azt jelenti, hogy vége az éjszakai pihenésnek. Ordibálás, tinédzser lányok sikoltozása. Ittas kurjongatás. Nem, ez nem egy kocsma szomszédsága, hanem egy közparké. A Kálvária dombnál…

Kezd elfogyni a türelmem. Az emberek többsége örül, hogy itt a jó idő, nekem és a környezetemben lakóknak ez azt jelenti, hogy vége az éjszakai pihenésnek. Ordibálás, tinédzser lányok sikoltozása. Ittas kurjongatás. Nem, ez nem egy kocsma szomszédsága, hanem egy közparké. A Kálvária dombnál. Nem, nem felnőtt ittas emberekről írok, hanem zömmel 12-15, maximum 16 éves gyerekek őrjöngéséről. Egyelőre csak hétvégén megy a dáridó a parkban, de hamarosan szünidő lesz és a hét bármelyik napja jó bulieseménnyé válhat. Évek óta visszatérő gond, és bár még csak most voltak az első melegebb hétvégék, már elegem van. Amikor bekapcsolódnak a mobiltelefonok és a fiatalok kedvenc zenéje elkezd bömbölni, bent sóhajtva hangosabbra veszem a tévét, majd kis idő után feladom a küzdelmet és becsukom az ablakot. És reménykedem, hogy éjjel 10-12 óra felé hazamennek.

Álljunk meg egy pillanatra! Vajon a parkban lévő gyerekek szülei mit gondolnak, hol vannak a csemetéik? És azok a huszonéves férfiak, akik kocsijukkal visszatérően megállnak a csapat mellett és még hangosabbra kapcsolják a zenét, vajon kik és mit akarnak? A kinti zaj ilyenkor őrjöngéssé fajul, trágár beszéddel, és az üvegcsörömpölések bizony azt sejtetik, hogy odakint nem éppen a korosztálynak megfelelő időtöltés zajlik.

„ Hu bammeg, de szétba**tam magam!” „Repülök!” Nem, nem kedves olvasó nem túlzok. Ilyen és ennél különb mondatfoszlányokat hall az ember. Ezek a gyerekek bizony isznak és drogoznak. Ezt támasztja alá a rengeteg boros és röviditalos üveg, amit másnapra a kukákban hagynak vagy rosszabb esetben összetörve a park díszburkolatán.

Jogos a kérdés, hogy a morgás helyett nem lenne helyesebb kiszólni és rendőrt hívni? Régebben az jutott eszembe, talán a fiam iskolástársai is kint vannak. Nem szívesen hoztam volna őt olyan helyzetbe, hogy másnap a többiek céltáblájává váljon. Egyik éjjel mégsem bírtam tétlenül és az intézkedés után szerencsésen megúsztuk a kocsink oldalán egy 10 centiméteres karcolással, de rend továbbra sem lett. A rendőrök kijöttek, ejnye-bejnye, és miután elmentek, azok is visszaszivárogtak, akik az igazoltatás elől elmenekültek. A szomszédokkal többször vitáztunk arról, mit kellene tenni, és volt, aki úgy vélte, semmit, mert mi, háborgók, egyszerűen fiatalellenesek vagyunk. De nem éppen az a fiatalokkal szembeni legnagyobb bűn, ha tétlenül nézzük, ami itt zajlik? Az esti tombolás előtt és után ugyanitt a kisgyerekes családok és kutyasétáltatók járnak. Elkerülhetetlen, hogy egyszer ne lépjenek bele vagy tenyereljenek bele egy a fűben vagy a kockakő repedésében megbújó üvegszilánkba, ne adj ég, injekciós tűbe.

A tinédzserek szüleire visszatérve: nem tudom elhinni, hogy másnap nem veszik észre a gyerekükön a „bandázás”nyomait.

De velük vagy nélkülük, valami megoldást még a nyár előtt kellene találni, mert az itt élők béketűrése egyre fogy, és a veszélyeztetett fiatalok egyre mélyebbre kerülhetnek, ahonnan már nem lesz könnyű őket visszaterelni a normális életbe.